Dienes Ottó: A láthatatlan történet (Hamvas Béla esszéiről)

Hamvas különbséget tesz a személy (az egyetemes nagy én) és az individuum (a kis én) között. Ez a szétválasztás elvezet bennünket a nép és a tömeg (tegyük mindjárt hozzá, hogy ezen utóbbiról az írónak lesújtó véleménye volt a negyvenes évek elején, a kötet összeállítása idején) megkülönböztetéséhez. Az egyetemesebb értékű nagy Én világából lehet csak eljutni a te világába, s ha a létezés helyes hierarchiája megfordul, és az úgynevezett kis én kerül uralmi helyzetbe, akkor az, ami az emberben egyetemes érvényű, elnémul, s marad az atomjaira hullott individuum-világ egocentrikus beszűkültsége. Hamvas tehát - egészében véve - metafizikus gondolkodó, aki a totális érzelmi-értelmi-szellemi beszűkülés, elbarbárosodás elleni gyógymódot a transzcendens világ felé való tágulásban látja, amely a szűkebb értelemben vett életből a lét felé nyitja meg a kaput. Nincs semmi csodálnivaló azon, hogy a negyvenes évek környékén úgy látja, hogy egyedül az írástudó az, aki utolsóként tartja még fenn a kapcsolatot az elkorcsosult világ és a transzcendens lét között. A metafizikát, a transzcendens világlétet azonban nem szabad egy az egyben összetéveszteni a vallással vagy a vallásokkal. A vallás maga is csak feladatvállaló az embernek a transzcendens világ felé való emelésében. A negyvenes évek táján, amikor hatalmas tömegeket manipuláltak a végkatasztrófába rohanó világban, Hamvas az ösztönvilág minden értéket elsöprő hatalmától retten meg, az eltömegesedéstől, a barbárság vertikális betörésétől az örök értékek rendjébe. A vízözön-mítosz annyi lesz számára, mint elmerülni a tudatlanba, mit belső vízözönben. A manipulált tömegben az egyéni tudat megsemmisül, a kollektív pszychébe süllyedt ember tömeggé válik, primitívizálódik, az értelem elborul, és felborul a kozmikus egyensúly ember és természet, ember és ember között. S ezután már "Mérlegelés nincs, az intelligencia eltűnik, az ítélőképesség elhomályosodik, az ízlés, a szellem alászáll. Ehelyett felmerül az ingerlékenység, irigység, hisztéria, szenvedély, hiszékenység, névtelen félelem, indokolatlan bámulás és gyűlölet, babona és bálványok". Ez lenne tehát az agyagba való visszasüllyedés katasztrófája. S az elvadult tömeg szisztematikusan, bár ösztönszerűen elnyomja mindazokat, akikben a tőle való különállást megszimatolja, akikben megsejti az újat. Hamvas szerint ezzel szemben az ősi, kozmogóniában gondolkodó emberben megvalósult a természet-szellem-lélek egysége. Szerinte egy mai ember számára, egy mai nép számára nem az a legnagyobb rang, hogy esetleg egyre szellemibbé válik, hiszen "Egy nép lehet kultúrált és szellemi, mégis terméketlen, félelmetes, gonosz és elvetemült. A legnagyobb rang, amit egy nép elérhet, hogy megszentelt életet él", s ahogy néhány sorral alább mondja: "az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik" (VÍZÖNTŐ).

A wordsworth vagy a zöld filozófiájá-ban felhívja a figyelmünket egy végzetes és közhelyszerű félreértésre. Szerinte ugyanis a misztika nem ellentéte a racionalizmusnak, mivel "A misztika az a tudás, amely minden dolog egységét látja, míg a tudomány nem látja". A misztika tehát a tudomány tudásánál magasabb fokot jelent; hacsak nem az ember által elérhető legmagasabb fokozatot. Az esszé olvasása közben megtudjuk, hogy a wordsworthi költői magányosság a földi őslény magánya tulajdonképpen. Ő az úgynevezett Első Lény-Első Lélek, a Zöld Lény, azaz a titánszerű élet képviselője. A zöld élet gyökere nem az Erósz, hanem a boldogság, az öntudatlan és mindent átitató boldogságérzet. Mert "Mindenki a maga számára boldog, ahogy mindenki a más számára szeret. Ezért a boldogsággal magány jár együtt, ahogy a szeretettel a közösség". Wordsworth költészete ezt a féle kozmikus ősmagányt, ősboldogságot fejezi ki, amely alapvetőbb, mint a szeretet, s túlvan a bölcsességen is. Az Első Világ ez, az Első Élet, az őslétező kozmosz-azonosság tudata, "amely benne lüktet a fákban és kövekben, a vizekben, a csillagokban, az emberekben és az istenekben". Hamvas különös okfejtése végén a következő lényeges meglátáshoz jut el: "A Boldogság a világ első érzése, amivel a nemlétből felébredt életet fogadja". A számtalan lelki rétegződés alatt bújik meg tehát bennünk ez a legelső lélek, s van olyan közöttünk, aki öntudatlanul is visszaréved az idők kezdetére.

