A tudomány sötét oldala ( Életrend, szolgálat és az egység megvalósítása)

A hatos ház a szó, a gondolat megvalósításának háza is, így aki azt mondja, hogy itt ez az a hely, ahol az elméletet gyakorlatba ültetjük, igaza lehet adni neki. Persze, hogy milyen az az elmélet, szellemi tartalmait illetően, amely a gyakorlatba ültetésre vár, mindig is megvizsgálandó. Alapértelmezésként azt mondtam, hogy a hatos házban tevékenysége által az ember összeköti mindennapi életét az egyetemes léttel. Ezt az alapállítást fenntartom és ha már igen, akkor máris fontossá válik az, hogy az egyetemes létről valamiféle ismerete legyen az embernek, amennyiben mindennapi életét, tetteit, gondolatait, szavait össze akarja kapcsolni, egyesíteni akarja ezzel. Ez lenne az, amit orientációnak, helyesebben univerzális orientációnak nevezünk, ez az egyetemes létezésről való hiteles tudás megszerzése. A hatos házat a kultusz házának is nevezik, vagyis már olyan rendelkezésre álló szellemi gyakorlatok és az ezzel szoros összefüggésben álló fizikai tettek, tevékenységek mindennapos elvégzését, amelyek ráhangolják az embert az univerzális szellemre.

Amennyiben a szellemet kihagyjuk a folyamatból, akkor keletkezik az, hogy a kultusz külsőségei megmaradnak ugyan, de a lényeg hiányzik belőle, üres, értelmetlen, sötét aktussá válik.

Amennyiben ugyanez a tévedés következik be az egyetemes tájékozódást, az univerzális orientációt illetően, akkor jelentkezik az, hogy ez a tulajdonképpeni megismerési folyamat egy téves alapokon nyugvó kutatási ténykedéssé csökevényesedik, amelyeknek úgynevezett eredményeiből az ember még nagyobb tévedések állapotaiba érkezik el. Mondanom sem kell, hogy itt a tudományos, még inkább szcientifista hozzáállásról, azaz nem-hozzáállásról beszélek, ahogy az említettek viszonyulnak a hiteles létezés alapismereteihez. Az embernek, mint tudatra ébredt anyagról, mint nagy, félig automatikus, félig akarattal rendelkező biomechanizmusról szóló tanításai bőven elegendőek ahhoz, hogy senki se vegye komolyan, még az sem, aki igen nagy hévvel beszél róla, mivel nem tud mást mondani. Tudomány lehet helytálló, amíg a maga alapján nyugvó technikai világot tartja, lehet helytálló, amíg az ember bizonyos fizikálisabb, vagy bio-fizikálisabb vonatkozásairól ad számot, ellenben az egész embert csak tudományosan megérteni nem lehet, mert az egész emberi lény kimondottan-kimondhatatlanul túlér a tudomány határain.

A hatos házhoz tartozó egyik tévképzetet máris lelepleztük, nevezetesen azt a komolytalan magatartást, hogy azokkal a tudományos kutatásokkal és eszközökkel, amelyekkel az ember és világa úgynevezett titkait tárják fel manapság, még akkor sem fogunk semmi lényegeset megtudni a személyes sorsalakítással kapcsolatban, ha az ezzel kapcsolatos eredmény-beszámolók könyvtár-kolosszusokká nőnek. Felhalmozott részismeretek halmaza lesz, hajmeresztő következtetésekkel, semmi több. Erre rájött az emberiség, különben nem alakult volna ki a pszichológia, aki az embert, mint pszichológiai lényt akarta megérteni, kezdetben bátortalanabbul, nehogy a tudomány megharagudjon, tartotta magát ahhoz, hogy a specifikusan kifejlett és egyre csak fejlődő emberi agy termeli ki a pszichikus jelenségeket, később aztán bátorságot kapott és bevetette magát a tudattalan feltárásának kalandjaiba.

Itt azonban saját magamat is ki kell javítanom, mert előbb a tudományról úgy beszéltem, mint megismerési, tájékozódási eszközről, (persze vannak ágai, kutatásai amelyek még tiszták maradtak s valóban a megismerést szolgálják, az által motiváltak) még akkor is, ha téves alapokkal dolgozik, és mindezt most azzal helyesbíthetem, hogy valójában a tudomány és a részben abból kinőtt pszichológia is tulajdonképpen nem csupán megismerési eszközök, hanem hatalomgyakorlási eszközök.

A különbség lényeges, mert megismerésről ebben az esetben már szó nincs, csak arról, hogy melyek azok a sémák, gondolati alapképletek, amelyek praktikája folytán hatalmam alá tudom vonni hatalmi ambícióm tárgyát, legyen az természet, ember, bármi, bárki. Tulajdonképpen korrupt megismerési erőfeszítések sora, amelyben azt kutatom, hogy amit igazán megismerni nem tudok, mégis érdekem, hogy kontrollom, irányításom alá tudjam vonni, lehetőleg úgy, hogy maximális hasznomra legyen. A dolog, a másik ember, a természet, bár egyiket sem tudtam lényegében megérteni, de mivel úgy látom, hogy létem függ ezek lététől, úgy kell tennem, hogy mindezek az általam maximálisan kontrollálható módon szolgáljanak engemet, vagyis létezésemet feltétlenül biztosítsák. Mivel tudom, hacsak nem akarok magamnak is hazudni, hogy egész lényegében nem ismerem sem az embert, sem a dologi világot, sem a természetet, de úgy hiszem- persze tévesen - hogy létemet ezek biztosítják vagy nem,  és mivel a nem ismert részbe akár az is beletartozhat, hogy éppen nem az én létfenntartásomat szolgálni akaró tendenciák bújnak meg itt, a legjobb az, ha megkeresem azt a kizárólagos formulát, melyet alkalmazván feltétlen szolgálatomra kötelezhetek embert, természetet, bármit. Nagyjából ez lenne a hatalmi állásra való helyezkedés alapgondolkodása és alapérzülete, vagyis a tévesen értelmezett megismerésen keresztül, a lefokozott, elégtelen ismeret és látás sötét állapotaiban kialakuló hajlam, hogy mindazt, amit nem értettem meg, létem szolgálatára kötelezzem el. Ez lenne ennek az alaptévedésnek az egyik módosulata. De vannak más módosulatok is, amikor az ember továbbviszi a korrupt gondolatot, anélkül, hogy átvilágítná azt, és felmerül benne annak a lehetősége, hogy a létezésben levő, általa lényegében nem ismert létezők esetleg nem-e tartalmaznak olyan tendenciákat, amelyek nemhogy nem a szolgálatára vannak, hanem egyenesen az ő léte ellen fordulnak. Arra nem is gondolva, hogy az ilyen átvilágítatlan gondolatok előszeretettel fogannak meg az elhanyagolt centrális világlátásában, imaginációjában, kezdi belelátni ezeket a képzelt veszélyeket a világba, természetbe, más emberbe, más emberek nézeteibe átvetítve, mindenhová, ahová csak néz. Arra, persze, még kevésbé gondol, hogy az említett centrális világlátási hely, az imagináció nemcsak lát, hanem teremt is, vagyis az általa látott képeket megteremti, megvalósítja. Akkor meg elmegy megkeresni léte ellenségeit és meg is találja a baktériumokban, sugárzásokban, fűben, fában, génekben, bárhol ahol a korrupt keresgetés hipotetikus mentális impulzusa vezéreli. Közben persze azt sem veszi észre, hogy bár valamikor szolgálatra akart kényszeríteni mindent és mindenkit, most ő lett korrupt imaginációja beteges rögeszméinek kiszolgálója és kiszolgáltatottja, még akkor is ha ezeknek a fixa ideáknak tudományos rangot tulajdonít.
Megnézhetjük a történelem közelmúltjában, hogy a természetből nyert, számunkra nélkülözhetetlennek vélt anyagoknak a kiszipolyozása hogyan zajlott le és azt is megnézhetjük, hogy hová érkeztünk el ma, amikor, ha a természet kirablását a globális jelzővel látom el, már csak elcsépelt, kikoptatott szavat mondok. Azt mondja a hagyomány, hogy az ember vagy a természet apja vagy a természet kirablója. Az előadás elején (a korábbi cikkben) áthaladtunk egy olyan képen, hogy az ember eredeti állapotában a teremtett világ ura volt, úgy is mondhatjuk apja, mert azt állandóan össze tudta kötni uralma szolgálatával és szolgálata uralmával az univerzális szellemmel és léttel. Ebből az állapotból lezuhant, magával rántotta a természetet is és most itt van a lezuhanás sötétségében, ahol az uralmat összetéveszti a hatalommal és korrupt létének megmentési lehetőségét abban látja, ha a természetet a maga szolgálatára kényszeríti. Persze, nem csak a természetet. Az emberi közösség, mint olyan, ugyancsak ebből a tévedésből táplálkozó hajlamokkal van átitatva és rosszul értelmezett egymásra utaltságunk kapcsán jön egymás kifosztása, démonias kiszipolyozása, elnyomása, egyik embernek a másikat infernális állapotokban való tartási kényszere, végül és reménytelenül, saját magunknak saját magunk általi bezárása infernális állapotokba- félelem, létért való aggódás, az aggódásból adódóan megengedni azt, hogy olyant tenni vagy gondolni, ami lényünket még inkább beszennyezi, ezt elrejteni, vagy olyan magyarázatot hazudni bele, ami legalább megóv a végső összeroppanástól.
Körülbelül ez a mai társadalmi apparátusok kialakulási mechanizmusa is, mechanizmusa éppen azért, mert a létezést a korrupt látásával látó és a korrupt gondolatával gondoló ember az egészet úgy fogja fel, mint mechanizmus, mint egy nagy apparátus, ugyanis ez az utolsó menedéke, amelyben, ha ugyan mindig nem is tud irányítani, a dolgokat kontroll alatt tartva, de amelyben úgy tűnik neki, hogy tájékozódni tud valamelyest. Az, hogy mennyire jól lehet tájékozódni ebben az apparátusban, jól meg lehet tapasztalni, amikor például egy ember úgynevezett egészségügyi problémáira az orvostudománytól vár megoldást s így elmegy az egészségügyi apparátus várának labirintikus folyosóit járni, ahol a biztosító testvérapparátus által lefektetett rendszabályok soha véget nem érni látszó betartásával végül eljuthat a medicina elhívatottjához, aki problémájáról, tudományosan hitelesített blöffön kívül semmi lényegeset nem tud mondani, végül elkeseredetten, haragosan, kétségbeesetten ott kell hagyni az egészet. Persze nem érti, hogy a betegség, mint olyan nem érthető meg a medicína által felállított paraméterekkel. A betegség, mint jelenség, mint állapot kinő a medicína keretei közül és nem kell feltétlenül megharagudni sem az orvosra, sem a rendszerre, mert az orvos a medicína tudományát szisztematikusan, azaz apparatikusan begyakorolva nem is tehet egyebet általában, mint azt "en plussz egyszer" elismételni, a rendszert meg nem lehet felelősségre vonni, mivel személytelen, és végül is nem más, mint egyetemes emberi alapállásunk hiányában képződött szövevény.

 Dénes Albert

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.