Szepo


Bánki Éva: Karnevál – Körutazás a magyar irodalomban

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   4 éve   ·   Hamvas Béla

Hamvas Béla Karneváljáról számtalanszor leírták, hogy „magányos” műalkotás. Mindenesetre tény, hogy az elemzők többsége nem is próbálta meg a magyar irodalmi hagyomány alapján értelmezni a művet. Ámde mit is jelent a „magányosság”, az „összemérhetetlenség” – és egyáltalán érdem-e ez? Lehetséges-e magyar nyelven egy semmilyen más magyar műre nem hasonlító elbeszélést létrehozni? A regénnyel kapcsolatos sommás, többnyire egymondatos kritikai ítéletek, címkézések (Kemény Katalin. „beavató regény”, Nagy Sz. Péter: „nagyszabású csőd”, Török Endre: „a létről leszakadt ember őrülete”) is mintha a Karnevál más magyar művekkel való összemérhetetlenségét húznák alá.

Bánki Éva: Karnevál – Körutazás a magyar irodalomban

Ráadásul Hamvas a regény irodalomelméleti kérdéseket is boncolgató „függönybeszélgetéseiben” sem utal magyar irodalmi előképekre.

Hova is tartozik a Karnevál a magyar irodalomban? Vajon fel tudjuk-e vázolni a regény századfordulós vagy a 19. századi regényhagyománnyal való összefüggéseit?

A Hamvas-műbenmindvégig emberek beszélnek más emberekről vagy éppenséggel eszmékről, ám ezeket a „nagy beszélgetéseket” nehéz valamilyen létező földrajzi térben elhelyezni. A regény érdekes összehasonlításokat kínál Miroslav Krleža néhány abszurd szatírájával és más Monarchia-regényekkel is. Hiszen a „város”-nak, ahol a „vörös hajú segédfogalmazó”, Bormester Virgil a származása titkát keresi, vannak a 19. századi felvidéki városokra emlékeztető vonásai: társas élet, rendszeres összejárások, a Monarchia viselkedéskultúrája, gesztusrendszere – miközben mindenhol ugyanazokat a „megbüdösödött sorsokat”, „odakozmásodott életeket” találjuk.

Ámde a Hamvas-műben nem a szokványos módon konstruálódik meg a nyelvi és nemzetiségi identitás monarchikus zavara. A Karneválban bemutatott össztársadalmi válságnak – bármennyire is hasonlít az a Kákánia-életérzéshez – nincs ugyanis szociografikus vonzata: a regényben szinte nyoma sincs osztály- vagy etnikai ellentéteknek. Léteznek ugyan stiláris jegyekkel is leírható osztálykülönbségek, könnyen karikírozható „nyelvi szerepek”, ámde a zűrzavarnak, az őrületnek ennél mélyebb, egzisztenciálisabb a jelentősége. Ráadásul a regény szereplői szatirikus-parodisztikus torzfigurák maradnak Kákánia bukása után is.

A regény példázatszerű jellegét a tárgyi valóság furcsa hiánya is felerősíti. A Karneválban csak kevés olyan leírást találunk, ami a szövevényes cselekményt valamilyen szociokulturálisan is ismerős fizikai valósághoz kötné. A helyszínváltoztatásnak sincs sok jelentősége, Bormester Virgil ugyan vonatra száll, de mindenütt ugyanazokkal a különcökkel találkozik. A városnak, ahova megérkezik, egyáltalán nincs neve, noha még az utcaneveket, sőt a házszámokat is pontosan ismerjük (Hárombéka tér 4. stb). Ráadásul ebben az elbeszélésben, ahol szinte az egész földgolyót beutazzuk, ahol eljutunk Kínába, Afrikába, Dél-Amerikába, a helynevek egy részéről kiderül, hogy kitalált nevek, mint például Licsipancs.

Talán a szabad függő beszéddel, a nehezen követhető nézőpontváltásokkal érzékeltetett relativizmus is teszi olyan „megfoghatatlanná” a szereplőket körülvevő tárgyi, fizikai környezetet:

Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd Vissza. Pipafüst, petróleumszag.

            Reggel valaki, világos hang, egészen világoskék, egy kicsit színehagyott világoskék hang azt mondta:

            Itt lakik Bormester Virgil úr?

            Itt lakik, szólt Auguszta Kornélia, itt, kérem, tessék befáradni, azonnal ―

            Hölgy keresi, hölgy, Améline tanárnő ―

            Améline ―

            Bormester úr, önt keresem. Kérem, jöjjön velem, igen, elkísér? Itt nem, ez a környezet szörnyű, ugye elkísér? Kérem ―

            Améline már nem a régi. Hol van a férfiak és a nők elválasztásának az eszméje, a női állam megalapítása, hol van már a matriarchátus morális szigora, az amazon, hol van már Améline, a régi?…[1]

          Vajon ki látja Améline-t? Ki beszél róla? Az elbeszélő vagy Bormester Virgil? A „tárgyszerű”, fizikai valóság szinte feloldódik ebben a sajátos szabad függő beszédben. („Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd. Vissza. Pipafüst, petróleumszag.”)

Nemcsak a tér labirintus, hanem maga az idő is. Az egyik rögeszmés szereplő, Fillér Joachim szerint az egész időszámításunk elhibázott, Flórián, a Licsipancsról fantáziáló hóbortos ügyész pedig kifejti, hogy bizonyos emberek történetei a múltban folytatódnak. Az idő ilyen „incidensei”[2] azért is tanulságosak, mert a „karnevál”, a szereplők eszelős rögeszméssége lényegében a legnagyobb történelmi incidensek során sem változik.

            Az idő labirintusában azonban egy különös „incidens” mégiscsak fontos szerepet tölt be, ez pedig az 1914-es év, a várva-várt „beteljesülés” ideje. Erre az esztendőre a cselekmény kezdetén (1884-ben) a legkülönfélébb spekulációk, apokaliptikus remények irányulnak. Barnabás szerint 1914-ben a tudomány „az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni”, Ágoston atya úgy véli, hogy a föld abban az évben „nyögve az égre kiált”, és tűz fogja elemészteni, Herstal Raimund pedig a „nagy békekorszak” bekövetkeztét reméli.

            A regénybeli 1914-es év aztán rácáfol a szereplők várakozására. Vagy mégsem? Mégsem olyan egyszerűen? Ebben az évben találkozik Bormester Mihály Herstal Raimunddal, a vér szerinti édesapjával. Életükben először és utoljára találkoznak, de nem ismernek egymásra.

            Ámde a Karnevál különös alapszituációja, filozófiai utalásai, alkímiával kapcsolatos jelentésrétege sem fedheti el, hogy a műben rábukkanhatunk a 19. századi magyar próza és különösen a Mikszáth-elbeszélések jellemző jegyeire is. (Ami nem jelenti, hogy más elemző ne tájékozódhatna bármilyen más irányba is.)

Hiszen az abszurdba hajló szatírának a magyar irodalomban már Hamvas előtt is voltak képviselői. Mikszáth Tót atyafiakjában is megfigyelhetjük, hogy miképp vált át abszurdba az anekdotikus-komikus-zsánerszerû ábrázolásmód.[3] Az Arany-kisasszony novella hősei (a sohasem-élt gyerekeiről adomázgató Luppán lovag, az „aranycsináló” Csemez István és Csutkás „csüggnek rajtam”-tanár úr és a nevetséges szerelmespár) épp olyan groteszk módon beszélnek el egymás mellett, és olyan szívtelenül közömbösek egymás iránt (nemcsak a barátok, hanem apa a lánya iránt is), mint a Karnevál hősei.

A fekete várost pedig nemcsak „a paranoia, a fantasztikus átértelmezések és szerepcserék lendülete[4]” hatja át, hanem az örökös értékzavart és bizonytalanságérzetet kifejező farsang hagyományos szimbolikája is[5]. Ám érdekes, hogy az abszurd „életérzés” Mikszáthnál soha nem univerzális, hanem mindig „helyhez”, „bizonyos helyekhez” kötött: Nedec, Lőcse, Selmecbánya, Beszterce… stb.

            A fekete város azért is kínálhat jó összehasonlítási alapot, mert itt az abszurd különcködések nem valamiféle nosztalgiából, tragikus vagy kedélyes „időtévesztésből” fakadnak,[6] hanem a mindent átjáró bizonytalanságból és persze a mások érdekei, mániái iránti totális érzéketlenségből. A Karnevál „monomániákusai” sem „avíttak”, nem kívánkoznak valamilyen régen volt múltba, a képzelgéseik is a jövőre (az 1914-es évre) irányulnak.

            A legabszurdabb, a Hamvas-műre emlékeztető „karneváli parádét” mégsem A fekete városban, hanem a Beszterce otromában találjuk. A Vág mellett rendezett fogadás során már senki és semmi nem az, aminek látszik. A besztercei „ünnepi küldöttség” színészekből áll, akik a jelenetben a magyar történelem szimbolikus fordulatait (honfoglalás, török elleni harcok, szabadságharc) parodizálják. A szerep és a színész, a maszk és az arc itt végérvényesen szétválik.

            Talán a saját sors elmulasztása áll a Karneválra jellemző monomániák, groteszk figurációk hátterében is – természetesen minden, a Mikszáth-művekre jellemző részletgazdagság vagy a szereplők társadalmi hátterére utaló komikus panelek nélkül. A tulajdonnév, ez a szüleinktől kapott örökség a Hamvas-műben szinte lefedi a teljes emberi identitást, amolyan küldetésnek (de nem „történelmi” küldetésnek!) számít – ezért is lehet Bormesterből az ostrom, a lelki megvilágosodás idején (egy borpincében) a „Bor Mestere”[7], vagyis megvilágosodott ember. De mindenki rossz név alatt éli végig az életét, mindenki rögeszmék fogságában őrlődik (lévén elcserélt gyerek) – Bormester Mihály az egyetlen, aki felnő a rá kiosztott névhez.

            Hamvas kiforgatja a mikszáthi elbeszélés két klasszikus alappillérét: a fiatal szerelmesek egymásra találását és a Mikszáth-prózában toposznak számító patriarchális vendégeskedéseket, nagy lakomákat is. A Karneválban a házasság az elrontott élet metaforája: Bormester Mihály a halott kislánya fölött verekszik össze a feleségével, a frontról hazatérve meg is fojtja Angélát (!) – ám kiderül, hogy ez a gyilkosság csak egy mágikus aktus,[8] amellyel Bormester a saját angyalával való találkozást készíti elő. Különösen a Mikszáth-próza vagy a fényében érdekes, hogy nem a házasságkötés, hanem a spirituális feleséggyilkosság vezeti el a hőst a harmóniához.

            A Karneválban egy igen nagyszabású lakoma leírását is megtaláljuk. A három gyerekével özvegyen maradt postamester, Hoppy Lőrinc hívja vendégségbe a város előkelőit. A vendéglátó, Hoppy csirkecsontok, ételmaradékok, férgek között „mászolyog”, a Hoppy-gyerekek, a „három árva” színházi előadása botrányba fullad: a rögtönzött színpadon a kis Hoppy Melinda ruhája lángra lobban, és a közönség fejvesztve menekül.[9]

            A detektívregénynek az „okkult bohózatra” rávetülő narrációs sémája sem véletlenül szövi át a történetet, hiszen a Karnevál épp az ok-okozatiságon alapuló elbeszélésformákat alakítja át. A városba megérkező Bormester Virgil, a főhős édesapja – nem igazi édesapja, hiszen Bormester Mihályt elcserélték Herstal Raimund kancellár fiára – épp származása titkáról érdeklődik, mikor a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolásának vádjával letartóztatják. A pástétomsütő soha nem élt, Licsipancs község sem található sehol – az egész gyilkosság csak Flórián ügyész fejében létezik. Ám ezek után bekövetkezik egy igazi emberölés is, Zorge Salamon meggyilkolása, de a tettest itt sem tartóztatják le, noha az feladja magát a rendőrségen.

            Bormester Mihály regény végi reinkarnációjának (?), Vidal könyvtárosnak, az „apokaliptikus egzisztenciának” az 1945 utáni „nyomozása”, hogy felderítse a szereplők bonyolult rokonsági hálózatát, szintén a detektív kutatómunkájára emlékeztető vállalkozás. Vidalnak sikerül kibogoznia az összekuszálódott szálakat, és az „oknyomozás” megidézi ugyan a krimit, ám a „megfejtés” nem illik sem a családregény, sem a krimi konvencióihoz: kiderül, hogy a regény szinte minden szereplőjének a megvilágosodást átélt hős, Bormester Mihály az édesapja. Ez a megoldás igencsak valószerűtlen az ok-okozatiságra épülő logika világában. Miközben az egész regényt átszövő „elcserélt gyerek”-motívum mégiscsak emlékeztet minket a romantikus tradícióra.

            A klasszikus detektívregény arra a feltételezésre épül, hogy minden tettnek valamilyen következménye van, és hogy a karakterek mindvégig állandóak és megkülönböztethetetlenek maradnak. De a Karnevál szereplői a Zorge-gyilkosság előtt maszkot cseréltek: mikor Bormester Virgil a börtönből visszatér, döbbenten látja, hogy a szerzetesből kocsmáros, a harcos feministából családanya-aspiráns, az álmodozóból anarchista, a választékos úriemberből züllött csavargó lett. A szavak és a nevek már csak ironikusan emlékeztetnek a korábbi „valóságra”.

Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Ágoston atya kilépett a szerzetből, és kilépett a dogmatikából, és a vendéglőt megvette, és csapos lett, és az inget a karján felgyűri, és méri a bort. Ez lett Tibetből, vendéglő a Dalai Lámához. Már nem a régi.  Akkor Barnabás Maximus sem halasztotta tovább utazását, és elment Kelet-Ázsiába, és Ágoston atya kilépett a dogmatikából, és megvette a Holdvilágot, és a cégtáblára mongol pofát festett, ez a Dalai Láma[10]

És ez mind nem elég: Bormester Mihály életrajza a történet egy adott pontján kettéválik: a személyisége egyik fele elindul a déli, a másik az északi harctérre. Ráadásul Bormester a halála után reinkarnálódik, és visszatér mint „apokaliptikus egzisztencia.”

            A mindennapi logika nem érvényesül a Karneválban oly fontos „leszármazásrendjében” sem. Tulajdonképp kik is a szülei a „vörös hajú segédfogalmazónak”, Bormester Mihály apjának? És hány gyereke is van Bormester Mihálynak?

            „A név előbb volt, mint a gyermek”,[11] mondja az elbeszélő, Bormester Mihály a saját keresztnevére utalva. Vajon a tulajdonnevek és nem a jellemek irányítják a történetet? Hiszen a nevekben olyan lehetőségek (Virgil-Vergilius, Angéla stb.) rejtőznek, amelyeket a főhőst kivéve nem is tudnak a szereplők valóra váltani. A nevek a Karneválban olyan misztikus távlatokat ígérnek, mint Kosztolányi Édes Annájában (Anna, Angéla, Patikárius) – de csak ígérnek, ezek a lehetőségek csak távolról emlékeztetnek egy másféle történettípusra, gondolkodásmódra, világegészre.

A klasszikus detektívregényt a Karneváltól másképpen kiforgató Szürke galambban, Tar Sándor regényében nem a jellemek, hanem a tulajdonnevek funkcionálnak maszkokként. Ott a sok-sok felcserélt vagy eltorzított névre tulajdonképpen semmilyen magyarázat sincs. A Karneválban viszont a névadás bizonytalansága (a Herstal fiú Bormester, a Bormester fiú valójában Herstal) nemcsak a sors démoni kavargását érzékelteti, hanem ironikusan utal valamilyen (gyakran transzcendens, valóra nem váltott, gyakran a történeten túlmutató) lehetőségre is. („Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma”). A legtöbb név valami elveszett, soha be nem teljesült lehetőségre utal. A Karneválban ilyen értelemben igenis motivált a névadás.

             A nevek zűrzavarában igenis létezik valamiféle „rendszer” – nagyon jól látjuk, hogy milyen összefüggésrendszerek bomlottak fel, hogy mi miért nem érvényes. A világ bomlottságára, a karnevál okára igenis létezik valamilyen adekvát magyarázat. Ennek alapján is úgy vélhetjük, hogy minden meghökkentő újítás ellenére is a Karnevál talán erősebben kötődik a modernitáshoz, mint a posztmodernhez.

            A fentieket másképp megfogalmazva: ha az olvasó nem érzékelné az elbeszélés hagyományba (irodalomtörténeti hagyományba) való beágyazottságát, talán nem is tudná élvezni a mű eredeti, innovatív, a hagyományt „felforgató” vonásait sem. És minthogy ez a Hamvas-mű annyi érintkezési pontot kínál a 19-20. század magyar prózájához, ideje lenne végre ezeket egy aprólékos, alapos elemzés során számba venni.

 


[1] Hamvas Béla: Karnevál. I–III. MEDIO Kiadó. Szentendre. 1997., I. 221-222.

[2] Danyi Zoltán: Kivezetés a szövegből. Hamvas Béla regényei. Irodalmi Jelen Könyvek. Arad. 2008.

[3] Nyilasy Balázs: A jó palócok, tót atyafiak – in: Tiszatáj. 1997. I.

[4] Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó. Budapest. 1998. 157.

[5] Csűrös Miklós írja: „A szöveg különben félreérthetetlen illúziókat tartalmaz a farsang és a nagyböjt néprajzilag hagyományos küzdelmére, ami sok mindent megmagyaráz a féktelen, tobzódó humor gátlástalanságából, a „fölfordult világ” össze-visszaságából (szükségszerűen talál á Mikszáth erre a jellegzetes toposzra, az ősi plebejus nevetéskultúra szaturnuszi emblémájára). A bohózati jelleg átszínezi, de nem szünteti meg a tragikai indíttatást és a mondanivaló metafizikai rétegét…”. (Csűrös Miklós: Mikszáth korszerűsége és A fekete város – in: Cs. M.: „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Kráter. Budapest. 1994. 55-76. 71.

[6] Poszler ezekkel hozza kapcsolatba le a Mikszáthra jellemző „karneváltörténeteket” (P.Gy.: Karneválmegye vagy kísértetsziget? Mikszáth: A gavallérok – In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó. Budapest. 2008. 641-646.

[7] Danyi. 72.

[8] Danyi. 62.

[9]Hölgyeim és uraim, önök most itt három árva gyereket fognak látni, legidősebb fiam, Mithridates 7 éves, Melinda lányom 5 és fél, Horatio fiam 3 és egynegyed. Kimondhatatlan az, hogy ez a három szegény árva mit szenved anya nélkül ilyen emberrel, mint amilyen én vagyok, mert én, tisztelt közönség, tudom, hogy mit jelent velem élni – () Az első számban Hoppy Melinda kisasszony, mint a hoppydalom első száma, táncszám, gyertyatánc, fekete gyászruhában gyertyatánc, a régi népek mintájára tűztánc, bár Melinda kisasszony igazi tudása nem a táncban rejlik, hanem az ének, tisztelt közönség, önök Melinda hangjáról még sokat fognak hallani, a második Mithridates erőmutatványa, csodával határos, a harmadik, a műsor csúcspontja, Hoppy Horatio úr kultúrszavalata, címe az Árva gyerek imája a Hazához és a kultúrához, írta Hoppy Lőrinc postamester, a negyedik szám élőkép, címe a Három árva () Jobb lett volna elmenni, szólt a Féllábú. A többiek helyeseltek, de a báró intett, hogy csend legyen. Végül senki sem mozdult a bűvedelem miatt, mint később Hoppy mondta. A postamester oldalt állt, kezét szájához tette, és brummogó hangon valami kürtöt vagy mit akart utánozni, a toppanásra egyszerre csak előlépett Melinda fekete selyempapír ruhában, és a két gyertya közé állt, de még meg sem mozdult, mikor az egyik gyertya lángja ruháját elkapta, és máris fellobbant. Ez volt, mint Hoppy mesélte, a borzanat és a dermedet. A közönség első sorában négy nő állt, Bella, Marcella grófnő, Majoránna és Améline. Mind a négyen azonnal odaugrottak, és a tüzet eloltották. A többiek kiáltozni kezdtek. Féllábú az ajtót feltépte és kirohant. Pergelin követte. (Hamvas. I. 97-98.) 

[10] Hamvas. I. 192.

[11] Hamvas. I. 185.

 

  Forrás: Új Nautilus, Irodalmi és Társadalmi Portál, 2010. december 14.   |   3550   ·   0   ·   Jelentkezz be, és indíts beszélgetést!

Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció