A személyes megvalósító rendszer IV.

          A verifikáció óriási karriert futott be a tudomány területén, olyannyira, hogy még úgynevezett verifikacionizmusról is beszéltek (beszélnek még ma is), mint irányzatról. Mondanom sem kell, hogy ennek könyvtárnyi irodalma van már mára, főleg ismeretelméleti, tudományelméleti, filozófiai vonalakon.

            Kezdetben úgy gondolták (a tudomány filozófusai), hogy a verifikációnak kimondottan a konkrét tapasztalati síkon kell lennie, különben kétes spekulációk léphetnek föl, esetleg olyanok, amelyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Az utóbbi elméleteket, mármint azokat, amelyeket sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet, félretolhatónak, mellőzhetőnek, kihagyhatónak, sőt egyenesen értelmetlennek tartották, hiszen nem szolgáltatott biztos, bizonyítható igazságot. Itt megjegyezném az elméletek másik csoportját is, amelyeket úgyszintén értelmetlennek tartottak, éspedig azokat, amelyek olyan létezőkre vonatkoztak, amelyeknek nincsen kézzelfogható, konkrét megfelelője érzékileg tapasztalható világunkban. Azonban kiderült, hogy egy csomó olyan valóságvonatkozás van, számos olyan terület, ahol a konkrét tapasztalat fogalmán „enyhíteni” kell, különben túl sok elméletet, túl sok elgondolást kell az „értelmetlen” elgondolások „senki-földjére” száműzni. Végül, az óriási empirikus szigorral induló verifikacionizmus olyannyira „enyhített” a tapasztalati kontroll fogalmán, hogy végül már beérték a „tapasztalatra történő hivatkozással” is, ami valami olyasmit jelent, hogy egy elméletnek, egy elgondolásnak legalább valamilyen laza kapcsolatot, viszonyt kell fenntartania a tapasztalat körével. Hogy ez pontosan mit jelent, úgy próbálom elemezni, hogy a tudományos kutatás területéről átviszem a témát a személyes kutatás területére.

            A személyt mélyen érintik ezek a kérdések. Amennyire tudományos, filozófiai kérdés volt ez az egész modern történet folyamán, s amennyire „parázs-viták” folytak erről filozófiai berkekben, éppen annyira elevenbe vágó, éppen annyira kulcsfontosságú a személyes életben. „Vedd kezedbe sorsodat!” – halljuk a már közhellyé vált ezoterikus biztatást. „Az ember sorsát az imagináció képei vezetik”, írja Hamvas, aztán máshol ugyanő írja, „Az ember sorsát a számok vezetik”. Imagináció, képek, számok, sorsvezetés (sorsrendezés), sorsuralás: ezek mind olyan fogalmak, amelyek mind-mind a személyes létlehetőség első számú tényezői, s az amit verifikációnak, ellenőrzésnek, tapasztalati kontrollnak nevezünk, az is éppolyan súllyal bír a személyes életben, mint a tudományban. Sőt, még nagyobb súllyal, ha mélyebben belegondolunk. (Többek között azért is, mert amíg a tudományos munka, praxis körében még van lehetőség a felelősség áthárítására, addig a személyes életben nincs, s nem is kell lennie).

            Vannak a személyes életben olyan életterületek, amelyeket jól lehet verifikálni, egyértelmű tapasztalati kontroll teszi lehetővé a biztos értékelést. Ilyenek például az anyagi, a pénzügyi feladatok, de az egészségi állapot is ide tartozik. Ezeken az életterületeken „tárgyi bizonyíték” szintjén dől el, hogy az illető terve, elképzelése, hozzáállása jó volt-e, vagy nem. Ha huzamosabb próbálkozásokat követően sem „akar” megoldódni a pénzügyi problémám, például, akkor jó okom van feltenni a kérdést (a „kérdés-csomagot”): Hol rontom el a folyamatot? Mit nem veszek észre, mit hagyok ki? Milyen mélyebb akadályok vannak bennem, amelyek ellehetetlenítik a problémám megoldását? Milyen tévképzeteim vannak a problémát illetően? stb.  Hasonló az egészség is. Ha beteg vagyok, akkor van egy tervem, egy elképzelésem, egy gyakorlatilag folytatott aktív hozzáállásom (a terápia) azt célzandó, hogy meggyógyuljak. Szellemileg, mentálisan, testileg, lelkileg dolgozom a gyógyuláson, (még a pihenést is tudatosan fogva fel, mint a gyógyulásomat elősegítő tényezőt). Elvárásom az, hogy meggyógyuljak. Ha meggyógyulok, akkor rendben van minden, ha nem, akkor arra kezdek gyanakodni (joggal), hogy valamit folyamatosan elvétek a folyamatban, nem jó irányban haladok, tévedek valamiben, valahol. Ilyen, konkrét tapasztalati visszajelzéssel rendelkező életterület a párkapcsolat is és más, személyközti kapcsolatok java-része. Azt azonban sürgősen hozzátenném a leírtakhoz, hogy a valóságban, a személyes élet mindennapjaiban olykor sokkal nehezebb, összetettebb lehet ez a verifikáció. Egy „gyors” példát adok erre is. Például magam is dolgoztam anyagi, pénzügyi problémák megoldásán, s mint alapvetően metafizikai beállítottságú ember, megpróbáltam az összes nívón dolgozni egyidejűleg, tehát szellemileg, lelkileg, testileg egyaránt. Aztán, azt láttam, azt tapasztaltam, hogy meg sem moccan semmi. Nem tudom hányszor csüggedtem el, hányszor dobtam el elgondolásaimat, mint merő önhitegetéseket, mígnem valahogy (nagy nehezen) észrevettem, hogy legalább három hónapos kitartó, következetes munkára (szellemi, lelki, testi) van szükségem ahhoz, hogy valami kezdjen mocorogni, valami pozitív visszajelzés, konkrét, egyértelmű eredmény. Más és más jellegű problémának (feladatnak) más és más a megoldási-, megvalósítási ideje, természetesen azzal a feltétellel, ha a személy tényleg a „megoldás erőterében” mozog és nem máshol. „De vajon tényleg a megoldás erőterében mozgok?”, „Vajon tényleg a megoldás felé megyek, jó úton járok?” – törnek fel visszatarthatatlanul ezek a kérdések. Mert rendben van, hogy egy megoldás, egy megvalósítás három, hat, kilenc hónapot vagy egy-két évet igényel, de vajon itt, most, így a megfelelő folyamatot hoztam-e össze, vagy sem, esetleg egy olyant, ami csak fokozza a problémát, vagy áthelyezi, áttolja a problémát egy más területre. Mit akartam mondani mindezzel? Azt, hogy még az olyan egyértelműnek tűnő területeken, mint pénzszerzés, egészség, párkapcsolat, sokkal összetettebb lehet annak értékelése, eldöntése, hogy a jó, az igaz úton járok-e. Természetesen eldönthető. A pozitív visszajelzések már nagyban amellett szólnak, hogy igen, a jó úton járok. Azonban az embernek sokkal éberebbnek kell lennie, nem szabad az első kézzel fogható eredmény egyébként örömteli tapasztalása során elhinnie magát, elbizakodnia. A legkonkrétabb életterületek is mélyen holisztikusak és transzcendensek. Ez azt jelenti, hogy egy mélyebb, meghatározóbb, átfogóbb, egyetemesebb létszinten minden mindennel összefügg. Az életterületek, a feladatok a problémák jól megkülönböztetett jellege nem hogy nem mond ellent a magasabb szintű egységnek, hanem éppen hogy formálja, képzi, alakítja, építi, élteti azt (s ez persze fordítva is érvényes, az együttműködő kölcsönhatás elve szerint). Ebből az következik, hogy egy sikeres problémamegoldás után is, amelynek kézzel fogható eredménye is van akár, alaposan meg kell néznem, hogy e nagyszerű eredmény mit jelent szellememben, lelkemben, morálomban, mit jelent vertikális fejlődésemben. A konkrét életterületek mind-mind evilági, horizontális síkokként tűnnek fel számunkra, azonban mindeniknek van egy vertikális „szála”, amely az ember metafizikai jellegű feltörekvésével, fejlődésével kapcsolatos. A konkrét, kézzel fogható eredmények mindig azt jelzik, hogy végső soron jó irányba „tapogatózik” az ember. De azt még nem jelentheti ki, hogy éber, világos, pontos látással is rendelkezik. Ez utóbbi is megvalósul(hat) természetesen, azonban ez már egy összetettebb, hosszabb, életútszerűbb folyamat eredménye. Összegezve az eddigieket, elmondhatjuk, hogy amennyiben helyes verifikáció – fogalommal operálunk, akkor ez, mármint a verifikáció a személyes fejlődés, a problémamegoldás nélkülözhetetlen mutatója. Méghozzá a következőképpen:

1. A különböző életterületeken megvalósított konkrét, nyilvánvaló eredmények mutatják a jó, a helyes irányt (magának a egész utazásnak, a folyamatnak a lényegét, az összetettségét azonban korántsem mutatják meg).
2. Az különböző életterületek egy-egy vertikális, metafizikai „szállal” kapcsolódnak a személyes élet integrális, egységes, transzcendens értelméhez, lényegéhez: ez csupán ez hosszabb, tudatosabb folyamat során tárulkozik fel.

Az 1. pontban megfogalmazott verifikációs elv világos, egyértelmű, egyszerű. A 2. pont már egy sokkal összetettebb verifikációs elvet feltételez. Az 1. pont a konkrét személyes (és személyközti) tapasztalat közvetlenségét teszi meg jelzőként, kontrollpontként, és a maga helyén ez rendben is van. A 2. pont már azt vizsgálja, hogy miféle információs, kauzális, energetikus „tér” az, amelyben felvetődnek számunkra a különböző feladatok, tapasztalatok, mozgások, folyamatok, ugyanakkor miféle értelemmel, szellemiséggel „korrelálnak” ezek.

Végső soron a  verifikáció, az ellenőrzés, amit a személy önmagára alkalmaz élete, sorsa alakulása (alakítása) folyamán, az egy olyan összetevő, egy olyan „faktor”, amely mindig is biztosítja a védelmet az önbecsapásokkal, az önámításokkal szemben. Az 1. ponttal egyből meg lehet állapítani, hogy egyáltalán mozgásba lendültem-e, vagy még mindig stagnálok. A 2. pontot pedig mindig éberen tartom magamban, szellemi információkat, metafizikai kritériumokat gyűjtök utam során, s anélkül, hogy elhamarkodott válaszokat adnék (csupán azért, hogy megnyugtassam magam vagy másokat), megpróbálom magamat érzékennyé (nyitottá) tenni olyan fontos szempontok irányába, amelyek iránt eddig zárt voltam.  

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.