Egy jól kidolgozott, „bejáratott" személyes megvalósító rendszernek eddig tizenkét tulajdonságát számoltam össze, amelyek eléggé alapvetők. Arra hívom meg most kedves (és türelmes) Olvasómat, hogy nézzük át e tizenkét tulajdonságot, de hogy ne legyen túlságosan megterhelő a „dolog", vegyünk át most hat tulajdonságot és hatot hagyjunk egy következő cikkre.
Folytatva a témát, ki szeretnék térni most arra is, hogy nem feltétlenül kell ehhez a megnevezéshez ragaszkodni, mármint a „személyes megvalósító rendszer" elnevezéshez. Lehetne akár személyes életvezetési módszer is, vagy lehetne más, a fül (és az agy) számára kellemesebben csengő neve is. Mindezt csak azért vetettem fel, mert a „rendszer" szónak vannak meglehetősen kellemetlen jelentései is, mint például a személytelen, mechanisztikus („lélekölő") rendszerek, vagy az elnyomó, kizsákmányoló társadalmi rendszerek eseteiben.
Az elnevezéshez, tehát, nem ragaszkodom, ahhoz azonban igen, amit ez a modell magában „rejt". Mi is a lényeg? Az ember képességeket, ismereteket, tapasztalatokat, tudást gyűjt össze különböző életterületekről és ezekből magának kiformál (megalkot) egy olyan „valamit", amellyel képes megoldani problémákat, eleget tud tenni fontos feladatoknak. Ez lenne a „rendszer", mivelhogy több, eltérő minőségű (karakterű) elemnek egy olyan szerveződéséről van szó, amelyben az elemek funkcionális egységet „tudnak felmutatni", s mint ilyenre, illik a „rendszer" neve, fogalma. Amire az ember képes az észlelés, az információfelidézés, a gondolkodás, vagy éppen a manualitás területén – hogy csak néhány rendszer-összetevőt soroljak fel -, mindazt sikerrel használhatja fel egymástól nagyban eltérő problémák megoldásában, valamint olyan fontos feladatok helyes kezelésénél, amelyek megkövetelik az egész ember intenzív és aktív jelenlétét. Ez a személyiség egészét magába foglaló, átfogó képesség rendszerszerűsége akkor válik szemléletessé, amikor például térképszerűen ábrázoljuk, „modelláljuk", azzal a nyilvánvaló felismeréssel, hogy csakugyan, sok elem „célszerű" (teleologikus) viszony – hálózatáról van szó, nem csupán egy összedobált halmazról.
A személyes megvalósító rendszer tudatosan fejleszthető, és egy bizonyos „szint" után csak tudatosan fejleszthető. „Kultúránk", amelybe születtünk „ellát" bennünket egy bizonyos erősségű, hatékonyságú, tisztaságú, rendezettségi rendszerrel, de ha valaki ennél tovább akar lépni (és elárulom, hogy tovább kell lépni!), akkor csak tudatossággal (és megfelelő metafizikai tudással) lehet létrehozni igazán személyre szabott (személyes) és „rendeltetés-barát" rendszert.
Egy jól kidolgozott, „bejáratott" személyes megvalósító rendszernek eddig tizenkét tulajdonságát számoltam össze, amelyek eléggé alapvetők. Arra hívom meg most kedves (és türelmes) Olvasómat, hogy nézzük át e tizenkét tulajdonságot, de hogy ne legyen túlságosan megterhelő a „dolog", vegyünk át most hat tulajdonságot és hatot hagyjunk egy következő cikkre. Mehet?
Hát az első számú tulajdonság nyilván az lenne, hogy rendszerünk ellentmondás-mentes legyen. Ezt nevezik konzisztenciának. Én azonban bevettem elejébe még egyet. Ez a kellő lehatároltság. Ugyanis, ha a „rendszerünk" túlságosan belefolyik abba a társadalmi- , világi- , „kulturális"- szövevénybe, amely körülvesz minket, és amely jelentős mértékben meghatároz bennünket, akkor tulajdonképpen nem is beszélhetünk személyes rendszerről. Ahhoz, hogy egyáltalán legyen, létezzen, szükség van egy bizonyos fokú és minőségű lehatárolásra, amely nem elszigetelődést, elzárkózást jelent, hanem az „alakot öltéshez" szükséges és elégséges önállóságot. Tehát első a kellő lehatároltság. A második az ellentmondás-mentesség (konzisztencia). Ha egy rendszerben bizonyos elemek úgy vannak „betájolva" hogy jellegük, hatásuk, karakterük megakadályozzák, meggátolják más elemek működését, akkor „funkcionális" ellentmondás keletkezik, inkonzisztencia, amitől nem csak maga a rendszer omlik meg, hanem maga az ember is, hisz itt minket alkotó összetevőkről (elemekről) van szó, mint tudat, érzékek, gondolkodás, érzelmek stb. Egy konzisztens (ellentmondásmentes) rendszer összehozása nem is könnyű feladat. Ebbe azonban most nem megyek bele, hisz csak a tulajdonságok rövid áttekintéséről van szó.
A harmadik tulajdonság a koherencia. „De hát ez ugyanaz, mint a konzisztencia"- mondhatná valaki. Azonban ez nem így van. A konzisztencia azt jelenti, hogy nincs ellentmondás a rendszeren belül, míg a koherencia a rendszert alkotó elemeknek egy olyan viszonyhálózata, amely értelmessé teszi a rendszer egészét. Egy rendszernek koherensnek is kell lennie. Ha nem koherens (inkoherens), az ahhoz hasonló, mint amikor valaki például egy történet elmondása közben elkezd összevissza beszélni, olyan mondatokat, kifejezéseket mondva, amelyek nem illenek bele az általa elmondott történetbe. Azonnal feltűnik, nem? Azt kezdjük vizsgálni hirtelen, hogy „emberünk" részeg-e, vagy ugratni akar, vagy, esetleg az inkoherens elemeknek csak van valami értelme, amit szándékosan, valamilyen célzattal iktatott be és amelyre még beszámolójának befejezése előtt fény fog derülni.
A személyes megvalósító rendszer esetében a koherencia hiánya súlyos következményekhez vezet, többnyire összeomláshoz. Amikor az ember kapkod, csapkod maga körül, jól látható, hogy semmi pozitív eredménnyel nem jár viselkedése. Amikor sikerül végre rendezetten, higgadtan, célszerűen, a megfelelő mozdulatok összehangoltsága „jegyében" cselekedni, tehát koherens módon nyilvánulni meg, akkor „emberünk" meg is oldja az illető feladatot vagy problémát.
Eddig, tehát, három tulajdonságot soroltunk fel : kellő lehatároltság, konzisztencia, koherencia.
A negyedik a fejlődőképesség. Gondolom ezt nem kell túlságosan magyarázzam, mindenki azonnal érti-tudja, miről van szó. Ha egy rendszer nem fejlődőképes akkor vagy leragad a maga színvonalán és „mechanikusan darálja a magáét" vagy megomlik.
Az ötödik tulajdonság a koordinálhatóság. Ez azt jelenti, hogy az ember egyensúlyban, méghozzá dinamikus egyensúlyban tudja tartani a rendszert, mivelhogy rendszere rendelkezik a koordinálhatóság tulajdonságával. Ha a rendszer elemeinek „súlyelosztásai" nem megfelelőek, akkor hamar „felborul". Ha felborul, akkor az nem csak annyiban áll, amire azt mondhatnánk, hogy „ma rossz napunk volt", hanem egy sokkal mélyebb csődélményként tapasztaljuk meg (nem valami kellemes). Ez persze csak egy nagyon rövid és felszínes bemutatása a rendszer – koordinációnak, mármint a rendszer ama tulajdonságának, hogy koordinálható. Itt csak röviden arra is kitérek, hogy nem mindegy, hogy valakit a „spontán" módon kifejlődött, „szocio-kulturális" rendszere „koordinál", vagy pedig ő koordinál egy olyan rendszert, amelynek elemeit megvizsgálta, átgondolta, személyesen „egybe rakta" egy integrálisabb egészbe.
A hatodik tulajdonság a korrigálhatóság, vagy javíthatóság. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy rendszerem azon részeit, amelyek nem helyénvalóak, nem helytállóak, el tudom távolítani anélkül, hogy a rendszert komolyabb sérülés érné és az illető helyre be tudom vinni azt, ami jó, helyes, igaz, megfelelő. Nagyon egyszerű tulajdonság, a valóságban azonban óriási súlya van. Most gondoljunk, példaképpen egy olyan emberre, aki „világszemléletileg" meg van győződve olyan hitekről, vélekedésekről, amelyeket nem is kellene túl mély vizsgálatnak vetni alá ahhoz, hogy kiderüljön: amiről meg van győződve, amiben hisz, az egyenesen badarság. De emberünk „elszántan" hiszi. S ami még rosszabb, hogy e szerint is viselkedik. Nyilvánvaló, hogy az ő „rendszere" nem rendelkezik a korrigálhatóság tulajdonságával.