Szepo


Buttyánné Molnár Márta: Béla bácsi...

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   4 éve   ·   Hamvas Béla

Hamvas Béla, nem volt a Barátom. Csupán csak, mint körülötte annyian, láttam a ragyogását, és szebb, gazdagabb lett tőle az életem. Mintha egy csillag tévedt volna ide, magával hozta a fényét, melegét. Sugárzott. Nem ismertem Hamvas Bélát, a filozófust, az írót. És nem ismerem ma sem, de szándékomban áll a még hátralévő időmben megismerkedni a műveivel. Ismertem viszont Hamvas Bélát, az embert. Ismertem egy kis részt, az életéből: ismertem az "akkori " munkáját, a szokásait, a reakcióit. És ismertem a hétköznapjait. Emlékszem a kezére, a hangjára, a tekintetére, a hajára, a bozontos szemöldökére, a tartására.

Buttyánné Molnár Márta: Béla bácsi...

És emlékszem a mosolyára. Hamvas Béla, ezt írják az irodalomtörténészek 1962-ben került Inotáról, én úgy tudtam, hogy valamivel korábban, és Tiszapalkonyáról, a Bokodi Hőerőmű építkezéshez. Azt gondolom, hogy ezt, egész pontosan ma már nem is lehet tudni, mert hosszabb-rövidebb kiküldetéseket, majdnem mindenki kapott más Kirendeltségekre is, és nem biztos, hogy a mozgásokat, az adminisztráció pontosan követte. Mindhárom munkahelyen, Az Erőmű Beruházási Vállalat raktárosaként dolgozott.

Több helyen olvastam, igencsak laza és pontatlan megfogalmazásban, hogy a beosztása: raktári segédmunkás volt. Ez, így, kereken kijelenthetem: nem igaz. Nem ismertem az Inotán, és Tiszapalkonyán töltött éveit, az ottani munkáját, és beosztását. Azt viszont biztosan tudom, hogy Bokodon, egy ideig gondnok volt, alighanem, szállásgondnok is, majd, fogyóeszköz raktáros, de saját, külön, raktári segédmunkással. Tudomásom szerint, Hamvas Béla végzett egyéb munkát is, mint bárki, ha úgy adódott. Ez a munka azonban, nem hiszem, hogy" segédmunka", lett volna. Annak elvégzésére, elegendő ember állt rendelkezésre. Hamvas Béla, Bokodon dolgozott egészen 1964-ig, a nyugdíjazásáig. Azt gondolom, hogy, Ő is, mint mindenki, szívesen maradt volna továbbra is itt, azonban, 1964-ben megtörtént a Hőerőmű üzembe helyezése, és műszaki átadása. Az Erőmű Beruházási Vállalat, és alvállalkozói fokozatosan levonultak. A jól összeszokott csapat, szétesett. Bánhidán, még voltak befejezésre váró munkák, a Gyöngyösi, és Százhalombattai erőmű építkezések pedig akkor kezdődtek. Béla bácsi, a nyugdíjazást választotta, én, Bánhidára kerültem, a többiek máshová.

Itt, a Bokodon töltött évek alatt dolgoztam együtt Hamvas Bélával, hol, mint adminisztrátor, hol mint anyagkönyvelő. Íróasztalaink, alig pár méterre álltak egymástól. Ez azonban sajnos nem azt jelentette, hogy mindennap, és szünet nélkül együtt dolgoztunk. Béla bácsi is kapott időnként más tennivalót, én pedig hol a bérelszámolóban, hol pedig az admin. vez. mellett dolgoztam, vagy éppen Budaörsön, a központi raktárban. Huszonéves voltam, Hamvas Béla pedig elmúlt 60 éves. A köztünk kialakult kapcsolat, amolyan - "Csókolom Béla bácsi, hogy tetszik ma lenni?", volt, a teljesen megszokott és a munkahelyen elfogadott, "Hogy van ma Hamvas szaktárs? " helyett. Ezért, előre is elnézést kérek, ha időnként becsúszik emlékeimbe a "Béla bácsi". Így gondolok rá, ma is! Hamvas Béla helyett. Nekem azonban, erre a megszólításra, felhatalmazásom volt. Komolyan, és őszintén megbotránkozom azonban azokon, akik, bár soha nem találkoztak Hamvas Bélával, per "bátyám"-nak titulálják. Hamvas Bélával, nem lehetett "haverkodni". Soha nem láttam senkit, aki ezt megtette volna. Az egész "előfordulása", magatartása, tiszteletreméltó volt, és a szemmel látható tartózkodása, eleve kizárt minden bizalmaskodást. Akkor is, és így, visszanézve is azt gondolom, hogy jól meg voltunk. Olyan családból jöttem, ahol szerettük egymást, figyeltünk egymásra, törődtünk egymással, és törődtünk a környezetünkben élőkkel is. Tiszteltük az idős embereket.

Sváb Nagypapám, fiatalon halt meg spanyol influenzában, a halálos ágyán, így köszönt el a 7 kislányától:" koldus, kenyér nélkül, rászoruló, jó szó nélkül, a házatoktól soha el ne menjen ". A hét kislány közül a legnagyobbik, akkor14 éves, volt az Édesanyám. Ő ezt hozta magával, és ezt adta tovább. Én is magammal vittem az otthonom szellemét, szokásait, és az otthonom értékrendjét. Mindenhova. Bokodra is. Ha nem is tudtam, hogy ki volt Hamvas Béla, biztos vagyok benne, hogy nem nehezítettem meg az életét.

Bokod.

Bokod bizony, egészen más volt, mint ahogy Hamvas Béla életrajzírói azt elképzelték, és leírták Itt, nem volt igaz, hogy szörnyű munkásszálláson, pici és rendetlen szobában, hajnalban, meg késő este, és lopva, meg, az íróasztalfiókban, írta csodálatos műveit. Gyanítom, hogy Inota és Tiszapalkonya esetében sem lehetett teljesen igaz, mert, ha ott valóban raktári segédmunkásként dolgozott, akkor, bizony íróasztala sem volt. Ha pedig nem volt, akkor milyen fiókban tudott, " lopva" írni?

Vagy, talán folyton magával cipelt egy fiókot, hogy abban, "lopva" írhasson? Ha, mégiscsak volt íróasztala, akkor pedig nem volt raktári segédmunkás. Ide kívánkozik, az alábbi idézet: " Hamvas, mint tudjuk, élete legtermékenyebb időszakában, vagy húsz éven keresztül, legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhető könyveket, azután vissza a lármás, koszos, őrült erőmű építkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát ". Fogalmam sincs róla, hogy a szerző ezt honnan vehette. Több helyen is szóba került, Hamvas Béla 13 évet dolgozott az Erőmű Beruházási Vállalatnál, 1951-től - 1964-ig, - tehát csak a szerző tudhatja pontosan, hogy Hamvas Béla hogyan tudott "visszautazni" 20 éven keresztül (!) a lármás, koszos erőmű építkezésekre, ahol csak 13 évet dolgozott. ! Nem írja le viszont, hogy, hogyan "fogadták"? 7 éven keresztül(!) ott, ahol nem is dolgozott! Gondolom, csodálkozva. És azt sem írja a szerző, hogy miért ment oda? Hogy írni tudjon hajnalonta? Azt gondolom, több odafigyelést érdemelt volna Hamvas Béla!

