Egy újabb cikk, amely nem hat meg senkit

Amiről írok, az főképp engem érdekel. Olyasmikről írok, amik nekem fontosak, és nem igazodok mások igényeihez. Nem érdekel az írói marketing, nem akarom megtanulni, hogy kell az írásokat eladni. Isten ments, hogy azt írjam, ami másnak tetszetős. Akkor hiába írnék, és az írás elvesztené funkcióját. Nem lenne többé szó, csak betűk sorozata. Nem rólam szólna. Lehet akkor olvasottabb lennék, de már nem én lennék, hanem egy álarc, egy pszeudoíró.

Hazudnom kellene, önleleplezés helyett keresnem kellene az aktuális divatot. Nem magamra, hanem másokra kellene koncentrálnom. Azt kellene nézzem, hogy miről érdemes írni, és arról kellene írni. Ezt tanítják legalábbis. Kit érdekel, hogy mit gondolok én? Mindenki a saját világával van elfoglalva. Mindenkinek saját valósága van, saját sorsa, saját baja. Megtanulhatnék az elvárásokhoz igazodni, erre született számos tanfolyam, sikerkönyv, és mester, akik megtanítják, hogyan és mit írjak, hogy az a legtöbb embert érdekelje. De ahhoz nem írhatnék olyasmit, ami senkit sem hat meg.

Nem tudok oldalakat írni semmiről, csak hogy a legtöbb ember tetszését megszerezzem. És nem is akarok. Ezért írok csupa olyan dolgokról, amelyek senkit sem érdekelnek. Nem igaz, hogy a hiúságom nem szeretné a közönséget. Én is szeretnék dicsfényben fürödni. De aztán mindig visszatérek a saját dolgaimhoz, mert eszembe jut, hogy én nem az apparátus királyságát akarom. Nem a kis életet, a kis élvezetet, a kis boldogságot. Jól esne, mi tagadás, de a földi királyságért fel kellene adnom azt, ami ennél több. A kis élet a létbe kerülne. Tudom. Ezért inkább befele és felfele nézek.

Eladhatnám magam, de akkor mi marad nekem? A pillanatnyi élvezetet hajszoló közösség? Az élvezetekre mindig éhes disznó, ahogy Hamvas mondja? A halálfélelem? Az elmúlás miatti bánat? A rettegés? A kábulat? A semmit sem jelentő szavak? A ressentiment?

Végül is csak köszönettel tartozom. Köszönettel tartozom mindenkinek, akit nem érdeklek, mert megőrizhetem önmagam. Arról írhatok, amiről igazán akarok, nem kell senkinek megfelelnem. Így megmarad a legfontosabb: örömmel írok. Minden írásom egy felfrissülés, egy vezeklés, egy felemelkedés, egy kapcsolat. Ha másnak írnék, már nem lenne kapcsolat – önmagamhoz.

Az írás magánügy. Legalábbis nekem. Nem érdekes, nem izgalmas, nem azért van, hogy érdekes és izgalmas legyen. Ha érdekes és izgalmas lenne, akkor másnak szólna, azoknak, akiket amúgy sem érdekel. Olyan, mint a magány. Ha egyedül vagyok, akkor a mindenséggel vagyok, és a mindenség több, mint emberek társasága. Bár nehezebb is ugyanakkor, mert mindig el kell számolni. Minél nagyobb a csend, annál fontosabb, mert annál élesebb a látás.

Hű maradni: ez az egyetlen szempont. Bár soha nem éri meg, sem gazdaságilag, sem politikailag, sem máshogy. Ennek ellenére a hűség a lét alapja, mert egy mustármagnyi hűség hegyeket mozgathat meg.

Senkinek lenni, úgy igazából, igen nehéz. Úgy élni, úgy írni. Mégis, a senki több, mint a valaki, mert a senki elengedett mindent, amit elengedhetett. A senki, akinek a szíve olyan könnyű, mint a tollpihe.

Voltak idők, mikor áltattam magam, és naivan azt hittem, hogy majd híres író leszek, akiknek könyveiért sorban állnak, akinek írásai annyira olvasottak, hogy emiatt állnak le szerverek. Azt hittem, vagy reméltem, hogy majd emberek keresnek és kérdeznek és ámuldoznak, és kiadók egymásnak adják a kilincset. Hogy majd csak élek és henyélek, s dől a pénz, mint Richard Bach-nak az Illúziók után. És majd drága autóban száguldok egzotikus helyekre, festett nők társaságában. Ma már nincsenek ilyen illúzióim, és köszönöm, hogy megérthettem. Amit írok, az a kutyát sem érdekli, és nem hat meg senkit, és ez jó, mert több. Ahogy a senki több mint a valaki.

Így könnyedén elengedhetem ezt is, és nem tartozom senki fiának.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.