Mély felismerések rejlenek a Poseidón-ban is. Poszeidón háromágú szigonya mitikus-szimbolikus jelentése feltárására tesz kísérletet. Az egymástól távoleső kultúrkörök mitológémáit gyűjti össze. Megtudjuk, hogy Tibetben a szigony "az elemi lényegeket és elemi szenvedélyeket legyőző mágikus jogar." Posziedón azért üldözi Odüsszeuszt annyira ádázan, mert az megsértette a halottak birodalmát - többek között ez is poszeidóni világ - s az alvilágba is azért kell leszállnia, hogy megismerje azt, amit megsértett. S ebben az alvilágban kavarog minden (maga az Odüsszeia is csupa mélyből felszállott kép, álom, látomás, csoda, szirének, szörnyek, gigászok, álom-phaiákok), ami a kvintesszenciális létet hordozza. Poszeidón az is, aki "a lélekóceánon keresztüldöfi és kirántja azt, ami a mélységben van. Mert a vér és a lélek óceánja lényektől nyüzsög, meg nem számlálható szörnyeteg, angyal, tündér, sárkány, óriáskígyó, borzalmak, örömek, szépségek és rettentő férgek egész mitológiája él". S most értjük meg azt, hogy Poszeidón szigonya kavarja föl a serdülő fiatal belső világát, kezdi korbácsolni vérét, s előrántja belőle a szörnyeket. A vér félelmetes megmozdulása e belső felkavarás révén jön létre, amely nem más, jobb szó híján, mint a pubertás. Ez a szigony tehát felkorbácsoló erejű, de ugyanakkor a világ kormánybotja is lehet. Poszeidón szigonya feltépheti a magabiztosnak hitt világ burkait, a véglegesnek hitt rendet. S az intuitív művészben is Poszeidón dolgozik, s aki "A szokatlan, a megzavaróan új, a buján szövevényes"-t hozza létre. Poszeidón a tenger és az erdő istene. Mindkettő tele van titokzatos lényekkel, sziklaalatti és harasztalatti nyüzsgő férgekkel (az emberi lélekben is vannak ilyen sötét, átvilágítatlan részek!). A Tudattalan óceán vagy erdő képében jelentkezik. Az óceán erdő a víz alatt, az erdő óceán a földön, s mindkettő lehet az emberi lélek mélytárnáinak analogonja is, amint láttuk az előzőekben. A poszeidóni birodalom a szétbontatlanul egy ősi hatalom, "a még nem valósult és alakot nem öltött élet", s amely "vad és könyörtelen és kíméletlen arcátlan szívóssággal az életet akarja: ami lenni akar. De azt is megtudjuk, hogy Poszeidón az isteni szépségű paripának, a ménnek az alakját is magára veszi. S "az isteni mén a maradéktalanul átvilágított ösztön jelképe, olyan lény, akiben még a legmélyebb gyökerek is ragyognak". A mén lesz az a lény, akiben a tengeralatti, a földalatti, a sötét, éhes, kúszó has-világ "tündöklő napfény tud lenni, éspedig úgy, hogy minden vércseppje szikrázó nappá válik". S így lesz aztán Hím Nappá, a hím lény homály nélküli kiragyogásává. Innen egy lépés csak, s eljutunk a lovagvilág phallikus jógájáig, a fegyelmezett és magasrendű férfiasság vallásához. A lovagvilág vallásához: "a hímet feláldozni az asszonynak, toporzékolva, kényesen, fennhéjázó fővel, tudatosan, előkelően és áhítattal."