Nagyon nehéz, és szomorú éveket élhetett át. Nem volt az Őt megillető helyen. Ez mind igaz. Miért kell azonban ezt megtoldani még olyan kiegészítésekkel, amelyekhez, köze sincs a valóságnak. Elég drámai volt a helyzete e nélkül is, miért kell ezt fokozni? Biztos vagyok benne, hogy a szerző nagyon szeretheti Hamvas Bélát, és sajnálja is azért az életért, ami neki jutott. Hamvas Béla azonban, erőslelkű ember volt. Elfogadta azt a helyzetet, és felülkerekedett rajta. Nem roppant össze. Ami a 2 hetenkénti hazautazásokat illeti, bizony, az sem stimmel, hetenként lehetett hazautazni. Akkor még fillérekért. Egyébként pedig, ezeken a kiemelt beruházásokon nagyon jól fizettek. A jó fizetésen felül pedig az ott töltött időre mindenki megkapta a külszolgálati díjat, ami olyan összegű volt, hogy csak abból, rendesen meg lehetett élni. Nem jelenthetett gondot, tehát a kedvezményes vasúti jegy megvásárlása. Más kérdés, hogy nem mindenki akart hazautazni. Hamvas Béla esetében ezt nagyon is meg tudom érteni, kizárt dolognak tartom ugyanis, hogy akkora vonzerővel bírt volna az a "fűtetlen hall, amelyen mindenki keresztül járt." és kizárt dolognak tartom, azt is, hogy ott, élni, írni, dolgozni lehetett. Attól tartok, hogy nem volt "haza", ahová utazhatott volna. Megkockáztatnám azt a megállapítást is, hogy élete legtermékenyebb időszakában, azért volt olyan termékeny, mert ezt az időt, nem otthon töltötte. Teljesen magányos embernek tűnt. A naponta frissen váltott vasalt ingeit, azt hiszem a lakótelepi takarítónő gondozhatta. Sokszor láttam Őt hétfő reggelenként, "otthonról" visszatérve, picike vállra akasztható táskájával, amiben legfeljebb 1-2 könyv lehetett, otthon sütött "pogácsa", és frissen vasalt ing azonban nem. A szerető gondoskodás, hiányzott a táskájából, ahogy az életéből is. Sohasem látogatták, pedig Bokodon lehetett volna, volt aki a feleségét, anyósát, gyerekét is lehozta egész nyárra. Gyönyörű kirándulóhelyek voltak a közelben, Majk-puszta, Várgesztes, Tata stb. Béla bácsihoz azonban, soha nem jött senki, és levelet sem kapott. Az élete, kívülről, sivárnak, érzelemszegénynek tűnt. Hogy emiatt, szenvedett-e, azt, nem tudnám megmondani. Nagyon keveset beszélt magáról, én pedig még kevesebbszer kérdeztem. Az biztos, hogy mindig, nagyon összeszedett volt. Boldog azonban, nemigen lehetett. "Mindenki tudja, hogy boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde. Nincs zenéje sem. Ez mind boldogtalanság. Ez a szép boldogtalanság. A boldogtalanság megszépítése, ami az egész művészet."

Azt gondolom, hogy Hamvas Béla, az író, szép boldogtalanságban élhetett. Biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla megérdemelte volna bármelyik Európai Egyetem katedráját, és nagy veszteség a világnak, hogy nem kaphatta meg! Mennyi tanítványa élhetne még mindig, és talán szebb lenne, más lenne tőlük a világ! Megérdemelte volna a katedrát, ezért nagyon ide kívánkozik a kérdés: mégis, hol a fenében voltak akkor, az állítólagos jóbarátok?! Miért nem segítettek?! Könnyű jóbarátnak vallani azt, aki már elment.! De merre jártak akkor, amikor tenni kellett volna érte valamit?! Több olyan ismert művészt is látok most a barátok között, akik nem hullottak ki Isten tenyeréből, az akkori rendszer pedig a kebelén viselte őket. Ők tudták, hogy Hamvas Béla az évszázad legnagyobb filozófusa volt. Miért nem segítettek? Szóval, nem volt egyetemi katedrája Hamvas Bélának. És nem tudhatom, hogy emiatt, szerencsétlennek érezte-e magát, avagy sem. Sohasem beszélt róla. Egyet azonban, teljes felelősséggel kijelenthetek: Béla bácsi, jól érezte magát Bokodon. Legyen ez vigasz mindenkinek, aki tényleg szerette Őt! A Bokodi Erőmű építkezés, egyébként, igen jól szervezett volt. Mielőtt az Erőmű Beruházási Vállalat felvonult volna, már elkészült a lakótelep, ahová felvonulhatott. Maga a lakótelep, Oroszlánytól, kb. 5 km, Bokodtól, kb. 3 km távolságra volt, egy gyönyörű, vadvirágos mező kellős közepén. A házak, rövid utcácskákban álltak, és egészen mások voltak, mint a mai lakótelepi házak. Kisméretű falazótéglából épültek, és külön álló, 1-2-3 szoba összkomfortos, földszintes házak voltak, ápolt, virágos előkerttel, fiatal fákkal, bokrokkal, és kevésbé ápolt hátsó, füves kerttel. A házak hátsó teraszai, erre a füves kertre nyíltak. És, innen nyílt, ameddig a szem ellát! Minden oldalról a végtelen mező! Sokszor szokott ott sétálni. Szinte, mindennap, reggelenként, vagy estefelé. Ilyenkor, ha láttam, integettem neki, s ha Ő is látott, visszaintegetett. Nem mindig láttam, mert néha elfeküdt a fűben. Őrzök róla egy különös képet az emlékeimben. Dolgozni indultam, viszonylag korán, és a kb. 800m.-es séta alatt, nem láttam sehol Béla bácsit, ezért, mielőtt az Erőműhöz értem volna, még egyszer visszafordultam. És akkor ott volt, mint egy Látomás. Nincs rá jobb kifejezés. Földbe gyökereztem. A nap, Béla bácsi háta mögött, eléggé lent még, erőteljes sugarakkal, gyorsan vonuló fehér felhők között bujkált. Béla bácsi pedig jött, mosolyogva, körülötte a színes, vadvirágos mező, háta mögött, mint egy glória, a folyton mozgó napsugarak, kezében pedig egy kornyadt kamillacsokor. Egyszer, megkérdeztem, hogy miért sétál rendszeresen, még nagyon rossz időben is. Ezt válaszolta: "Mert elindul a lelkem gondolkodni, én meg utána eredek Béla bácsi, Bokodon szabad volt! És biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla is az volt! Babus Antal Úr könyvismertetéséből ollóztam az alábbi idézetet: „A kötetből kiderül, hogy Hamvas nem csak a külvilágban, hanem otthon is méltósággal tűrte méltatlan helyzetét: a három vagy négyszobás polgári lakásból neki csak a fűtetlen hall jutott, amelyen mindenki átjárt." Elszomorító. Ha ez valóban igaz, akkor Béla bácsinak, emberibb élete volt a munkahelyén, mint a saját otthonában. Szívesen feltenném azt a tapintatlan kérdést, hogy, hol aludt Kemény Katalin? És azt, hogy miért nem fogadta be a szobájába a drága Béla bácsit? És azt, hogy hogyan engedhette meg Kemény Katalin, hogy a csodálatos férje, fűtetlen szobában aludjon? Persze, volna néhány kérdésem még ezen kívül is. A kérdésekre azonban nincsen, és már nem is lehet válasz. Kivéve azt az egyetlenegyet, amelyet Hamvas Bélának tettem fel, és ami így hangzott: "…és Béla bácsinak, milyen a felesége?" Ő pedig, egyetlen szóval válaszolt: "kemény". Akkor sem volt kétségem felőle, és most sincs, hogy ezt, jelzőnek szánta.

Az életrajz írókhoz, irodalom történészekhez is, nagyon szeretnék feltenni egy kérdést.: de azért nem muszáj visszamenni Weissmann - Morgan csíraplazma elméletéig, vagy John Lock, tabula rasa elméletéig, és nem muszáj idecitálni az asztrológusok által elemzett születési képletét. Csak úgy, kapásból: véleményük szerint a Patmosz, amit Bokodon fejezett be, vagy a Scienta Sacra második része, az öt kötet, amit itt írt meg, élete utolsó előtti művei megszülethettek volna akkor is, ha hamarabb kerül "haza"? A fűtetlen hallba, amelyen átjárt mindenki? Igazán úgy gondolják, és Kemény Katalin is úgy gondolta, hogy alkotáshoz, elmélyedéshez, megfelelő háttér az, amelyet otthon biztosítottak Hamvas Béla számára? Azt gondolom, nem. Szerintem, az a környezet, nem csak hideg, hanem rideg is volt. Sivár, és érzelemszegény.  Ezért sajnálom én Hamvas Bélát, és összeszorul a szívem Béla bácsiért.

Bokodon csend és nyugalom volt. A lakótelepi lakásában, úgy tudom, egyedül lakott, de ha éppen volt is lakótársa, azt megválaszthatta. A körülötte élő emberek, tisztelték, pedig csak kevesen tudhatták, hogy kicsoda. Tartózkodó, távolságtartó ember volt. Nagyon keveset beszélt, és csak akkor, ha kérdezték, nem csevegett, nem fecsegett, de annak, amit mondott, súlya volt, értéke volt. Aki Tőle tanácsot kért, az azt meg is fogadta. Annak, amit mondott, hitele volt. Emlékszem, egyszer egy 8- 10 fős munkahelyi megbeszélésen bár, már fogalmam sincs róla, miről lehetett szó Sz. Erzsike a saját véleményét azzal támasztotta alá, hogy: "de ez, így volt, mert Béla bácsi azt mondta" Ezt, mindenki azonnal elfogadta. Ha Béla bácsi azt mondta, akkor az úgy volt. Ezen a munkahelyen, emberség vette körül, biztonság, nyugalom, és a nagyon szeretett végtelen mező. Szárnyalhatott a lelke, és szárnyalhattak a gondolatai. Béla bácsi, itt képes volt "berendezni", úgy az életét, hogy jól érezze magát benne. Sosem tűnt csüggedtnek, elesettnek, pláne nem látszott "elvarázsoltnak" Benne élt a mindennapokban, és velünk élte meg azokat, gyanítom, hogy pontosan ugyanúgy, ahogy mi. Férfias volt, határozott, és összeszedett. A lelke is az lehetett, mert valami belső béke sugárzott mindig az arcáról. Hangosan nevetni azonban, csak egyszer hallottam. Akkor, amikor lábra kapott és elindult a kávéfőző. Akkor éppen nem tudom, melyik irodában dolgoztunk együtt. Vagy a gondnokságon, vagy a raktárban. Nem kávéztam, és nem is tudtam jó kávét főzni, de igyekeztem. Jól megtömtem a kávéfőzőt, egy olyan "hagymakupolás" elektromos főző volt, nagyon hosszú zsinóron. Miután bekapcsoltam, leültem dolgozni. Egy darabig, teljes csend volt. Aztán egyenletes koppanásokat lehetett hallani. Béla bácsi felugrott az asztaltól, és kitört belőle a nevetés, én is felugrottam, és igencsak elcsodálkoztam, a kávéfőző gyors lépésekkel haladt el a két íróasztal között, ment, ment, ment, egészen addig, ameddig a zsinór elért, ott, egyhelyben kezdett ugrándozni, majd hangos sziszegések, pöfögések, fütyülések, és szörcsögések közepette, felrobbant. Mi nem, de körülöttünk minden, a fal, az ajtó, az állófogas a ruháinkkal, minden tele lett kávéfoltokkal, a kávéfőző meg több darabra szétesett. Közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak, Béla bácsi azonban, látva, hogy milyen szerencsétlenül állok a romok előtt, csendesen, és akkor már csak mosolyogva megszólalt: " Nem baj ". Azután kiment, és gondolom, P. Annie-nál kaphatott kávét. Ezt követően, persze, kaptunk új kávéfőzőt, de én sokáig nem kérdeztem meg Béla bácsitól, hogy főzzek-e, inkább mindig hoztam az Annie-tól. Aztán, nagy sokára, amikor mégiscsak megkérdeztem, Béla bácsi válasza tömören, az volt, hogy: "a világért se". Hát, meg tudom érteni. Emlékszem egy másik esetre is, akkor azonban, Béla bácsi, nagyon visszafogta magát. Mindig különböző időpontban ebédeltünk, de véletlenül úgy adódott, hogy akkor, egyszerre voltunk ott. Béla bácsi már az asztalnál ült, én még sorban álltam a tálcámmal. A' la' Carte étkeztetés volt, és igen jó konyha. Előttem, termetes és, rendkívül nagy tudású, rendkívül "elvarázsolt", és rendkívül jó étvágyú munkatársunk állt, tányérjára hatalmas szilvásgombóc piramist halmoztak fel. Addig nem is volt semmi baj, amíg a pénztártól el nem indult az asztalok között, mert akkor, a hatalmas pocakján tartott tálcáról, a gombócok is elindultak, szépen, sorban, egyenként, lefelé. Nem vette észre. Béla bácsi előtti asztalnál állt meg, letette a tálcát, és méltatlankodva kérdezte: „hová lett a gombócom?” Ránéztem Béla bácsira, teljesen elvörösödve a tányérjára szegezte a tekintetét. Én, továbbmentem, Ő pedig nagyhirtelen felállt az asztaltól és kiment az ebédlőből. Persze, az ott töltött idő alatt, voltak szomorú események is, ezekre az eseményekre is, pontosan úgy reagált, ahogy mi. Egyszer, szörnyű baleset történt az étteremvezető házaspár kis unokájával. A kislány, 2 év körüli lehetett hanyatt beleesett egy hatalmas badellába, amelyben forró húsleves volt.  Pécsre szállították, és mindent megtettek érte, hogy túlélje. Akkor, ott, a munkahelyünkön, egy hétig mindenki azt kérdezte a másiktól, hogy tud -e valami újat, Béla bácsi is, naponta többször is. Aztán, egy reggel, Ő már az irodában volt, mire én beértem. Az ablak előtt állt, zsebredugott kézzel, és kifelé nézett. A köszönésemre megfordult, és nagyon halkan, csak annyit mondott: - " Meghalt. " Aztán visszafordult az ablakhoz. Nem volt ott semmi látnivaló, csak a kopár udvar, és szemben a másik felvonulási épület. Béla bácsi, messzebbre nézett. Ez a szomorú esemény, mindannyinkat megérintett. Béla bácsival, amikor éppen nem dolgoztunk, nagyon jól tudtunk "csendben lenni". De ez a hallgatás, ez a ránkzuhant, szomorú csend, ez más volt, ez, fájt. Ismertük az angyalhajú kislányt. Béla bácsi, akkor, sokáig nem jött el az ablaktól, és amikor eljött, akkor sem beszélgettünk.

Máskor, ha csendben voltunk, Béla bácsi rendszerint írt, én pedig rajzoltam. Nagyon szerettem ezt a csendet, és alighanem Béla bácsi is. Írás közben, néha megállt, bal könyökét az asztalra téve, mutatóujjával megtámasztotta az állát, és lefelé nézett. Aztán folytatta. Sosem szoktam ilyenkor megzavarni. Mindig azt hittem, levelet ír. Az esős napokat, és a rossz időt, én, ezért a csendért szerettem. Az asztalán, gyönyörű rendben, 2 konzervdobozban álltak a gondosan kihegyezett ceruzák. Mindenféle volt benne, még tintaceruza is. Mindig megkívántam ezeket a ceruzákat., mert nehezen, és igen barbár módon tudtam csak ceruzát hegyezni. Ha benyúltam a fiókomba, és elővettem pár db. géppapírt, néha nem is kellett kimondani, Ő kérdezte meg: "Milyent, 3 B-t?" Általában fákat rajzoltam, és soha meg nem untam. Volt egy jó játékunk, néha odajött és megnézte mit rajzolok, húzott az ujjával egy girbe-gurba ágat a fára, Én pedig megpróbáltam az ujjanyomát követni, majd megrajzolni azt a papíron. Ilyenkor elmosolyodott. Sajnos, ezek a rajzok, mind a papírkosárban végezték. Ma már sajnálom. Meg kellett volna őriznem az ujjanyomát. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Béla bácsi soha meg nem dicsért. Illetve, amikor egyetlenegyszer megdicsért, az nem ezzel volt kapcsolatos. Nem sokkal a megismerkedésünk után mondta, hogy, "szépen beszélem a magyar nyelvet." Nekem ez, nagyon jól esett. Anyai dédapám ugyanis egész életében összesen 3 szót tudott magyarul. Amúgy, jó nagy "hallgatásokra" emlékszem, de igazán nagy beszélgetésekre, nem, amikor mégis, akkor növényekről, fákról, virágokról, és madarakról beszélgettünk. Vagy Balatonfüredről, Arácsról, Csopakról, Paloznakról, amit mindketten jól ismertünk. Ott töltöttem a gyermekkoromat. Viszont, "láttam" Béla bácsit beszélgetni.

Mindenki névnapját megtartottuk, ezek úgy kb. 20 - 25 fős rendezvények voltak, a lakótelepi, kis kultúrházban. A rendezvényeinkre, nem illik a kifejezés, hogy buli. Akkor ezt a szót, még nem is ismertük. Nem volt bömbölő zene sem. Sütemény volt, üdítő, a férfiaknak bor, és nagyon jó beszélgetések. Az a csoport, ahol Béla bácsi ült, mindig elcsendesedett, mert Őt hallgatták. Sajnos, én, csak "láttam". El kell még mondanom valami fontosat Bokoddal kapcsolatban. Mindannyian, akik ott dolgoztunk, és ott éltünk, okkal vállaltuk el ezt a külszolgálatot. Volt olyan, aki politikai okokból, volt aki családi tragédia miatt, volt aki a széteső házasságát akarta így megmenteni ,volt akit a személyes kudarc kergetett oda, ezek közé tartoztam én is, és volt , aki pusztán anyagi okokból vállalta azt, hogy távol legyen a családjától, és egy kicsit a világtól is. Valami oka, mindenkinek volt. Tiszteltük egymást, tekintettel voltunk egymás problémáira, elnézőbbek voltunk egymás iránt, és nem vájkáltunk egymás életében. Miután ez kiemelt nagy beruházás volt, feltételeztük, hogy figyelnek bennünket. Sőt, hogy állandóan megfigyelnek bennünket. Félni azonban, nem volt okunk. Tudomásom szerint, ott soha senkit nem zaklattak. Hogy ki lehetett az, aki szemmel tartott minket, arra sem akkor, sem később, soha nem jöttem rá. Volt egy fiatalember, nem az Erőmű Beruházási Vállalatnál dolgozott, "kvázi " Jenőnek hívtuk, mert minden harmadik szónál megállt, és "kvázi "-val folytatta, ő gyakran beszélt a "láthatatlan ellenségről", meg "fokozott óvatosságról", stb. de éppen azért, mert örökké arról fecsegett, nem vettük komolyan, és nem hiszem, hogy ő lehetett. Érdekes módon, a legnagyobb biztonságérzetet éppen, az ottani párttitkár, és KISZ- titkár személye jelentette. Mindketten intelligens emberek voltak, mindketten villamosmérnökök, és mindketten, nagyon jóindulatúak. A párttitkárt Sárközi Mihálynak hívták, felesége, Tilda. Volt egy kislányuk, aki velük élt. A KISZ- titkár, Csernai Ferenc volt. Róla, annyit tudok, hogy Bokodról, Visontára került, a következő erőmű építkezéshez. Lelkes, csupa szív, csupa lélek fiatalember volt. Pár évvel ezelőtt, láttam Őt a családjával Budapesten, a Flórián- téren az áruház előtt. Nem szólítottam meg. Kár, annyi mindent kérdezhettem volna.

A másik védőbástya, a fiatal kirendeltség vezető, Molnár Mihály személye volt. Tudomásom szerint, építészmérnök volt, és szintén nagyon jóindulatú ember, óriási szervezőkészséggel. Mindent kézben tartott. Biztos vagyok benne, Ő, tudhatta ki volt Hamvas Béla. Fiatal volt akkor, élhet még, talán, meg kellene keresni, és meg kellene kérdezni, amíg, még lehet. Voltak persze olyanok is, akiket, nem igazán kedveltünk. Rémlik egy fiatalember, aki folyton villogott, aki az ellenállhatatlanságával, állandó bazsalygással, törleszkedéssel, és személyes varázsával akart mindent elérni. Ebben a pillanatban a neve is eszembe jutott, de nem írom le. Mindenki ismerheti. Pár évvel ezelőtt, villogó, ám jelentéktelen parlamenti képviselő lett belőle, igencsak megcsappant vonzerővel. Azóta már letűnt. Vele kapcsolatban azonban, igazán kíváncsi volnék, hogy átvilágították-e? Most, hogy így, ennyi év után visszatekintek Bokodra, azt hiszem sok szépet és jót írtam le róla. De nincsen benne semmi túlzás. Nem azért látom így, mert ott, és akkor fiatal voltam. Még sokáig voltam fiatal, és dolgoztam a következő erőmű építésénél is. Azonban, soha, sehol, többé nem találkoztam azzal a varázslatos hangulattal, ami a bokodi életünkön uralkodott. Százhalombattán, nagyrészt a régiek, továbbra is együtt maradtunk, mégis, beszélgettünk erről többé, már soha semmi, nem volt ugyanaz. Már-már hajlandó vagyok azt hinni, hogy azért, mert Hamvas Béla itt, már nem volt velünk. Azt hiszem, nem csak nekünk, hanem Hamvas Béla számára is, a "Gondviselés" nagy ajándéka volt, hogy néhány szép évet tölthetett Bokodon, nyugalomban, zavartalan békességben. Ezek voltak a az utolsó "termékeny" évei. Nyugdíjazásától a haláláig még több mint 4 év telt el! Ez alatt az idő alatt azonban, amit "otthon" töltött, már csak egy könyv készült el, és a nagyon szomorú levelek: "Nem tud megvigasztalni senki, a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám." Hát nem volt senki, aki megfogta volna a kezét akkor, amikor a halál, már ott állt az ágya előtt? 43 év telt el azóta, mióta elköszöntem tőle, és soha többé nem találkoztam vele Mégis, valahogy, mindig ott volt, jelen volt az életemben. Nincs jogom ehhez, és felhatalmazásom sem volt rá, mégis, szeretettel gondolok rá. Én, nem ismerem a filozófust, az írót én, Béla bácsira gondolok, szeretettel. Ezt a szeretetet azonban nem tudnám leírni pontosan, hogy milyen. Nem olyan, ahogyan az ember a munkatársát, az apját, fivérét, gyerekét, férjét, szerelmét, szeretőjét, szomszédját, vagy barátját szereti.

Valami egészen más, nem is földi, mintha egy csillagra, vagy Gábriel arkangyalra gondolnék szeretettel. Nagyon sokáig, fogalmam sem volt róla, hogy Hamvas Béla kicsoda. Sok évvel ezelőtt aztán, egyszer a Múzeum krt.-i könyvesboltban találtam egy könyvet, már sajnos, nem tudnám megmondani, hogy mikor s hogy melyik volt az a könyv. Nagyon tetszett, ezért pár nappal később visszamentem, hogy újabb könyvet vásároljak ugyanettől a szerzőtől. Akkor, a nagyon tájékozott eladó, aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, mindent elmondott, amit tudott róla. Ott és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, Béla bácsival lehet azonos. Nem tudom miért, de nem tudtam örülni ennek.. Inkább szomorú voltam. Én, csodáltam Béla bácsit, és felnéztem rá. Nem akartam "elveszíteni", és nem akartam kicserélni, Hamvas Bélára. Amikor Hamvas Bélát olvastam, akkor arra kellett gondolnom, hogy Ő olyan hihetetlen magasságokban "élt" és "létezett", ahová, én, még csak felnézni sem bírok, mert kitekeredik a nyakam. Egy ideig tehát, megint nem olvastam Hamvas Bélát.

Aztán, rá kellett döbbennem arra, hogy mindig történik valami, és egyre gyakrabban, ami miatt folyton Hamvas Bélával kell, "muszáj", foglalkoznom. A Múzeum krt.-i könyvek után, lányom fiatal orvos udvarlója, szinte állandóan Hamvas Béláról beszélt. Én pedig, megenyhülve, egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattam. Egy másik alkalommal, Szentendrén voltam éppen, a Fő-téri görög templommal szemben volt egy könyves bolt, ott vásároltam valamit. A pénztárosnő , miközben nekem csomagolt odafordult a mellette álló asszonyhoz, és azt mondta: "Hamvas Béla itt van eltemetve Szentendrén, az itteni köztemetőben." Ezt, eddig, nem tudtam, de, mintha ez az üzenet nekem szólt volna. Némi tétovázás után, elindultam megkeresni a temetőt. Késő volt, sötétedett, féltem. Nem találtam meg a sírt. Budapesten laktam, vissza kellett utaznom. Megint, évekkel később Szentendrén a Bogdányi utcában, egy lakást néztem meg, amelyet szerettem volna megvásárolni. Az asztalon, néhány újság, legfelül, talán a Város Újságja, fehér alapon, hatalmas fekete betűk, észre kellett vennem: "Meghalt Kemény Katalin ". Ugyanazt éreztem: ez is, "üzenet "Nagyon elgondolkoztam, és imádkoztam Kemény Katalinért. Sokféle, más "jelet" is észrevettem. Gondosan kerülgettem Őket. Nagyon "pörgős", az életem, nehezen tudok időt szakítani, bármire is. Érdekes módon, mégis úgy alakult, hogy "időt is kaptam" Nemrégiben, megláttam a Hamvas org. egyik levelében, hogy Hamvas születésének 110 évfordulója lesz. Persze, gondoltam rá, és néha szoktam érte imádkozni, de az éveit, nem tartottam számon. Aznap, a levél olvasása után, mivel gyönyörű napsütéses idő volt, átmentem a rég elhunyt Édesanyám házába. A déli oldalon, a zsalus ablak alatt, teljes pompájában virágzott a leánykökörcsin. Halványrózsaszín, fehér, sötétrózsaszín, és a gyönyörű, bókoló, feketekökörcsin. Kedvenc virágai, a Babérligetkönyv"-ben. Megint, nem tudtam, nem gondolni Hamvas Bélára. Akkor, és ott, döntöttem el, hogy leírom, addig, amíg még lehet.

Tudom, kevés ez az emléktöredék, de, ha csak néhány vonással is, mégiscsak hozzájárul Hamvas Béla emberi arcának megrajzolásához, és ahhoz is, hogy ez az arc, hiteles legyen. És, most: Csókolom Béla bácsi.... – elköszönök. De nem végleg. Keresni fogom Önt, ezentúl is, odafent, ahonnan hiszem, hogy hozzánk jött, a csillagok között. Integetek majd megint, és várom, hogy egyszer, talán újra visszaint.

  Forrás: A Szerző kézirata...   |   2494   ·   0   ·   Jelentkezz be, és indíts beszélgetést!

Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció