Erdős Alpár: A MIKROKOSZMOSZ MEGISMERÉSE

Erdős Alpár

A bizonyító elme sokkal egyszerűbb mechanizmus alapján működik, éspedig egyetlen elvet ismer de azt törvénynek tekinti: bármit amit az elme elképzel magának, azt bebizonyítja. Ha az elménk ógy gondolja, hogy a Nap a Föld közül forog, akkor azt be is bizonyítja nekünk, azonban ha az ellenkezőjére esne a választásunk, akkor azt is bebizonyítja. A bizonyító elme a tények szervezésével foglalkozik és mindig az aktuális hitrendszer szerint csoportosítja a bizonyítékokat. Ha azt hisszük, hogy a Lourdesi szent víz gyógyító hatású, akkor annak alapján fogja kiválasztani a bizonyítékokat, ellenben ha az ellenkezőjéről vagyunk meggyőződve, akkor ugyancsak megfelelő tényekkel alá fogja támasztani hitünket.

Eszerint a két elmeműködést elnevezhetnénk hívő és meggyőző elméknek is. Ezekkel az elnevezésekkel azt szeretnénk sugallni, hogy az gondolkodó elme bármilyen irracionális elméletéhez (hit), a bizonyító elme szelektív módon meggyőző érveket fog szolgáltatni. Sokszor ennek a kétféle elmeműködésnek köszönhetjük az objektivitásunkat, azonban emiatt van meg a legnagyobb esély az objektivitás elvesztésére is. A történelem folyamán nem csak az egyházak bizonyították be magukról, hogy szubjektíven ítélnek meg dolgokat, hanem a természettudósok is. Galileo Galileit végső soron nem az egyház ítélte el, hanem kortárs csillagászai és tudósai, akik belenézve Galileo távcsövébe, nem hittek a saját szemüknek. Einstein relativitáselméletét a szakma visszautasította, sőt Einstein maga szűk látókörű módon nem akarta elfogadni a kvantumelmélet létezésének lehetőségét. Edison nem látta lehetségesnek a váltóáram működését, Tesla iránti féltékenységétől elvakítva.

Nyilván a hosszú idő megoldja a problémákat és az idő elhozza azokat a megoldásokat, amely rövid távon meg van akadályozva.A haladást nem lehet feltartóztatni, csak késleltetni lehet. Remény van arra, hogy az idő haladtával egyre közelebb és közelebb kerülünk az objektív valóság modellezéséhez, azonban rövid távon pallosjoga van annak a törvénynek, hogy: bármit amit elhiszünk, azt az elménk be fogja bizonyítani nekünk, hogy igazunk van.

A emberi elmét egy bio-komputernek tekinthetjük, mert hasonló elvek a számítógép is hasonló elvek szerint működik mint az emberi agy. Ez nem azt jelenti, hogy az emberi agy egy számítógép. A számítógépes hasonlat csak a modellezés célját segíti. Az agyban is elektromos és kémiai tevékenység zajlik. Az agysejteket egy kolloid-gélnek nevezett anyag tartja össze, aminek a felületi feszültsége összetartó erőként hat az agysejtekre, illetve a sejtek azonos töltése egymást taszítják az azonos töltés hatására. Amíg az összetartó és az ellentétes szétnyomó erők egyensúlyban vannak, addig tart az élet, amikor az egyensúly felborul bármelyik tényező javára, akkor az élet is megszűnik.

Az életnek számos meghatározása létezik, a biológusok körében különösen kedvelt meghatározás sze­rint az életet olyan egyensúlyi állapotok jellemzik, ame­lyek energiafelhasználással tarthatók fenn.

Minden kémiai anyag ami az agyba kerül megváltoztatja a fennálló egyensúlyt és befolyásolja a tudatot.

Ezért minden kémiai anyagot pszichedelikus, tudatmódosító anyagnak kell tekintenünk. Minden amit megeszünk és megiszunk és belélegzünk lényegében drognak számít a szervezet számára, nincs kivétel. Sőt, ha tovább szeretnénk menni, akkor minden érzelem és minden gondolat pszichedelikus, tudatmódosító hatással bír. Ezt az alaptételt nagyon-nagyon fontos megértenünk, mert a pszichológiának és az ezotériának az igazi alapjai vannak benne elrejtve. Amíg ezt a tételt nem tesszük a magunkévá, addig nem értjük meg a táplálkozási és az ezoterikus-lelki-spirituális életfilozófia gondolati-elméleti alapjait sem. A táplálkozás az élet alkímiai folyamata és működésében egy teljesen okkult folyamat. Az anyag transzformálását jelent, egy transzmutációt, amely az alacsonyabb rezgésű energiát (fizikai anyagot) egy magasabb rendű célnak megfelelően átalakítja és szétosztja a szervezetben. Ennek eredményeképpen fenntartja az agy állandóan változó egyensúlyát és módosítja a tudatot.

Minden számítógép két részre oszlik amelyet úgy nevezünk, hogy HARDWARE és SOFTWARE, vagy egyszerűen a gép és a program. Ez a két egység elengedhetetlen feltétele a számítógép működésnek. Az adatfeldolgozó egységek, megjelenítő eszközök, billentyű fizikai testek. A programok megjelenhetnek anyagi hordozókon, mint pl. egy CD-n, de létezhetnek láthatatlan, anyagiatlan gondolati formában is, amikor még a fejemben vannak és tervezem őket. Ezek a tények szintén ezoterikus kérdéseket vetnek fel, mert ha a valóság modellezésének szempontjából vizsgáljuk meg a kérdést, akkor vajon melyik valóságosabb? A számítógép fizikai részét megtapinthatjuk, elemeire bonthatjuk, megfigyelhetjük, elégethetjük tehát fizikai valóságként jelenik meg számunkra. A program azonban valóságosabbnak is tűnhet, mert a program azután is létezik, ha esetleg megsemmisítjük az adathordozó CD-t. Bármikor újra megjelenhet, materializálódhat. Nyilván a teológiai kérdések is aszerint válnak szubjektívvé, mihelyt nézőpontunkat valamelyik értelmezés mellé fixáljuk. A fizikai valóságot tekintjük elsődlegesnek, vagy a létezés tényét, amely az anyagitól független. Akik hisznek a reinkarnációban, azok kényelmes példát találnak a fenti hasonlatban az újjászületés elvi lehetőségére.

Visszatérve a bio-komputerre, nyilvánvaló, hogy a számítógépünk hardwere a koponya belsejében van, a program pedig akárhol lehet. Mivel a softwer nem más, mint a tudatunk, ezért minden ami a tudatot befolyásolja ehhez a softhoz tartozik. Ezek lehetnek tízezer éves gondolatok és eszmék, lehetnek különböző vallásos hitek és bármi ami a világtörténelemben előfordult és valamilyen adatkordozón keresztül (könyv, szájhagyomány, Akasha-krónika) eljutott hozzánk, de idetartoznak szokásaink és legfőképpen az amit megeszünk. Tudom, hogy idegenül hangozhat és furcsa amit mondok, azonban ha valaki komolyan szeretne ezotériával foglalkozni és spirituális életet szeretne élni, akkor fel kell használnia a modern tudomány elveit. A koncepcióm szerint a régi beavatási hagyományoknak egy új reinkarnációját kell magunkévá tennünk, ahelyett, hogy az ősi múmia-tanításokat támasztanánk fel és élesztenénk újra. Szilárd meggyőződésem, hogy a jóga-tanokat követők nagy százalékának sikertelenség jutott osztályrészül de nem azért mert odaadásuk nem lett volna megfelelő, hanem azért, mert a követett irányzatok 5000 évvel ezelőtti embertípusnak lettek kitalálva és nem a mai kor emberének. Ma már senki sem jár nyersbőrből összeeszkábált barlanglakó divat szerint, hanem ergonomikus felszereléseket hordunk, amelyek a mai életünket kényelmessé és könnyűvé teszik. Ezoterikus tanainkat is hasonlóan a mai életünkre kell szabnunk és engednünk kell nekik az újjászületést. Sajnos a dogmatikus rendszerek ezeknek az újításoknak ellenállnak, és késleltethetik munkánkat, azonban fel nem tarthatják a haladást hosszú távon. Erre a történelem a bizonyíték. Minden korban voltak olyan személyek, akik hatalmi törekvésüknél fogva ellenálltak a változás és a haladás eszméjének. Ez ma sincs másképp. Saját magunk tudjuk csak eldönteni, hogy mi személyesen melyik táborba szeretnénk tartozni. A mai kor egy új kor hajnala. Az emberiség történetében talán ez az első igazi nagy lépés, amely a jelentől számítva néhány száz éven belül megvalósul.

A tudósok a civilizációkat azok energiafogyasztása és a termodinami­ka főtételei alapján osztályozzák. Amikor az intelligens életjelei után nyo­moznak az égbolton, akkor a fizikusok nem a kis zöld emberkéket keres­gélik, hanem az I., II. és III. típusú civilizációk energiatermelésének jeleit.

Ezeket a kategóriákat egy orosz fizikus, nevezetesen Nyikolaj Kardasov vezette be az 1960-as években, hogy a világűrben lévő esetleges más civilizációk­tól érkező rádiójeleket osztályozhassa. Minden civilizációtípus jellegzetes sugárzást bocsát ki, amit képesek vagyunk mérni és katalogizálni. ( Mű­szereinkkel még olyan fejlett civilizáció létét is ki tudjuk mutatni, ame­lyik megpróbálja eltitkolni létezését. A termodinamika második főtétele szerint bármely fejlett civilizáció entrópiát termel, ami elpocsékolt hő formájában elkerülhetetlenül kisugárzódik a világűrbe. Még ha megpróbál­ják is álcázni jelenlétüket, az entrópiatermelés okozta halvány dicsfény ragyogását lehetetlen elrejteniük.)

Az I. típusú civilizáció olyan, hogy az energia planetáris formáit hasz­nosítja. Energiafogyasztásuk pontosan mérhető: képesek a bolygójukat érő teljes napfényt, azaz nagyságrendileg kb. 1016 W teljesítményt befog­ni. Ezzel a planetáris energiával képesek bolygójuk időjárását ellenőrzés alatt tartani vagy módosítani, megváltoztathatják a hurrikánok útvonalát vagy építhetnek városokat az óceánokra. Az ilyen civilizációk bolygójuk tökéletes mesterei és planetáris civilizációt teremtenek.

A civilizációk mindegyik típusa az eggyel alatta levőtől 10 milliárdszo­ros faktorban különbözik. Így egy III. típusú civilizáció - milliárdnyi csil­lag energiatermelését begyűjtve - egy II. típusúnál 10 milliárdszor több energiát képes használni, a II. típusú pedig 10 milliárdszor többet termel, mint egy I. típusú. Noha a szakadék, ami ezeket a civilizációkat egymástól elválasztja, csillagászati méretűnek tűnik, lehetséges megbecsülni azt az időskálát, ami egy III. típusú civilizációs állapot eléréséhez szükséges. Tegyük fel, hogy egy civilizáció évente 2 vagy 3 százalékkal növeli az ener­giatermelését. (Ez hihető feltevés, mivel az ésszerűen kiszámítható gaz­dasági növekedés közvetlenül kapcsolódik az energiafogyasztáshoz. Mi­nél nagyobb a gazdasági növekedés, annál nagyobb az energiaigény. Mi­vel a nemzeti össztermék, azaz a GDP növekedése a legtöbb nemzet eseté­ben 1-2 százalékkal nő évente, azt várhatjuk, hogy az energiafogyasztás üteme nagyjából hasonlóan növekszik.)

Ezzel a szerény ütemmel számolva ahhoz a becsléshez jutunk, hogy a mi civilizációnk 100 vagy 200 éven belül I. típusú civilizációvá fejlődik. 1000-től 5000 évig terjed az az időtartam, ami egy II. típusú civilizáció eléréséhez szükséges. Körülbelül 100 ezertől 1 millió évig terjedő időbe tel­het, amíg a III. típust elérjük. Egy ilyen skálán a mi jelenlegi civilizációnk 0. típusúnak osztályozható, mivel energiaigényünket halott növényekből (kőolajból és szénből) nyerjük. Még a hurrikánok ellenőrzés alatt tartása is - ami néhány száz nukleáris fegyverben felszabaduló energiát igényel­ne - túl van a technológiai lehetőségeinken.

A mai kor egy igazi nagy lépés az emberiség számára, és szellemi spirituális nézeteink is át fognak alakulni a tudomány fényében. Lássunk hát hozzá és segítsük a spiritualitás újjászületését.

Láttuk, hogy a fejünkben levő bio-számítógép a végtelen gondolatok, érzések, szokások, hitek és egyebek alapján működhet. Azonban ha ez csak így lenne, akkor nem lenne személyiségünk. Ha csak egy időtlen, formátlan információhalmaz lennénk, akkor nem lenne az egésznek fókuszpontja, közepe, értelme. A fizikai testünk (tér) és az a kor (idő) ezért nagyon meghatározza azt a struktúrát amelyet személyiségünknek fogunk nevezni. Ha csak a legegyszerűbb tényt vesszük figyelembe, akkor ha nőnek, vagy férfinak születünk az már a tapasztalási lehetőségeknek pont a felét korlátozza számunkra, mert soha nem tapasztalhatjuk meg az ellenkező nem tapasztalatait.

Nagyon fontos dolognak tartom, hogy spiritualitásunkat belehelyezzük a nekünk megfelelő térbe és időbe és felismerjük a táplálkozás fontosságának kérdését. Mindenki alkimista a maga módján, legalábbis testében az. A fizikai testünk egy alkímiai műhely, amelyben aranycsinálás folyik. Az anyagok amelyeket megeszünk testünknek részévé válnak, és megvan a lehetősége annak, hogy az új sejtek nem fognak engedelmeskedni tudatunk akaratának úgy, ahogyan mi azt szeretnénk.

A modern pszichológia szerint az ember a következőképpen működik:

Képzeljük el, hogy az emberi szervezet elektromos áramközökből áll. Két áramkör van amelyet nem tudunk megváltoztatni (jelen tudásunk szerint, de már vannak próbálkozások) és két olyan amelyek megváltoztathatóak.

1. Genetikai programozás:

Alapjában véve ugyanazzal a törzs anatómiával rendelkezünk, mint más főemlősök, (98%-ban megegyezik a csimpánz DNS állományával), azonban fejlettebb agykéreg állományunk összetettebb funkciókat is megenged, annak ellenére, hogy az érzékelés funkciói teljesen megegyeznek a főemlősökével. Az érzékelés tartományát valóság mezőnek nevezzük, itt lényeges különbség az emlősök és a hüllők között található. Ezért nem lesz öleb soha a kígyókból, mert ők az infravörös hősugárzást érzékelve kivétel nélkül mindent megtámadnak ami behatol a területükre. Valóság érzékelésük teljesen más, mint az emlősöké és nem kompatibilis.

A valóság megismerésére tett kísérleteink leginkább ennek a genetikai kódnak vannak alárendelve, mert a valóság mérésében és kutatásában, mint emberek veszünk részt. El kell ismernünk, hogy a világ megismerésére más utak is létezhetnek, olyanok, amelyeket nem ismerünk. Amit mind ezidáig ösztönöknek neveztünk, ebbe a kategóriába tartoznak bele.

2. Imprint programozás:

Az imprint fogalmát magyarul bevésődésnek nevezhetnénk, arra is utalva, hogy ez nagyon mély, kitörölhetetlen emlék a lény életében. Amikor a biológiai lény megszületik, egy rövid időre nyitott a bevésődésre. Ez tulajdonképpen nem más, mint a világra érkezés ELSŐ BENYOMÁSA.

Az imprintre vonatkozó kutatásokért Lorenz és Tinbergen kapott Nóbel díjat 1973-ban, mert szemléltették, hogy az állatok születésük után bevésik emlékezetükbe az anyjukat, vagy az anyának tetsző tárgyat, amelyhez egész életükön keresztül ragaszkodnak. Ezért ezt a jelenséget elnevezhetnénk ragaszkodási benyomásnak is, mert ez a program egy kötődést teremt az újszülött és az anyja között. A bevésődési állapotban gyakorlatilag bármi bevésődhet ami később anyafigura lesz, és a felnőtt korban a lény akár szexuális kísérleteket is tehet az bevésett tárggyal.

Az emberek esetében ide tartozik az a fogalom, amit fétiseknek nevezünk, illetve nem elhanyagolható az a tény, hogy a születendő kisgyermekeink az orvost látják meg legelőször. Ezért felbecsülhetetlen értékűnek tekintem az apás szülést, amely lehetőséget ad a gyermek számára, hogy világra jöttekor a család tagja fogadja őt. Nem csoda, hogy a társadalmi hierarchiában az orvosok foglalják el az alfa szerepet, mert a születendő csecsemők őket imprintelik be. Így, ha bajban vannak akkor az elő dolog a szent és sérthetetlen orvoshoz fordulni, akinek szava megdönthetetlen szentírás. Csak ösztönözni tudok mindenkit, aki teheti, hogy vegyen részt gyermeke születésénél és ragaszkodjon hozzá, hogy a gyermek az ő karjaiba kerüljön. Énekeljen neki, beszéljen hozzá, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az egész szülészet bolondnak fogja tartani ezért. Nagyon fontos, hogy a gyermek születését meleg fogadtatás várja a családtagok részéről. Ne engedjük csecsemőnket az elkülönítőbe vinni csak azért mert ez a szokás. (ez alól kivétel a szülési komplikáció) A gyermeket azonnal az anyja hasára kell tenni, hogy megtapasztalja, hogy amit eddig hallott és érzett (a kapcsolat az anyával) ugyanúgy megmaradt, csak most kívülről érzékeli azt amit eddig belülről hallott.  Mi is leszívathatjuk a gyermeki nyákot, nemcsak a nővér. Mi is megmérhetjük, miért ne? ha egyszer a mi gyermekünk. Nem fogjuk fel igazán a kezdeti imprint fontosságát. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy gyermekünk minket imprinteljen be és ne egy fehér ruhás nővért vagy orvost. Ilyenkor egy, az egész életre kiható jelenség történik, ilyenkor dől el, hogy milyen helyet fog elfoglalni csöppségünk a társadalomban. A társadalmi szerepek tudattalan programja ebben a kezdeti néhány órában alakul ki.

3. Kondicionálás vagy társításos tanulás

A többszöri ismétlés módszerét nevezzük kondicionálásnak. A kondicionálás végső soron idomítás.

4. Tanulás

Azt többszöri ismétlést amelyhez személyes motiváció csatlakozik, tanulásnak nevezzük. Ide tartozik az a kategória, amit én igazi gyermeknevelésnek nevezek, a példamutatás. Minden egyéb oktatási forma csak a kondicionálás kategóriájába tartozik.

MIT JELENT AZ EMBERI MEGISMERÉS???

Pszichoterapeutaként tudatában vagyok az emberi lélek problémáinak és konfliktusainak. Szándékosan beszélek itt ilyen általánosan "az emberi lélek"-ről, és nem a betegről, a neurotikusról vagy a páciensről. Korunk még mindig létező előítéletei közé tartozik, hogy azt hisszük, vannak egészséges emberek és vannak betegek, és ennek megfelelően a pszichoterápia a pszichikailag beteg emberek segítségére szolgáló kezelési módszer. Micsoda tévedés! Valamennyien tele vagyunk konfliktusokkal és problémákkal, és ezért egyáltalán nincs szükség különösebb testi vagy lelki tünetegyüttesre ahhoz, hogy a pszichoterápia hasznunkra váljék.

Ha jobban odafigyelünk, minden egyes embernél éppen elegendő "tünet"-et fedezhetünk fel, és nemcsak sok apró testi panasz és nyavalya formájában, amelyeket funkcionális-kauzális érvekkel oly könnyedén elhessegetünk, hanem tőképp a számtalan nehézség formájában, amelyekkel foglalkozásunk során, párkapcsolatunkban és magánéletünkben nap mint nap meg kell küzdenünk. Ezek okául természetesen sokkal szívesebben tesszük meg mások problémáját vagy az ún. környezetet, semhogy saját tudattalan konfliktusaink tüneteit és kifejeződési formáit lássuk bennük. A projekció (kivetítés) folyamata miatt - amit a pszichológusok már réges-régen ismernek - egy életen át késztetést érzünk arra, hogy harcias szembenállást tanúsítsunk a környezetünkben lévő személyek és témák iránt, gyakran anélkül, hogy belátnánk: saját magunkban rejlik - még ha tudat alatt is - mindezen konfliktus és probléma gyökere. A mélylélektan századunkban lezajlott fejlődése révén legalább azok az emberek tisztában vannak ezekkel az összefüggésekkel, akik pszichológiával foglalkoznak. Ezen tudás gyakorlati lecsapódása a pszichoterápia, amelynek segítségét napjainkban egyre többen veszik igénybe, hogy ezen az úton-módon jobban megismerjék önmagukat.

Mármost a pszichoterápiában létezik egy sajátosnak tetsző jelenség: minél individuálisabban dolgozik valamely terápiás forma, annál "felületesebb", minél mélyebben leszáll az emberi lélekbe, annál kevésbé individuális. A mélyben a problémák egyre jobban hasonlítanak egymásra, úgyhogy végül már egyáltalán nem is hordoznak személyes vonásokat. Ez a körülmény első pillantásra talán megdöbbentő, mivel minden ember mélységesen meg van győződve arról, hogy életrajza és egyéni jellemvonásai alapján problémái is rendkívül speciálisak.

Egy példával azonban talán szemléletesebbé lehet tenni a felvázolt összefüggést. Vegyük szemügyre egy ember testét, és hasonlítsuk össze egy másik emberével - világosan szembetűnnek az eltérések. Az egyik magas és telt, a másik alacsony és sovány, különböző a bőr és hajszínük, a szemük színe, a szájuk formája, a testfelépítésük stb. Ha azonban mindkét testet műtétnek vetjük alá, akkor minél mélyebbre hatolunk, annál inkább visszaszorulnak a különbségek, s előtűnnek a közös vonások, mi több: az azonosságok. A két testben a szív vagy a vese már egyáltalán nem mutat lényeges eltérést, ha pedig egészen a sejtekig hatolunk, akkor a felépítés és a szerkezet hasonlósága mellett különbözőségük elenyésző.

Nagyon hasonló a helyzet az emberi lélek felépítésével is. Ahhoz, hogy egyéni problémákra lelhessünk, szemlélődésünknek teljesen a periférián kell megrekednie. A valódi mélylélektan azonban szükségképpen archetipikussá válik azáltal, hogy alapvető tudati struktúrákig hatol el.

Mielőtt még világossá válnék, miért is tértem ki erre a jelenségre, járjunk utána annak a kérdésnek is, amely pszichoterápiás tevékenységem során egyre sürgetőbben merült fel: miért van korunkban és kultúrkörünkben szinte minden embernek égető szüksége pszichoterápiára, és az elmúlt néhány évszázadban hogyan oldották meg az emberek az életüket e nélkül a segédeszköz nélkül. Első látásra ez a kérdés sokak számára abszurdnak tűnhet, különösen ha abból indulnak ki, hogy az emberek többsége még ma is nagyon jól megoldja az életét pszichoterápia nélkül. Csakhogy közelebbről szemlélve ez a nézet tarthatatlan, hiszen az emberek végső soron nem oldják meg az életüket, csupán figyelmen kívül hagyják a problémáik, sorscsapásaik és a pszichéjük közötti összefüggéseket. Ily módon pszeudoobjektiválják a jelenségeket, és meg vannak győződve arról, hogy a problémák "a világban" rejlenek, és nekik semmi közük hozzá. Tetszőlegesen kiragadva csak néhány példát említek: rák, AIDS, környezetszennyezés, félelem az atomenergiától, háború, világkatasztrófa stb. Helyszűke miatt arra most nem térhetek ki, hogy az ilyen "környezeti problémák" vagy "betegségek" és az egyéni psziché között fennálló összefüggéseket bebizonyítsam, csupán annyit jegyzek meg, hogy bárki, aki mentes az előítéletektől, megtanulhatja a fent említett összefüggést saját tapasztalatai által igazolni.

Visszatérve iménti kérdésünkre: további nyilvánvaló válaszként elég, ha utalunk a korunkban végbemenő fejlődésre, s a pszichoterápiában olyan újonnan kifejlesztett lehetőséget látunk, amely a motor feltalálásához vagy az új műtéti eljárások kidolgozásához hasonlítható. Az emberiség régebbi korszakaiból e vívmányok hiányoztak, talán éppen ezért vagyunk oly büszkék rájuk.

És itt máris beleütközünk korunk egyik legveszedelmesebb, alapvető magatartásformájába, amelybe már olyan mélyen meggyökereztünk, hogy nehezen tudjuk felismerni. Korunk embere teljesen magától értetődően olyan lineáris fejlődési modellből indul ki (darwinizmus!), amelyből azután egyenesen következik, hogy mindaz, ami időben megelőzött bennünket, kevésbé volt fejlett, mint mi, s ezért a mi korunk minden eddigi fejlődés tetőpontja. Ez a magatartás, amit a görögök hübrisznek neveznek (és amely szinte minden tragédia központi témája), egyaránt jellemző a kereszténységre és a természettudományra.

A kereszténységnek nem sikerült megértenie, hogy már Krisztus születése előtt is létezett igaz vallás, voltak valódi bölcseletek és valódi iniciációk, és ezért van mélységesen meggyőződve arról, hogy mindaz, ami Krisztus előtt létezett vagy rajta kívül létezik, nem más, mint pogányság, amit csakis térítéssel lehet megmenteni. Hasonló álláspontra helyezkedik a tudomány, amely abból indul ki, hogy kizárólag az általa propagált funkcionális ok-okozati összefüggésekből álló világmagyarázat vezethet adekvát és helyénvaló világnézethez, következésképpen a világértelmezés minden más formája elavult, babonás, kezdetleges vagy túlhaladott. Mivel a mi kultúránk túlnyomórészt e két gyökérből, a kereszténységből és a természettudományból táplálkozik, nem is csodálkozhatunk azon, hogy a ma embere általában milyen mélyen meg van győződve kultúránk magas fejlettségi fokáról, minek következtében egyáltalán eszébe sem jut régebbi korokban és kultúrákban keresni olyasmit, amiből esetleg tanulhatnánk.

Így aztán, ami kérdésünket illeti, nem fogadjuk el azt a választ, amely a pszichoterápiában nem lát mást, csak korunk és tudásunk fejlődésének kifejeződését. Arra szeretnék kísérletet tenni, hogy másfajta választ adjak a felvetett kérdésre, olyat, amelynek igazsága egyre világosabban rajzolódik ki előttem, minél nagyobb figyelemmel fordulok felé. Válaszom úgy szól, hogy a régebbi kultúrák embereinek azért nem volt szükségük pszichoterápiára, mert más módszerekkel rendelkeztek, amelyek sokkal zseniálisabb módon elégítették ki az emberi lélek igényeit. Nem úgy áll tehát a helyzet, hogy a pszichoterápia hiánya miatt régebben nem zajlott le valami, ami ma végre lehetővé vált, hanem úgy, hogy régebben sokkal inkább zajlott valami olyasmi, ami ma már nem zajlik, s ettől légüres tér, vákuum keletkezik, amit a modern pszichoterápia próbál meg legjobb tudása szerint kitölteni.

Világosan felismerhető tehát a visszafejlődés. Manapság nemhogy jobbak volnánk ezen a téren, hanem lényegesen rosszabbak vagyunk. Ezért is jóval betegebb lelkileg a ma embere, mint a régebbi korok embere. A pszichoterápia tehát csupán kényszerű válasz arra a veszteségre, amit kultúránk elszenvedett. Szinte félek kimondani, hogy miben is látom ezt a veszteséget, mert modern tudatunkban inkább nagyon is büszkék vagyunk ezekre a "veszteségekre", és rájuk alapozzuk felsőbbrendűségünk érzését. A mítoszról és a kultuszról van ugyanis szó, a múlt eme nagyszabású és jelentős erőtartalékairól, amelyeket mi  alighanem túl korán - sutba dobtunk. Ezért azután a mítosz és a kultusz annyira távol áll korunk felfogásától, hogy ezekhez a fogalmakhoz az értetlenségen kívül szinte kivétel nélkül csak hamis értelmezések és asszociációk társulnak. A sors iróniája, hogy nemcsak életünk és világunk "demitologizálódott", hanem még a teológia is elkezdte "demitologizálni" a keresztény vallást.

Mielőtt folytatnám fejtegetésemet, szeretném előrebocsátani: sem arról nincs szó, hogy a régebbi kultúrákra és vallási képzetekre való regresszív visszanyúlásban keresném az üdvösséget, sem pedig arról, hogy szándékomban állna elátkozni mindent, ami modern. Sokkal inkább arra törekszem, hogy feltárjam: az ember számára a világ megélésének különböző formái léteznek, s ezzel együtt különféle létformák, amelyek egyáltalán nem különíthetők el könnyedén a helyes és a helytelen kategóriái által, hanem különböző pólusú, ezért egymást kiegészítő formákat képviselnek. Számomra fontosnak, sőt létfontosságúnak látszik, hogy megtanuljuk észrevenni; kultúránk - amennyiben megérdemli ezt a nevet - hihetetlenül egyoldalúvá fejlődött, s így egyre sürgetőbben kívánja a kiegyenlítő ellenpólust. Problémáinkat természetesen nem oldhatjuk meg regresszív modellek által (amilyen például a "Vissza a természethez!" felhívás), hanem csak úgy, hogy tudatosítjuk magunkban egyoldalúságunkat, és azután elindulunk annak keresésére, ami "az üdvösséghez kell".

Keresés közben egészen biztosan sokat segíthet, ha vetünk egy pillantást a régebbi nagy kultúrákra, mert ott fellelhetjük a valóság megtapasztalásának azt a pólusát, amit az újkorba vezető utunkon feláldoztunk - mert fel kellett áldoznunk, hogy eleget tehessünk az elénk tornyosuló feladatnak. A régebbi kultúrák nem voltak feltétlenül "jobbak" nálunk, talán éppen olyan egyoldalúak voltak, mint mi, csakhogy a másik pólus irányában - és ezért érdekesek számunkra. Nem akarunk visszafordulni, és nem is kell, hogy múltasdit játsszunk, ám ahhoz, hogy kikeveredjünk egyoldalúságunk zsákutcájából, sürgősen meg kell idéznünk a régmúltat. Saját korunk és jövőnk számára természetesen új, adekvát formákat kell találnunk, nem melegíthetjük fel kritikátlanul a régmúltat. Mindehhez azonban időre van szükség, ahhoz pedig, hogy egyáltalán megtörténhessék, le kell merülnünk olyan emberek tapasztalatainak világába, akik ott voltak otthon, ahol mi idegenek vagyunk.

Ha egyáltalán vesszük magunknak a fáradságot, hogy alaposabban megszemléljük a mítoszt és a kultuszt, akkor ezt többnyire saját korunk és világértelmezésünk szemszögéből tesszük. Ez sajnos teljesen abszurd értékelésekhez és értelmezésekhez vezet - miként a tárgyról szóló átfogó szakirodalom is igazolja. Már magát a "mitikus" szót is a kitalált, kiagyalt, valótlan, fantasztikus szinonimájaként, tehát mint "a természet törvényeinek ellentmondó" értelemben használjuk. Ez az oka annak, hogy a keresztény teológia is tiltakozik a mítosz fogalma ellen. Jézus történetiségét kívánja hangsúlyozni, hogy megszabadítsa őt a mítosztól.

A mítosz szó azonban eredetileg egészen más összefüggésben szerepelt. A "mítosz" görögül "szó"-t jelent, viszont a "logosz" ellentétét, amit mi szintén "szó"-nak fordítunk, és amelyből a "logika" szót származtatjuk. A megfelelő ige a müthologein, ez pedig azt jelenti: "elmesélni a valódi tényállást". A mítosz tehát valami valóságosról, lényegesről és ténylegesről szóló elbeszélés, ellentétben a "logosz"-szal, amely inkább arra vonatkozik, amit az ember elgondol. A mítosz fogalmát ezért eredetileg nem egyszerűen valamely fantasztikus vagy csodálatos történetre vagy elbeszélésre alkalmazták, hanem kizárólag olyan elbeszéléseket jelölt, amelyeknek szent jelleget tulajdonítottak. Ezek a történetek tartalmazták az isteni, transzcendentális vagy numinózus kinyilatkoztatásokat. Nem a mítosz teremti vagy hozza létre az istenit, hanem az isteni nyilatkozik meg a mítoszban, mutatkozik meg benne és általa.

A materialista világnézet minden jelenséget az anyag legalacsonyabb, azaz csupán az általa ismert szintjére redukál. Az ilyen szűkítő elméletek azonban nem alkalmasak a mítosz és a kultusz megközelítésére. Ezek éppen a kontinuitás másik végén keletkeztek. A szellem embere számára a megjelenési formák anyagi világa sohasem a gondolkodás kiindulópontja, hanem legjobb esetben is csak a végpontja. A kiindulópont a láthatatlan, a numinózus, az isteni, és csakis ennek tulajdoníthat joggal valóságos jelleget, hiszen végső soron minden anyagi és formális mulandó, tehát sohasem valóságos. Az istenség a kezdet, "kezdetben vala az ige", és ez az ige testté lesz, belesűrűsödik a formába, az anyagi burokba.

Ezért tehát a mitikus ember számára a látható világ mindenféle szempontból teofánia, láthatóvá vált isteni valóság, amely a forma által nyilatkozik meg. A mitikus embert nem választja el a világtól és annak történéseitől a véletlen semleges distanciája, mint bennünket, hanem a világot mindig saját magára vonatkoztatja, úgy érzi, hogy a világ és annak történései mindig megszólítják és figyelembe veszik őt. A láthatót a láthatatlan kifejeződési formájaként éli meg, és igyekszik felismerni értelmét és jelentését. Ez egészen másfajta alapállást jelent a világgal szemben. Míg a mi korunkat az érdekli, hogy megfejtse az anyag atomszerkezetét, a mitikus embert az, hogy valaminek a jelentését fejtse meg.

A világot példának okáért valamely ismeretlen nyelvű szöveghez lehetne hasonlítani. Az újkori ember e példa szerint a papirusz és a festékanyag kémiai összetételét elemezné, míg a mitikus ember csakis azzal próbálkozna, hogy a szöveg jelentését, üzenetét fejtse meg, anyagi hordozójának természete iránt pedig a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítaná. A mitikus ember tehát az istenségtől érzi magát megszólítva a forma mint hordozó által. A világ eszerint a láthatatlan, az istenség nyelve. Ha az ember megszólítva érzi magát, akkor megpróbál megérteni, értelmezni, azután válaszolni. A megszólítottság miatt érzi ezt az igényt, és feleletet akar adni - ez az ember felelőssége.

Felelősség csak akkor keletkezik, ha valamilyen megszólításra felelünk - emiatt korunkban a felelősség üres frázissá silányult, s most görcsösen igyekszünk, hogy szükségességének hangsúlyozásával a kongó ürességet elkendőzzük. A modern ember egyáltalán nem ismeri a felelősséget, mert sohasem ad feleletet. Abban a pillanatban, amikor mégis felel, kiegyenesedik és odafordul - orientáció jön létre (...ex oriente lux). Eltűnik a tetszőlegesség, helyette átélhetővé válik a rend. Az ember a kozmoszban tapasztalja meg magát.

Ez az istenihez fűződő, megtapasztalt és átélt viszony magától szavakká formálódik, nyelvvé alakul - s megszületik a mítosz, a szent történet, amely ennek a tapasztalatnak a lecsapódása, és olyan igazságot hirdet, amit csak átélni lehet, s ezért az olyan kategóriák, mint helyes és helytelen, nem alkalmazhatók rá. Ezeket a kategóriákat mi olyan funkcionális értelemben használjuk, amely nem felel meg a mítosznak. A mítosz olyan értelemben igaz, ahogyan egy tudományos megállapítás sohasem lehet igaz, mert a mítosz más életrendre vonatkozik, olyanra, amely messze túllép a mindennapi realitáson. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan talán készek vagyunk valóságosnak tartani egy álmot anélkül, hogy képeinek sorozata valaha is megtörténne a külső világban.

A mítoszban tehát az emberre irányuló isteni igényről szerzünk tapasztalatot, a kultuszban pedig az ember felel az istenségnek. Az ember a kultuszban ugyanolyan módon válaszol, ahogyan megszólították - a forma mint a "nyelv" kifejeződése által. A kultikus cselekedet éppen olyan jelképes, mint amilyen jelképesen az egész világot átéljük. A "jelképes" szónak ebben az összefüggésben egyáltalán nincs lekicsinylő vagy szűkítő értelme, sőt éppen ellenkezőleg - a világ szimbólumként való megtapasztalása a tapasztalás legmagasabb rendű és legfejlettebb tormája. A szimbólum, amely, mint ismeretes, a görög szümballein = összedobni igéből származik, éppen az, ami áthidalhatja az ember és az isten, a halandó és a halhatatlan, a látható és a numinózus között húzódó szakadékot. Ahogyan számunkra a betű vagy a szám látható hordozóeszköz, amely által egy-egy gondolat vagy eszme közelébe juthatunk, úgy a világ az a látható hordozóeszköz, amely által eljuthatunk a szellemi valósághoz. Az a szakadék, amely a látható és a láthatatlan között húzódik, akkor válik áthidalhatóvá, ha a láthatót szimbólumként fogjuk fel. Így a világ az istenség nagy kultusza volna, amelyre az ember a maga kultikus cselekedeteivel felel, hogy így maradjon összeköttetésben, kapcsolatban a láthatatlannal. Ebből bizonyára érthető, hogy a mítosz és a kultusz ugyanannak a dolognak két aspektusa, és ezért nem létezik mítosz kultusz nélkül, amint kultusz sem mítosz nélkül.

A mítosz és a kultusz gondoskodik arról, hogy ne szakadjon meg az ember kapcsolata a transzcendenciával, fenntartja az őseredethez, a lét valóságához való visszakapcsolódás értelmében vett igaz vallást, amely sohasem lehet pusztán e világi. A kultúra szó nem véletlenül ered a kultuszból, s be kell vallanunk, hogy mostanság valójában nincs kultúránk. Nem olcsó szójátékról van csupán szó, hanem rendkívüli horderejű összefüggésről: azért nincsen kultúránk, mert nincsen kultuszunk. "Kultúrüzemünk" van, amely a valódi kultúra torzképe. A kultúrának mindig volt transzcendens vonatkozása, mindig vallásos vállalkozást jelentett. Mi pedig elvilágiasítottuk, szekularizáltuk a "kultúrát", anélkül hogy észrevettük volna: ezzel a kultúrát vesztettük el. Míg régebben a kultúra mindig az istenség dicsőítésére szolgált, a mi kultúrüzemünk embereket, sztárokat, ideálokat dicsőít. Hasonlóképpen feltűnő lehet, hogy a régebbi kultúrák kultúremlékművei szinte kizárólag vallási jellegűek (az építmények közül többnyire szentélyek, obeliszkek és templomok maradtak fenn), míg korunk nagy kultúremlékművei hidak, erőművek és tévétornyok. Mindezek a példák nem szolgálnak semminek a bizonyítékául, csupán arra valók, hogy tekintetünket jobban ráirányítsák arra, amiről szó van.

Csak mellesleg szeretném itt megemlíteni, hogy korunk problémái kivétel nélkül mind olyan területekről táplálkoznak, amelyek régebben a kultuszhoz kötődtek, míg manapság - e kötöttség nélkül - világi módon éljük meg őket (pl. alkohol, kábítószerek, orgiák, eksztázis).

A kultusz lehetőséget adott az embernek arra, hogy feldolgozza és átélhetővé tegye a legkülönbözőbb tapasztalatmezőket, anélkül hogy e tapasztalatok közepette elveszítené önmagát. Hiszen a kultusz és rituáléja rendet jelent, a kozmosz leképezését, amely lehetővé tette pl. a káosz, a vadság, a kábulat, a dühöngés, az őrület, az eksztázis és hasonlók átélését, a lét olyan területeinek megtapasztalását, amelyek ugyan ott szunnyadnak minden emberben, ám korunk nem kínál semmiféle keretet ahhoz, hogy ezek a lelki minőségek egy isteni rend részterületeiként meg- és átélhetővé válhassanak. A mítoszban - mint az egész valóság leképezésében - benne van minden: az őrület, a féltékenység, a csalás, a dühöngés, a gyilkosság és a bosszú is, mégpedig anélkül, hogy e területeket valamiféle értékelés kizárná az általános isteni rendből. A kozmosz átfogja az egész létet - csakhogy ezzel a gondolattal a nyugati kereszténység már aligha barátkozhat meg. Mivel azonban a kultusz az isteni rend emberi követése, benne is ott van a lét minden területe, és fel is tudja dolgozni őket, anélkül hogy kiesne az általános rendből. A rend mérleg és egyensúly.

Így keletkeztek rítusok az emberi élet fejlődésének megfelelő szakaszaira, miközben különös figyelmet fordítottak az érettségnek bizonyos fokozataira, amelyek által az ember egyáltalán felnőtté válhat. Ezek a beavatási rítusok voltak minden régebbi kultúra legközpontibb és legjelentősebb eseményei, az ún, primitív kultúráktól egészen a magasan fejlett kultúrákig. Mai modern társadalmunk az eddig ismertek közül az egyetlen olyan "kultúra", amelyben a beavatás témája már nem áll az érdeklődés középpontjában, s ezért a tudattalanba szám űzetett, hogy onnan kiindulva sajátos profán tormákban éljen tovább felismerhetetlenül. Az iniciáció tárgykörét ugyanis nem lehet teljesen kiiktatni az ember életéből, mivel lényegéhez a legszorosabban hozzátartozik.

A beavatási szertartások főleg két formában fordulnak elő: először is mint pubertációs rítusok, másodszor pedig mint titkos társaságokba, illetve misztikus szövetségekbe való beavatások. Minden beavatás alapmintája a születés témájához igazodik, mert a beavatás (iniciáció, lat. initium = a kezdet) az embert másodszori újjászületés által kívánja az emberlét új formájába emelni.

Erre két szempontból van szükség: először is az ember biológiai értelemben túl korán születik. Ezért aztán - a legtöbb állatfajtával ellentétben nem lesz önállóan életképes közvetlenül vagy legalábbis rövid idővel a születés után, hanem még több mint egy évtizednyi szülői gondoskodásra és ápolásra van szüksége. Így aztán a gyermekkor voltaképpen kifelé meghosszabbított és kibővített embrionális helyzet, az óvó családi környezet pedig az anyaméh megnagyobbítása. Az ember a születés után is függő marad. És hiába tudunk és beszélünk a köldökzsinór másodszori elvágásáról, aminek egyszer meg kell történnie, mert ez a második köldökzsinór-elvágás oly nehéz, hogy a mi kultúránkban valójában nem is igen történik meg. Ráadásul a társadalmi szerkezet is inkább azt erősíti, hogy a köldökzsinór másodszori elvágása időben egyre jobban kitolódjék, míg aztán már szó sem esik róla többé. Ez ahhoz vezet, hogy manapság inkább gyermeki kultúrában élünk, és száz ember között alig akad egyetlen felnőtt. A felnőttség ugyanis alig függ a biológiai életkortól.

Bizonyára vannak olyanok, akik úgy vélik, mértéktelen túlzásokba esem. Szeretjük hinni, hogy a szülőktől való elszakadás megvalósul, amikor a fiatalok elköltöznek otthonról, amikor elkezdenek önállóan keresni, megházasodnak, gyerekeket hoznak a világra stb. Eközben azonban sajnos szívesen figyelmen kívül hagyjuk, hogy a köldökzsinór elvágása és a felnőtté válás belső lelki folyamatok, amelyek nem következnek be csupán a külsődleges cselekedetek kényszerítő hatása révén. Eltekintve a szülőktől való függőség számos konkrét esetétől (...az anyák még akkor is aggódnak a "gyermekükért", amikor az már elmúlt harmincéves, s a gyermekek egészen idős korukig feláldozzák saját igényeiket, mert törődniük kell az édesanyjukkal...), most mindenekelőtt arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy miként vetítjük ki állandóan újabb hordozókra belső szülőképünket. Nagyon gyorsan bekövetkezik például, hogy a főnök, a cég, az egyetem, a házastárs, a gyülekezet, a szomszédok, az állam stb. veszi át az anya archetipikus szerepét, akitől függőnek érezzük magunkat, akitől szeretetet és elismerést remélünk, és akitől messzemenő biztonságot és védelmet várunk el. Így tehát állandóan változtatjuk ugyan az anya formáját, mégis a nagy anya gyermekei maradunk.

Campbell Élő mítosz című könyvében találóan mutatott rá arra, hogy a diplomás emberek pályafutásuk jellege miatt nagy valószínűséggel sohasem válnak felnőtté. Nem hiába nevezik az egyetemet "alma mater"-nek, és nem véletlenül "atyáskodik" a harmincadik életévét csaknem betöltött doktorandusz fölött idősebb kollégája, akiben nemcsak hogy megbízhat, de dicséretétől vagy korholásától teljesen függővé is válik. Így hát harmincévesen még mindig nem következett be az a lépés, amely tulajdonképpen már körülbelül huszonöt éves korban esedékes lett volna. Feltűnő - mondja Campbell - hogy a televízióban alig látni olyan professzort, aki egy-egy interjú során a feltett kérdésekre valamelyest világosan, a zavar szóbeli vagy gesztikulációs jelei nélkül tudna válaszolni.

Ezt a jelenséget még számtalan területen megidézhetnénk, s még csak unalmassá sem válna, viszont egyre élesebben világlana ki, hogy kultúránk teljes mértékig gyermeteg állapotban leledzik. Állandóan védelmet, biztonságot, támogatást, boldogulást, ápolást igénylünk, igényeink kielégítését követeljük, dicséretet és elismerést várunk minden lehetséges intézménytől. E kívánságokkal egyidejűleg azt is elvárjuk, hogy mentesüljünk és megkíméltessünk mindazoktól a dolgoktól, amelyek öröktől fogva a beavatás fő tárgyai voltak: a szenvedés, a kínzás, a betegség, a borzalom és a halál.

Mielőtt még visszatérnénk e súlyos témákra, említsük meg a második szempontot is, amely szükségessé teszi a beavatást. Régebben az embert nem természetes létében tekintették valódi embernek, mivel az ember szellemi lény, és csak a transzcendensben és az isteniben való beteljesedett, azaz átélt részvétel után lehet valójában "ember"-nek szólítani. Maga a biológiai lét még nem tesz emberré, csupán magasabb fejlettségű állattá, amivé korunk darwinista tanai sikeresen redukálták az embert. A felnőtté válás ezért mélységesen összefügg a szellemi világba való beleszületéssel. Csak ha az ember tudatában van szellemi lényének, csak ha a transzcendens szellemi világ sarjaként tapasztalta meg saját magát, s ezáltal kapcsolatba lépett saját őságával (religio), akkor vállalhat felelősséget, és akkor nevezhető felnőtt embernek, olyannak, aki felnőtt a szellemi léthez.

Foglaljuk össze a két szempontot, és akkor megérthetjük a beavatás és szertartásai lényegét és jelentőségét. A pubertás-szertartások esetében a fiatal embert eljuttatják a másodszori megszületéshez, amelyből felnőttként, neofitaként, azaz újonnan ültetett növényként kerül ki. Ám minden újjászületés feltételezi a régi halálát, illetve a megújuláshoz a rendezetlen lét őskáoszába kell visszatérni. Az eddigi profán és gyermeki létnek meg kell halnia; fel kell áldozni, illetve meg kell ölni ahhoz, hogy új életmódba születhessen bele az ember. A születés pedig sohasem egyszerű, fájdalommentes folyamat, mindegy, hogy fizikai vagy pszichikai, ezért azután minden beavatás olyan próbákkal jár, amelyek a jelöltet nemcsak a halál közelébe, hanem a halál élményébe is elvezetik. Ezenkívül meg kell tapasztalnia a fájdalmat és a szenvedést, a betegséget és az őrületet, és mindezekkel a tapasztalatokkal kell visszatérnie új életébe.

A mi korunkban szükséges folyton utalni arra, hogy ezek a tapasztalatok abszolút valóságosak, és nem játékról, imitációról vagy hasonlókról van szó. Ahhoz, hogy felnőjön egy szellemi világképhez, az embernek tényleg szembesülnie kell mindazokkal a dolgokkal, amelyeket gyermetegsége miatt alapvetően száműzni szeretne a világból: a betegséggel, a szenvedéssel, a fájdalommal, a borzalommal, a félelemmel, a halállal. A felnőtt, szellemi ember arról ismerszik meg, hogy a létnek ezeket a sötét területeit a lét isteni rendjébe szükségképpen beletartozó másik félként fogja fel. A gyermek az ép, sértetlen világban hisz. A felnőtt tudja, hogy a lét gondokkal terhes, de ez nem töri meg, mert tud a transzcendens örök rendjéről, amely az emberi lét törékenysége hátterében világlik törhetetlenül. A beavatási halál megtapasztalása és az azt követő visszatérés az életbe a halhatatlanság tapasztalatával ajándékozza meg az embert.

A haldokló és darabjaikra hullott istenekről szóló mitológiai történetek, az istenek halála és feltámadása ezeknek az élményeknek az ősképei. A mítosz - mint az isteni valóság megnyilvánulása adja azon szellemi törvények mintáját és tudását, amelyeket az ember a kultuszban és a rituálékban követ, hogy részesüljön a lét isteni rendjéből, hogy saját szellemi hazája polgárává válhassék. Ennek a magatartásnak semmi köze sincs a világtól való meneküléshez, a miszticizmushoz, az aszkézishez vagy az idegen spiritualitáshoz. A szellemileg éber és ezért felnőtt ember az e világban él, ugyanakkor számára a világ sohasem pusztán profán, hanem mindig szentséggel áthatott. Így tehát számára az egész élet egy megnyilatkozott felsőbb rend értelmes követése lesz - beleértve a szenvedést, a betegséget, a gondokat és a halált is. Életét különösen nagy mértékben hatja át a kultusz, és újra meg újra lehetővé teszi számára, hogy az életet szellemi, emberfeletti irányba terelje.

Csak a modern ember esetében tátong olyan óriási szakadék a profán és a szellemi lét között, hogy számára az is-is egykettőre vagy-vaggyá válik. Ezért azután korunkban a többség egyfajta megkopott materializmust követ, amelyben a vallásos és a szellemi számára nem nyílik tér, a kisebbség pedig a világ elöli menekülés mellett dönt - valamiféle sajátosan életidegen magasröptűségbe, amit spirituálisnak nevez, holott gyakran inkább a neurózishoz hasonlítható. Ám éppen az antik emberen látható, akit ebben az összefüggésben főképp szem előtt tartunk -, hogy micsoda életigenlő magatartásra volt képes a mitikus ember, anélkül hogy ezzel egyidejűleg az ember földi fejlődésének szükségszerű buktatói előtt be kellett volna csuknia a szemét. Aki tudja, hogy életét és a világot állandóan áthatja az isteni jelenléte, annak nem kell sem állandó elfojtás vagy küzdelem révén szent világot farigcsálnia az e világból, sem a túlvilági jutalomba vetett reménnyel nem kell vigasztalódnia e világi élete folyamán.

Erdős Alpár

http://www.napimado.ro

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.