ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA

aranyvonal

és akkor átfordult az összes ég az összes felhő az összes eltagadott emlék tenyered falára a múlt éget bélyeget arcodon évezredek ércei csak nem hiszed el hogy az a test amit kölcsönkaptál rejti mindazt a csodát mi te vagy ebben az anyagszerű építményben ott lenne mindaz ami megnyitotta a könyvet és káprázatban tartja a földet anyád elfúló hangja apád összeszorított ajkai a fátyol réseit ímhol eltakarják reszket az erdő lángolnak a távolban szabadjára eresztett elefántcsordák magyar nem szabhat határokat kiáradásunk megkérdőjelezhetetlen küldetésed épp annyi mint azoké akik most épp a másét veszik el fojtogatják a folyók torkát kibelezik a hegyeket utakat építenek gólyahírrel telehintett mezőinkre nem vagy a több a rablónál nála ki pénzedet veszi el nem is kevesebb csupán képes vagy hogy a maszkot időben szakítsd le hogy a jelmezbált záró csengő bojtját végigsimítva nevess hangod mezők felett szálljon el énekelj a dal árkot véssen a matt étkezőasztal hengerfelületére aranyvonal.

emberiz

csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli hatalom végzetes erők félrenyelt délután este éjszaka hajnal délelőtt a harangszó kivételszámba megy egy padon ülsz alattad pokróc lábad ernyedt tenyered pókháló elmemozgásod kizárólag környezeted ellenőrzésére terjed ki figyeled a közvetlen közeledben lévő embereket ha támadást észlelsz kivársz őrzöd mozdulatlanságodat ellenállásod hamueső mindent odaadsz fáért vízért alabástrom díszekért felteszel egy-két medált büszkeséged kitartó halál néha odaütsz félve ugyan félelmet keltve együtt a semmiért kezeitekben szertefoszlik évezredek mosolya.

lehet

lehet hogy nem bírja ki lehet úgy van kitalálva nem bírhatja ki akkor pedig miért miért a lázadás a robbanás a felhörgő ének a kikezdhetetlenség a hajthatatlanság a boldog derű minek a hevület az elsöprő roham a kérlelhetetlenség csak a szenvedés maradjon az legyen enyém egyedül enyém magába fordult tekintet elvérzett kar a tagon majomvár ellesett pillanat egymás hátán hegyén menekülök a támadás elől nem akarom látni magam fesztáv korlátok ragad félek reszketek magam ebben a hideg téli estben ebben a felcicomázott ligetben ahol csak a szél járja be újfent és újfent a soha nem látott fényekkel pompázó kerteket.

hártya

a fények áttörnek a hártya vékony erezetén pirosló moraj fékeveszett szilaj recsegés-ropogás döbbenetes csend alszik a város a denevérek tesznek néhány tisztelettudó kört minden mozdulatlan ég az óváros átforduló gerendák keresik láthatatlan kezét mindent betöltő sugárzás égi zene pusztul a múlt belézengenek és roppannak a körúti hársak megszakad a kockakő mértana az időt és a teret is új lépték méri ki kezdetben ez természetes bizonytalanul mozogsz szemed alig szokja a fényt tulajdonképpen nem is látsz mozdulataid öntudatlanul követik az égi ritmust földindulás és megérkezés a távbeszélő zsinórja az utolsó hívást lezáró folyamatos foglaltjelzést küldi ebbe a világba ahol az elvékonyodott és szertefoszlott hártyarendszer egy mozdulattal lehetővé tette azt a csodát amelyben az felszámolta a kint és bent közötti bádogépítményeket és csörrenő betéteket lehetővé tette számodra végre amire mindöröktől fogva vártál és amire mindöröktől fogva rendeltettél hogy szemed a forrás kristálytiszta vizében veszteség nélkül kövesse a halak minden egyes mozdulatát s hajnalban a rigók énekének minden egyes megkülönböztethető fénnyel teli hangja is hiánytalan rendben érkezzen hallójáratod bejáratához és a felfogó központi rendszerhez s amikor kedvesed szemébe nézel a száj nem nyílik szóra hangszálaid utasítást sem kell kapjanak tekintetedben ott van minden mi emberi készültséggel mondható a rendnek ebben a csodálatos zűrzavarában már soha többé nem teszed fel a kérdést az ősi tudás beragyogja az előszoba kopottas falát.

kő

köveken fordult át tekintete benne a legnehezebben abban a kőben látta meg titokzatos fények nehézkedés bizonytalan mozdulatokkal közelítette meg leült a közelébe nem látta érezte megnyílt az idő micsoda felmérhetetlen súlyok hogy ô akkor abban a testben annak a történetnek részeként előkészítette végrehajtotta busás jutalmat remélt hitte is nem is nem élt hozzáférhetett megérinthette elhagyott testét a felbomlás folyamatait is látni engedte kőbeírt történethaladványok fokozhatatlanul idősebb mint múltját őrző tartós anyag szíve a tömb középpontjában állapodott meg felszikráztatta az élettelen anyagot szava évezredeken ívelt át a kő énekében forgószél kavargott lovon ült hamiskás szemű kancán bíborpalást később a lábainál hevert dárdával hatolt át a felgyújtott fegyvereken óriás szemekkel barázdálatlanul nézett a világra ocsúdása fegyveromlás volt ahogy lábra állt hulltak a kövek hosszú köpenye a rét mentében húzódott mosolya földrészeket kötött össze szavai megállították a folyót a felpirosló egyre szélesedő sávon hangyák hada ment át szivárványteste félreérthetetlen reménnyel áradt szét a földön égett a föld és az ég lovak a vöröslő sötétben ágaskodtak farkasok hulltak az esőbe halak emeltek magasra tünékeny havasokat állt a bál roskadt a vaskor égett végső vezetékeivel az elektródavilág betonba vert életek fémbe öltöztetett gyönyörű ifjak s leányok leolvad rólatok mi nem hozzátok tartozik sosem is volt a tiétek szabadok vagytok pusztító magas szél szívetek körbeírja a mindenség reszkető fényeit.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.