A Meteórá-ban (a Meteóra szikla-kolostor rendszerről van szó) Hamvas a balkáni világ Bizánctól örökölt önző, önmagában való fordulásának, öntörpésítésének, a túlzott én-esülésnek a szindrómáját mutatja be. A szellem emésztő tüzét elkerülendő jön létre ez a jelképes vagy valóságos összetöpörödés, törpésedés. Én-mentésről van tehát szó. S itt értjük meg a törpék, erdei manók lényegiségét is. A törpe természeti lény, a szellemi élet követelései alól kivonni akarván magát rejtve, zártan él a poszeidóni alvilágban, a félhomályban, s retteg minden idegentől. S "Az idegen a szellem, amely Énjét fenyegeti". Így lesz a Meteóra "az Én börtöne, az Éné, aki magát a világból kivonja és nem vesz részt benne, és nem akar sorsot, nem akar semmit, csak az Ént. Megkapta: a múmiát, a szellőzetlen koszt..."

A Milarepá-ban (neves tibeti bölcs neve) Hamvas kétfajta lételemet boncol szét, amely tulajdonképpen két végletes pólusa az emberi létezésnek: a lét alattira süllyesztett és a lét fölött szinte elpárolgó létmóduszt, más szóval: Peru és Tibet különös világát. Ebbe az esszébe begyűrűznek a modern létfilozófiák is, s mellettük a vallás szenvedéssel kapcsolatos direktívái is. Az író szerint az, aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: "Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet" (ezt persze - az író sorsát szemlélve - önvigasztalásnak is felfoghatjuk). Ezért lesz "A Megfeszített Isten a Föld rangja a világegyetemben", az éber és tudatosan vállalt szenvedésnek, az amor fatinak a legmagasabb és legemberibb jelképe. Az ember ugyanis energiájának nagy részét arra pazarolja, hogy mindennapi létében elrejtse maga elől tragikus sorsát, s hogy ezt a sorsot elkerülje. A szenvedés magunkra vétele viszont egyre magasabbra ösztökél, a teljes lét felé. S itt újfent eljutunk a transzcendenciába, s meglátjuk, hogy Milarepa azért léphetett az isteni létbe, mert maradéktalanul végigszenvedte a neki szánt részt. A hamvasi létszemlélet szívéhez jutunk el ezen a ponton: "A szenvedés isteni ménjén jut el az ember a leggyorsabban az Első Lélek titáni lényéből az óceáni sötétségeken át az Utolsó Lélek világosságába". S a metafizikus itt visszatér a vallás egyetemes bázisára: "Csak szeretni szabad. Mert a szeretet az Utolsó Lélek."

A vii. Szimfónia és a zene metafizikájának igen távoli asszociációs vonatkozásai és kapcsolódásai vannak. Hamvas szerint minden igazán nagy mű aszkézis eredménye, létrejötte szenvedéssel jár. Ahol nem az, az csak kontármunka lehet. Az aszkézisben az ember erősebb önmagánál, az őt elragadó szenvedélyt meg tudja fékezni. A zenét Beethoven nyitotta meg a kozmikus ősjelenségek számára. Vele a zene naivitása örökre elveszett. A zene egy fokkal megemelkedett az előző zenéhez képest. Mozarti ártatlansággal nem lehetett többé zenét írni. Hamvas a megemelt zene ősmotívumait a sziréni világhoz tartozó csevegő madárdalban és az örök tudást és bölcsességet sugalló tücsökhangban véli felfedezni. Ezt a két oszlopot fedezi fel a VII. szimfónia első tételében.

A poeta sacer, a szent és elátkozott költőről szóló esszé a kötet egyik legszebb darabja. A kozmogóniai világrend összeomlása után, a történelmi ember világában már szinte senki olyan tisztségviselő nem maradt, akt a sacer névvel lehetne illetni. Annak a nevével, akik összekötő szerepet játszik az emberi és az isteni fényű transzcendens világ között. Egyedül a költő az, aki még őrzi a szent helyet, a szent tüzet, de neki magának már tulajdonképpen titkolnia kell ezt a tevékenységét, vagy sokszor már maga sincs hivatása teljes tudatában. Hamvas így fogalmaz: "Költőnek lenni annyi, mint vállalni az összes elhagyott és feladott emberi méltóságok jelképének őrzését". A földi hatalmasok közül Napóleon volt az utolsó rex sacer, aki belebukott abba a törekvésébe, hogy a történelmet újra összekapcsolja a transzcendens világgal. Viszont éppen e tragikus pillanatban jelentek meg, jelent meg a poeta sacer: Hölderlin, Keats, Shelley... A feladat tehát az istenhasonlóság őrzése-ápolása. Feladata továbbá, hogy az "anyagba merült létet kiragadja, világosságot hoz, tudást, mélységet, igazságot, szépséget, csodát. Az isteni lét az ember számára nemcsak nyílt, hanem mindig újra meg kell nyitni". A költőnek az emberfölöttit kell a szó erejével megnyitnia. Csak így lehet sacer.

A Barátságban keserűen nyugtázza, hogy a modern történelmi ember a klasszikus értelemben vett barátságra egyre kevésbé fogékony. A barát az a lény, "akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt kívánom, aki ő maga." A barátság az idillt hozza létre, s az idillben nincs hiányérzet, s éppen ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, vagy akár a szerelem: "A barátság az élet klasszikus megoldása".

Az Héloise és Abélard szellemes és sokrétű esszéelmélkedés a férfi és a nő legmagasabb kapcsolatáról, a psziché-szerelemről. A misztikus fürdő előtt álló görög leányszobrok szakavatott elemzése folyamán kimutatja, hogy ezek a női lények a psziché-szerelemben való misztikus összeolvadásra készülnek, amelynek az eredménye az istenülés. Különbséget kell tenni szexus és igazi szerelem között. A modern ember, itt Európában is, hajlamos e két egymástól minőségben eltérő szféra összekeverésére. A psziché-nemzés tehát sokkal több, mint az egyszerű testi egymásbahatolás. Hamvas imígyen szól erről: "A szerelemben az isteni férfi és az isteni nő (az isteni jelző itt lényegiséget fejez ki: a görög szobrászat tökéletesen meg tudta ragadni az ember isteni lényét, metafizikai lényegét, D. O.) találkozása nem egy egész, hanem ennél több. Annyival több, amennyivel Isten több, mint a természet." Ezzel szemben a titán típusú férfinak és a szirén típusú nőnek a lét zsákmány, s így egymás számára is csak zsákmány maradnak. Az úgynevezett Első Lélek azért él, hogy az életet felfalja, s ezért rendkívül érzéki és ragadozó. "Ez a valódi európai ember, a merő titáni sexus, amely a másik nemben csak gyönyört lát, s azt zsákmánynak tartja." S ezen a ponton világosodik meg egy francia filozófus aforizmája, miszerint a nő a természet cinkosa lenne. Ez a mondás en globe kompromittáló lehetne a női nemre. De tulajdonképpen a szirén típusú nőről van csak szó itt, "aki saját psychéjét az anyagnak elárulja" - ahogy Hamvas fogalmazza meg ezt a kényes kérdést. A titán és szirén típusú szexus kínzó gyötrelme tulajdonképpen az, hogy "Kielégülés az Első Lélek világában nincs." Hamvas szerint a házasságnak nem fizikai, hanem metafizikai kapcsolatnak kellene lennie. Reintegrációnak, az egység megteremtésének: egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert. Így állna helyre az ősi emberi személyiség. De ez még tulajdonképpen mindig nem elég: "Van egy második, az előbbinél magasabbrendű egyesülés," ez nem a két fél találkozása, hanem a két psyché-világnak isteni érintésre való misztikus egybeolvadása és teremtő mozzanata. Ez a házasság nem reintegráció, hanem divináció" (azaz istenülés). S a címben szereplő, halhatatlan szerelmesekre visszacsatolva mondja ki Hamvas a végszót a szerelemmel kapcsolatban: "A misztériumban két egymásban megsemmisült lény istenülhet".

S ezzel elérkeztünk az esszé-kötet egy másik igen jelentős darabjához, Az ünnephez. Itt is érezhetjük sekélyességünket a metafizikai távlatok előtt. Az igazi Ünnep, az igazi áldozat az a tett, amely az emberinél magasabb léttel való közösséget megteremti, és ez a magasabb létbe való beolvadás: ez az emberi közösség megvalósulásának pillanata. Az áldozat valójában nem az emberi nyomort akarja megszüntetni, célja tehát nem az úgynevezett boldogság, hanem az embernek önmaga fölé való emelkedése, megtisztulása. Igaz közösség, felemelő közösség kialakulását csak felülről lehet elképzelni. Mert "Minden Istenen kívül megalapozott közösség csak küzd az ellen, hogy az emberiség Istenben találkozhasson." Az igazi, valódi ünnep tehát az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben. De ehhez, ennek elérése érdekében a külön, egyéni, magányos, önző emberi Ént le kell vetkőzni. A hétköznapok csak az Én-ek szakadatlan nyüzsgése, az igaz ünnepen viszont "csak az isteni létbe emelt emberiség él közösen és együtt". Erőpróba ez az esszé-kötet Hamvas második írói korszakának nagy művéhez, a Scientia Sacrához, amelyben az őskori emberiség szellemi hagyományát gyűjti össze 1943-44, újrakiadása 1988.)

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.