Fabinyi Tibor: Transzparencia - egy közös gondolat Northrop Frye-nál és Hamvas Bélánál

Legelőször azonban szóljunk röviden a két személyről.

Két bölcselő, két gondolkodó. Ha „szakosítani” akarnánk őket, Hamvast talán inkább vallásfilozófusnak, Frye-t pedig irodalomtudósnak kellene neveznünk. Közös azonban bennük, hogy egyikük életműve sem viseli el a hagyományos címkézést, mindkettő „kilóg” a sorból, mindkettő sajátosan egyéni, ideoszinkretikus elme. Életsorsuk azonban alapvetően különböző. Amíg Frye-nak megadatott a helyrekerülés, a fél évszázados egyetemi karrier, a doktorátusok, a taps és a fütty, egyszóval: az elismerés, addig Hamvas a kor kényszeréből - Luther kedvenc kifejezésével - sub contrario suo - önmaga ellentétébe rejtőzve élt, bölcsességét a bolondság álarca alá rejtette, könyvtárosból raktárossá fokozta le őt az idő. Az ő élettörténete egy láthatatlan történet. Mester volt, szellem, (vagy brahman, ahogy ő nevezte) s tanítványai: az ismert írók, költők, művészek olvasták, másolták, magukba szívták, továbbadták írásait. Több évtizedes hivatalos elhallgattatás után pár év óta jelennek sorra meg az életmű kötetei Dúl Antal szerkesztésében.[1] A huszonötre tervezett sorozatból jelenleg az tizediknél tartunk. A különböző életsors ellenére Frye és Hamvas munkáinak tartalma mégis számos rokon vonást mutat. Például mindkettőjük életművének egyik kulcsszava az anatómia: a létezés, vagy az irodalom anatómiájának szentelték életüket. Nem véletlen, hogy mindkettőjük egy kedves szellemi őse a 16. századi könyvtáros, Robert Burton, aki a melankólia anatómiájáról értekezett.

Szóljunk pár szót röviden a két életműről és azok hatásáról! Az 1912-ben született Northrop Frye harmincöt évesen 1947-ben egy William Blake-ről szóló monográfiával robbant be az irodalmi köztudatba. Azt megelőzően tíz éven keresztül dolgozott a könyvön, öt alkalommal is átírta. A könyv hatása fergeteges: Harold Bloom, az amerikai dekonstrukció nagymestere nyilatkozta, hogy yale-i diákként a könyv elbűvölte: „repesett a szívem. Legalább százszor elolvastam 1947 és 1950 között, talán intuitíve megjegyeztem minden szavát, és soha nem fogok szabadulni a hatása alól.”[2] „ Az igazi sikert azonban az 1957-ben megjelent Anatomy of Criticism (A kritika anatómiája) hozta meg, az a könyv, amely tulajdonképpen a Blake-ről szóló gondolkodásának elméleti mellékterméke. Az ezt követő három évtizedben szinte évenként jelennek meg könyvei Shakespeare-ről, Miltonról, a romantikáról a középkori románcról, a modern irodalomról és végezetül az 1991-ben bekövetkező halállal véget érő életmű záróakkordjaként két opusz és egy kisebb összefoglaló könyv a Bibliáról. Frye számára az irodalomkritika nem a művészeten való parazita élősködés, hanem maga is művészet. A mítoszról, a metaforáról, a képzőművészetről, a zenéről, a művelődésről, a pedagógiáról, az irodalom társadalomformáló szerepéről írt esszéi maguk is mesterien komponált nyelvi remekművek, s ezt még azok is elismerik, akik egyes nézeteivel talán nem értenek egyet.

Az éppen száz éve, 1897-ben született Hamvas hatása is valamiképpen rendkívül hasonlít ahhoz, ahhoz, amit az előbb Frye Blake-könyve kapcsán Harold Bloom-tól hallottunk. Ennek illusztrálására hadd idézzek egy a Scientia Sacra-t bemutató recenziót, amely a Nagyvilág 1989-es évfolyamában jelent meg: „Hamvast váratlanul kaptam, mindenfajta »bevezető« vagy »háttérinformáció« nélkül...Hagytam, hogy a telibe talált gondolatok, a felvillanó és a sokkoló igazságok átjárjanak...Megértettem és elfogadtam: a szellem nem vitatkozik, nem érvel, hanem kinyilatkoztat...A Scientia Sacra olvasása közben fokozatosan tisztulni kezdett az értelmem, s a látásom erősödött. Gyorsan szertefoszlott mindaz, ami hamisság, illúzió, káprázat vagy salak volt bennem... Hamvas után jobban értettem a világot, a történelmet, és Shakespeare-t is.”[3] Talán most már bevallhatom, hogy e fenti sorokat nyolc esztendővel ezelőtt én írtam. Feltételezem, hogy Hamvas életpályát Önöknek nem kell bemutatnom. Tudnak bizonyára arról, hogy lutheránus lelkész-tanító fia volt, magyar és német szakon szerzett diplomát, 1927 és 1948 között a Fővárosi Könyvtár munkatársa volt, Kerényi Károllyal együtt alapította meg a „Sziget-kört”, 1948-ban Lukács György megtámadta, kényszernyugdíjazták. Az ötvenes és a hatvanas években földműves, raktáros, segédmunkás és gondnok. 1968 novemberében halt meg agyvérzésben. Életművét felesége és szellemi társa Kemény Katalin három részre osztotta: az első a „hyperion-korszak”, amely nevét az 1936-os Magyar Hyperion-ról kapta, a második korszakát a Scientia sacra-ról, a harmadikat pedig a Patmosz című műről kapta.

1.A transzparencia mint életfilozófia Hamvasnál

A „transzparencia” szó „átlátszóságot”, „áttetszőséget” jelent, az „opacitás” (homály), az „opák” (fény­elnyelés, angolban: „opaque” a „fényáthatlan”, „nem áttetsző” stb.) ellentéte. A transz­pa­ren­ci­át fordíthatjuk még „fedetlenségnek”, „nyíltságnak” vagy „nyitottságnak” is. Az eredeti ér­te­lem­ben „transzparens” mindaz, ami „átlátszó”, „áttetsző”, ami nem gátolja, hanem továbbengedi a fény, az illumináció útját.

A „transzparens egzisztencia” gondolatára, mint a hamvasi életmű egyik kulcsszavára Dúl Antal hívta fel a figyelmet már 1987-ben, több évvel a Scientia Sacra megjelenése előtt. „Hamvas Béla a hagyományt (a kinyilatkoztatást) a létről szóló hiteles információnak nevezi. Nyelve arról ismerhető fel, hogy nem bizonyít és érvel, hanem az embert legégetőbb kérdésében megérinti...megszólítja és válaszadásra kényszeríti... A korhoz, a jelenhez való hűséghez két alapvető kritériumot jelölt meg: az univerzális orientációt - az egyetemes tájékozódást, hiszen a térben és időben szétszóródott hagyományt, mindannyiunk egyetemes örökségét birtokba kell venni, és a transzparens egzisztenciát, a létezés fedetlenségét és nyitottságát, azaz a homályaitól megtisztított, »átvilágított« életrendet. A műveltség hiteles egzisztencia nélkül feldolgozatlan és emészthetetlen teher, amely az ittlét zavarait csak még jobban elmélyíti. Hamvas Béla minden kollektív kategóriát, amely ennek az »áttetszőségnek« és léttisztító folyamatnak útjában áll, elutasít.”[4]

A „transzparens egzisztencia” motívumával a Scientia Sacra 1996-ban megjelent „A kereszténység” alcímet viselő II .részében találkozunk, először „Az evangélium és a levelek” c. fejezetben. Itt Hamvas a János evangéliumának a „Szentlélek” (az ő szóhasználatával: Szent Szellem) fogalmáról beszél. János szerint a Szent Szellem az „igazság szelleme” (a pneuma tész alétheiasz). A 89. töredékben ezt olvassuk:

A pneuma tész alétheiasz az univerzális orientáció és a transzparens egzisztencia egysége. Az első fokozat az igazságot felismerni, a második az igazságban lenni, a harmadik az igazságért lenni. Az igazságnak olyan légkörében élni, hogy az embernek külön bizonyítékra ne legyen szüksége. Itt van az egész, és az határtalanul több, mint ami érzékeim számára felfogható. Aki az egésznek megnyílik , önmaga átlátszóvá lesz. Aki rejtekhelyéből kilép, a biztosítást feladja. Nem az üdvöt várja, hanem a megváltás végtelen művét veszi magára. Nincsen szüksége védelemre, sem vallásra, sem elméletekre, mert nem könnyíteni akar magán, és magát nem akarja kivonni, hanem éppen belevetni, és önmaga és a világ valóságát akarja helyreállítani. Minden homályt eloszlatott. Fedetlenül áll és nem takar el magában és magából semmit. Mindenki számára állandóan készen és nyitva. Alétheia, ez a fedetlenség. Részesülni az igazságból, amely teljes egészében mindig itt van. Csak aki megnyílt, az tud megnyilatkozni. (123. old.)

Szabad legyen itt azonnal egy párhuzamot vonni Northrop Frye gondolataival. Frye a Kettős tükörben az aletheia-t az apokalipszissel hozza összefüggésbe, s rámutat, hogy a kinyilatkoztatás (illetve a kijelentés) szó görög megfelelőjének, „az apokalüpszisz-nak metaforikus jelentése: »felfedni«, »levenni valaminek a fedelét«, hasonlóképpen az igazságot jelentő alétheia szó is negatív előtaggal kezdődik, ami arra utal, hogy az igazságra eredetileg szintén így gondoltak, mint a feledés függönyének fellebbentésére.”[5] Frye szerint (s ez is Hamvasra emlékeztető gondolat) „az ember azért hozza létre azt, amit történelemnek nevez, hogy mintegy fátyollal elfödje maga elől az apokalipszis munkáját”.[6] „Az apokalipszis látomása a Szentírás teljes értelmének a látomása, mely bármikor rátörhet bárkire.”[7] Frye a Jelenések könyvének a „nyitott véget” hangsúlyozza: „Mindent újjá tészek” (21,5). De legfőképpen az olvasóra nyitott ez a könyv, amely nem „egy rajta kívül lévő történelmi jelenlétre céloz, hanem olyan, amely azonosítja magát ezzel a jelenléttel. S a végén az olvasót is felszólítja, hogy azonosuljon vele.”[8] Frye Miltont idézi, aki szerint a legfőbb tekintély nem egyszerűen a Szentírás, hanem Istennek az emberi szívbe írott igéje. S ez „szív” nem a szubjektumé, hanem a Szentléleké. Úgy is mondhatnánk, hogy nem az „én” birtokolja a Szentírást, hanem a Szent Szellem, a pneuma tész aletheiasz birtokolja az ént. Frye szavaival: „Az apokalipszis olyan, mint a világ, amikor már megszűnt az én”.[9] Hamvas szavaival: „Az én görcsét feloldotta, és elengedte önmagát.”[10]Az ego kioltódása, felszívódása, megszűnése az apokalipszis látomásában és az alétheiaban való részesedés velejárója. Ha az „én” kioltódik, átlátszóvá, transzparenssé válok. Pál apostol szavaival: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. A transzparencia egyúttal az azonosulás, vagy Frye kedvenc szavával az „interpenetráció”. Ez a tökéletes egység azonosság (interpenetráció) leginkább János evangéliumában valósul meg, amint erre Hamvas is felfigyelt: „Aki engem lát, látja az Atyát.”, „Én az Atyában vagyok, az Atya énbennem”. „Mindaz, ami az Atyáé, az az enyém.” Mindnyájan egyek legyenek, ahogy Te énbennem vagy és én tebenned vagyok.” „nem magamtól cselekszem, hanem az Atyától, aki bennem cselekszik.”[11]

Az értelem átlátszósága sajátos hatalommal, illetve tekintéllyel jár.

„Illumináció az átlátszó értelem, amely számára a világ teljesen átlátszóvá lett. Aki ennek birtokában van, az rendelkezik a főhatalom fölött. Ezt a főhatalmat az ekszousziának (héberül resuta) nevezi. Jézusról írják: úgy beszél, mint akinek főhatalma van. A homály eloszlik.” (107.old.)

Frye a Bibliáról szóló második nagy könyvének a címe Words with Power éppen arra az epizódra utal, hogy Jézus úgy beszélt, hogy „szavának hatalma volt”. (Lukács 4,32)

A Scientia Sacra második részének harmadik fejezete Az Antikrisztus címet viseli. Hamvas találó megfogalmazásában az Antikrisztus az Evangélium által keltett nyugtalanság. „Amit az Evangéliummal szemben történeti kereszténységnek hívnak, semmi egyéb, mint Jézus által keltett hallatlan irritáció eredménye.”(143.old.) Az Evangélium viszont még leghitelesebb őrzi a hagyományt, az emberi lét nagy formáját. A 4.töredékben olvassuk.

„A hagyomány az emberi lét nagy formája. A nagy formának két jellemzője van, az abszolut orientáció és a transzparens egzisztencia. Egyik sincs a másik nélkül. Az értelem egész horizontja nyílt és érzékeny.Az emberi lény maga teljesen átlátszó. Mert a világ a maga egészében csak annak és olyan mértékben nyílik meg, akiben és amennyire a gondolat-szó-tett egysége szilárd. Minden hagyomány a nagy forma testetöltése.” (145.old)

Később az eredetileg egységes hagyomány az univerzális értelem és az átlátszó egzisztencia találkozási pontján kettétörik. Kettéválik a vallás és a világ, a szellemi (brahman) és a lovagi-kormányzói (ksátrija) kaszt, a szó és a tett. Ez a „középforma” aztán ismét kettétörik: filozófiává és tudománnyá. „A szellemi kaszt hagyatékát a filozófia örökli, a kormányzói kasztét a tudomány”. (145.old) Kettéválik az elmélet és a gyakorlat. A tragédia ott van, hogy a filozófia és tudomány már nem tudnak egymással meglenni, de mégis szükségük lenn egymásra. „A filozófia a transzparens egzisztenciát akarja realizálni univerzális orientáció nélkül, a tudomány az univerzális orientációt átlátszó egzisztencia nélkül.” (146.old.)

Hamvas szerint a történelmi kereszténység az evangéliumi kereszténység deparvált alakja (149.old.) Az időbeliség, a történetiség, az antikrisztusi irritáció megrontotta a kereszténységet, a történelem kitermelte a klerikalizmus, amelynek alapja a farizeusi magatartás.

„Jézusnak Palesztinában egyetelen ellenfele volt, lényének pontos ellentéte: a farizeus, aki a prófétizmus helyett agresszív világi érvényesülésben élt és a zsoltári ima helyett kenetteljes képmutatást gyakorolt.” (16.töredék, 151.old)

A farizeizmus lényege, hogy „morálisan intakt, sőt magasrendű embernek tüntetem fel magam, holott kizárólag világi gyarapodásra törekszem és a morális magatartást fedezéknek használom fel.” (153.old.) „A farizeizmus az antikrisztusi egzisztencia legelső és legáltalánosabb megnyilvánulása.” (154.old.)

A farizeusi-antikrisztusi magatartás lényege tehát a rejtőzködés, elfedés, eltakarás, elhomályosítás, a cselezés a csalás. Az 54. töredékben olvassuk:

„Az Antikrisztus a Szent Szellem ellenerejének is felfogható, mert a szellem fel akarja fedni, ami rejtve van, az Antikrisztus pedig azt, ami már megnyilvánult, el akarja rejteni. Az Antikrisztus nem a teremtés, hanem a megváltás világából lép ki, ezért nem a primordiális létrontás, hanem az egyetemes létmegújulás megrontásának fejedelme. Az Antikrisztus a szeretet oppozíciója, nem a golgotai áldozat, hanem az egocentrizmus, nem az érzékeny és sebezhető, derült és nyílt gyermeki bizalom, hanem az érzéketlen és páncélozott, zárt és kedélytelen bizalmatlanság, nem a megnyílás, hanem az elzárkózás, nem az egység, hanem a felbontó szétszórás, ezenfelül a dolgok elrejtése, az elrejtésnek megtévesztő rendszerben való kiépítése, végül még ennek a rejtésnek is, nehogy felismerhető legyen, elrejtése. Az antikrisztusi rejtőzködés végtelen folyamat, amit a Szent Szellem csak végtelen átvilágításával tud ellensúlyozni...” (173.old.)

Az Antikrisztus tehát az opacitás princípiuma, a transzparens egzisztencia totális ellentéte. Most először a negatívumot definiáltuk, de ebből következtethetünk a pozitívumra, s ez elvezet bennünket a szeretethez és visszavezet bennünket az igazság szelleméhez, a pneuma tész alétheiaszhoz. „A szeretet a létet megnyitó és átvilágító szó. Logosz”.(49.tördekék) „Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat: önmagamat maradéktalanul odaadni.” (52.töredék)

„Annak a divinális megnyilatkozásnak, amit az Evangélium Szentléleknek (Szent Szellem, ruah hakados, pneuma hagion) nevez, a leglényegesebb tevékenysége, hogy átvilágítja azt, ami rejtve van. Létezési méretekben ez Jézus tevékenységének kvintesszenciája. »Kinyilvánítom azt, ami a teremtés óta rejtve van. Ez az, amit Jézus örökül hagyott (»elmegyek, hogy elküldessem...«) Ez a Szent Szellem ekszousziájának, vagyis főhatalmának megjelenése. Ez a világon az első fiat lux után a második »legyen világosság«. Hogy semmi se maradjon többé rejtve senki előtt. Ezért a Szent Szellem természete apokaliptikus, mert apokalipszis szó szerint annyit jelent, mint megnyilatkozása annak, ami eddig rejtély és titok volt. Az átvilágítás a annyira Szent Szellem tevékenysége, hogy János apostol a szellemet az igazság (penuma tsz alétheiasz ) nevezi, mert az igazság szellemének műve a transzparens egzisztencia, vagyis a tökéletesen átvilágított emberi lény.” (53.töredék, 172.old.)

Hamvas gondolatvilágában a transzparencia, az igazság szelleme és az apokalipszis (akárcsak a korábban idézett Frye-i gondolatmenetben) összefügg:

„Az apokalipszis nem annyira a korszak jellegzetes magatartást, vagyis a végvárakozást fejezte ki, az apokalipszis sokkal inkább ténylegesen azt jelentette, amit az apokalipszis szó jelent: lelepleződést -, más szóval az eddig elrejtett végső értelem megnyilatkozását. Mert apokalipszis szó szerint annyit jelent, mint a homályba burkolt megvilágosodása.” (73.töredék, 192.old.)

2.A transzparencia mint pedagógia elv Northrop Frye-nál

Northrop Frye egyszerre volt irodalomkritikus és tanár. Miközben könyvei révén az ötvenes és a hatvanas években világhírt szerzett magának, élete végéig hűséges maradt a torontoi Victoria College-hoz, ahol 1939-től egészen haláláig tanított. Hiába kapott csábító ajánlatokat a legnevesebb amerikai egyetemektől, ő következetes maradt ahhoz az elvéhez, amit egyszer így fogalmazott meg: „Provinciálisnak kell lennünk ahhoz, hogy univerzálisak maradhassunk.”

Frye azzal a nézetével kavarta a legnagyobb port irodalomkritikusok körében, hogy szerinte az irodalomkritikának nem az értékeléssel kell foglalkoznia. Az értékelés az ízléshez, a tapasztalathoz tartozik, nem pedig a tisztánlátást elősegíteni akaró tudományos reflexióhoz, vallotta Frye. „Pszeudo-irodalomtudomány az az irodalmi fecsegés, amely a költők »értékét« felveri vagy leszorítja valami képzeletbeli tőzsdén. Eliot úr, ez a gazdag részvényes, miután piacra dobta Miltont, most visszavásárolja, Donne valószínű elérte csúcspontját és hanyatlani kezd..”[12] Az értékítélet talán az irodalomkritikusok részéről annak a kompenzálására szolgál, hogy sokat a kritikát az kreatív irodalomhoz képest parazita tevékenységnek tartják. Frye nemcsak az értékítélet szerepét utasította el, hanem ellenállt annak a gondolatnak is, hogy az irodalomkritika másodlagos, „parazita” tevékenység lenne a „tiszta irodalom” művelésével szemben. Számára az irodalomkritika ugyanolyan elsődleges, kreatív, „szép” művészet mint minden hagyományos irodalmi műfaj. Nyelvezetének lebilincselő retorikájáról előadásunk elején már szóltunk. Frye egyébként egész életében valószínűleg csak magának szánt Jegyzetfüzetet vezetett, ahová aforisztikus, egyelőre még torzó gondolatait papírra vetette. Egy ilyen naplófeljegyzésben olvashatunk az irodalomkritika transzparens jellegéről. Ezt írja Frye: „Sokat foglalkoztat mostanában az a régi szöveg, hogy az irodalomkritika parazita tevékenység. Én így vélem, hogy sokkal inkább ellentéte annak: megpróbál az „egotisztikus fenség” birodalmában trónoló költők számára transzparens médium lenni Kétségtelen, hogy néhány író számára az ego a szükséges szikra ahhoz, hogy beinduljon a motor. Az egocentrikus személy (Leavis) ítélő kritikus lesz és ezáltal megrontja az egész kritikai műveletet.”[13]

Ahogyan Frye kritikusként tanár, tanárként is kritikus. Kritikai elveinek legideálisabb laboratóriuma az osztályterem. A tanári munka kapcsán Frye egyféle „oktatási szerződésről” beszél. Eszerint elfogadott tény, hogy a diák kevesebbet tud mint a tanár, de paradox módon mégis a tanár kérdez többet. A tanár olyan mint Szókratész, aki kérdez és úgy tesz, mintha nem tudna semmit. Az óra tehát végeredményben dialógus vagy szimpozion: a tanár bábáskodik, hogy a rend a diák fejében megszülessen. Ami pedig az előadásokat illeti, mondta egy interjúban mondta Frye, az előadóteremben csak az lehet jelen, akiről az előadás szól: „Ha például Miltonról beszélek, akkor abban a teremben csak Milton lehet. Ha nekem, mint előadónak a jelenléte láthatóvá válik („opaque presence”), s ha a diákok rám hallgatnak Milton helyett, akkor olyan vagyok mint egy rossz pap”.[14] Frye felfogásában tehát a transzparencia fogalma a tanítás összefüggésében jelentkezik. Nem az a jó tanár, aki saját egoját, szellemét csillogtatva virtuóz mutatványokat művel, bármennyire is tapsol neki az érte lelkesedő hallgatóság, hanem az a jó tanár, aki a témája érdekében egoját kioltva, lényét hajlandó megszüntetni, mintegy „lebegni” és transzparens médiummá válni. Így fogalmaz Frye: „Amikor tanítok, megpróbálok afféle transzparens médiummá változni, hogy a terem elvileg azzal legyen tele, amit tanítok, például Miltonnal, vagy bármi mással. Meglehetősen hosszú a folyamat, amíg a diákok észreveszik, hogy Milton személyisége van velük és nem én beszélek hozzájuk”[15] Frye a tanításról immáron klasszikusnak tekinthető mondata így hangzik: „Egy tekintély és csakis egy tekintély lehet az osztályteremben: a tanított téma, nem pedig a tanár tekintélye.”[16]

Egy oktatásról szóló előadásában, amit Frye 1980-ban tanárok számára tartott, így fogalmazott: „A tanár nagyon könnyen az irodalmi tapasztalatot helyettesítő lénnyé válhat („opaque substitute”) ha csak önmagát adja, személyes hatását jeleníti meg. Ez egy rendkívül ravasz és alattomos kísértés, s az osztályban a tanárnak állandóan harcolnia kell e kísértés ellen, hiszen a végső cél az, hogy a tanár megszűntesse önmagát és témája transzparens médiumává váljon és így a tárgy legyen az egyedüli autoritás a tanárnak és a diákoknak egyaránt.”[17]

3. A transzparencia mint a szeretet nyelvének principiuma Frye-nál és Hamvasnál

Frye gondolkodásának kiindulópontja a nyelv. A Bibliáról szóló könyvének a Kettős tükörnek az alapja is egy nyelvelmélet. A nyelv fejlődésében három fázist különböztet meg. Az első a költői, metaforikus vagy hieroglifikus nyelvi szakasz, ahol a szubjektum és az objektum még nem válik ketté, ahol a szavaknak még mágikus ereje van, azok hívják létre a dolgokat. Ebben a nyelvben minden konkrét, ez még nem ismeri az elvonatkoztatást. A költészet nyelve ez, de a nem folyamatos, aforisztikus próza, az epigrammatikus jóslatok is dominálnak. Platónnal kezdődik a második, a hieratikus, vagy metonimikus nyelvi szakasz. Ebben a fázisban a nyelv individualizálódik, a benső gondolatok kifejeződésievé válnak. A szubjektum már elválik az objektumtól és az értelem, a reflexió kerül előtérbe. Ekkor születik meg a logika fogalma. Az „ez-az” metaforikus kapcsolat helyett a gondolkodás elmozdul a metonimikus („ez helyettesíti azt”) kapcsolat irányába. A költői gondolkodást átveszi a dialektika, a filozofikus gondolkodás. Megjelenik a folyamatos próza. A harmadik nyelvi fázisban a szavak, majd a gondolat helyett a dolgokra irányul a figyelem. A szavaknak már csak jelölő funkciója van. Ez a gondolkodás a metafizikával vagy a szillogizmussal már nem tud és nem is akar semmit sem kezdeni. Az igazság kritériuma itt már nem a szavak benső egymáshoz történő igazodása és rendje, hanem a külvilághoz való pontos igazodás A szubjektum és az objektum itt már végképp elkülönül egymástól. A központi kérdés az illúzió és a valóság viszonya lesz. Ami nem „objektív”, „történeti”, az nem valóságos. A 18.századdal kezdődő analitikus- tudományos gondolkodás nyelvi fázisa ez, ahol kulcsszó a külső világhoz való hűség, a referencialitás. Homérosznál még a szó idézte fel a dolgokat, ma viszont a dolgok idézik fel a szavakat. Az első fázis emberrel kapcsolatos kulcsszava a pneuma (szellem), a másodiké a pszükhé ( lélek), a harmadiké viszont az „elme”, az értelem („mind”).

Frye szerint a Szentírás nyelve legközelebb az első, metaforikus fázishoz áll közelebb, hiszen legnagyobb része költői nyelven, noha egyes részei kétségtelenül a második nyelvi fázis felé tendálnak. A harmadik nyelvi fázis azonban teljesen idegen a Bibliától. Ugyanakkor a bibliai kifejezésmód nem esik egybe a három szakasz egyikével sem, bármennyire is fontosak e szakaszok a Biblia hatásának történetében. A Biblia nyelve egy negyedik fázisnak felel meg, amit Frye kérügmanak nevez. A szó eredeti jelentése üzenet, s mint szakkifejezést Frye Bultmanntól veszi át. Ám amíg Bultmann a mítoszt el akarta tüntetni („demitologizálás”) a mondanivaló megtalálása érdekében, addig Frye határozottan vallja, hogy ez lehetetlen művelet, mivel a mítosz a kérügmával összenőtt, annak a hordozója. A kérügma Frye szerint „Isten retorikája”, proklamáció, azaz meghirdetés:

„A kérügma retorikai mód, habár nagyon is sajátos retorika. Bár olyan, mint minden más retorika, vagyis vegyíti a metaforikusat az »egzisztenciális érdekkel«, minden más retorikai formával ellentétben azonban mégsem alakzatok mögé bújtatott érv. A kérügma a hagyományos értelemben vett kijelentés hordozója.”[18]

Nemcsak az értékelést vetette el Frye, hanem a vitatkozást, az érvelést , az argumentációt is. Láttuk, Hamvas is ugyanígy szólt a kinyilatkoztatás nyelvéről. Frye pedig egyenesen kimondja: „Az értelemi gondolkodás nyelve rejtetten agresszív”[19] Most érkeztünk el a kulcsmondathoz: a Biblia nyelve, a kérügma „nem „alakzatok mögé bújtatott érv” azaz nem „figurációval” álcázott” „argumentáció”. Isten retorikája nem olyan, aminek valamit rejtenie kellene, ami rejtőzködne, ami „opák” lenne, Isten retorikája nem vitatkozás, nem argumentáció, hiszen ez a retorika nem akar agresszíven tolakodni, nem akar legyőzni:

„A meghirdetés retorikája hív és megközelít, szemben azzal a retorikával, amelynek célja az érvelés győzelme vagy a hallgatóság egybeforrasztása egyre fokozottabban kizáró jellegű egységbe. A meghirdetés retorikája Pál szerint a szeretet nyelvét beszéli és bizonyosan tovább marad meg , mint a kommunikáció legtöbb formája.”[20]

Egy interjúban Frye így nyilatkozott az érveléses nyelvvel szemben: „Megvetem az érveket...Íráskor az érvelés technikáját, amennyire csak lehet, kerülöm...Az érvelés harcos írásmód, engem pedig nem érdekel a harc. Az irodalom nem érvel... Shelley is azt tekinti alapelvnek, hogy az irodalom nem képes érvelni. Yeats mondja, hogy az ember Hegelt megcáfolhatja, de a „Hatpennis dalt” soha.”[21] Az eddigi idézetekből is láthattuk, hogy Frye a Biblia nyelvét úgy írja körül, mint máshol a transzparenciát. A még kiadatlan Jegyzetfüzeteiben azonban már nevén is nevezi azt. Frye itt ugyanis különbséget tesz az evangélium és az egyház nyelve között. „Az evangélium nyelve transzparens”, mert azon átsüt, áthangzik, átsugárzik a kérügma, Isten megszólítása. „Az egyház nyelve viszont az anathémák és a hitvallások nyelve. Frye szerint az ördög nyelve, de talán valamit meg lehet belőle menteni.”[22] Talán nem véletlen, hogy ezt hátborzongatóan bátor mondatot Frye csak magának jegyezte le, sohasem publikálta.

Hamvas a Scientia Sacra utolsó előtti könyvének (V. Analógia) első része a képnyelvről szól. Ha más rendben is, végső soron ugyanazt mondja, amit Frye-tól is hallottunk a nyelv három fázisáról. „Az ember a történeti korszakban már nem tudja, hogy amit ma költészetnek nevez, az az ember őskorában s így ősi, eredeti állapotában természetes megnyilatkozás volt, éppen ezért a költői nyelv a mai értelmi és köznyelvnél nemcsak eredetibb és elsődlegesebb, hanem igazabb és teljesebb is.”[23] Hamvas hat stádiumról beszél. Az első az ősnyelv, a kinyilatkoztatás nyelve, amely arról ismerhető fel, „hogy a szavakat eredeti jelentésükben, eredeti intenzitásukban, eredeti teremtő feszültségükben és sugárzó hatalmukban mondja ki.”[24] Ezt követi a szimbólum-nyelv: „A szimbólum elrejti azt, amit kimond és kimondja azt, amit elrejt”[25] A harmadik fázis a mítosz nyelve, a negyedik a költői nyelv, az ötödik a köznyelv és a hatodik a fogalmi nyelv. „Az abszolút megnyilatkozás, amikor leszáll és az értelmet eléri, ideává lesz, amikor a kép és az ész kezd benne megjelenni, mítosszá, amikor az ide, a szimbólum és a mítosz elhalványodik, lesz költői nyelvvé, amikor a költői nyelv is elsápad, keletkezik a köznyelv, s amikor a köznyelv tartalmai is elvesznek, alakul ki a fogalmi nyelv.”[26]

Az evangélium szava az azonosulni vágyó megszólítás szava. Lényege - bár Hamvas itt expressis verbis nem mondja ki: a transzparencia. „Az evangélium és levelek” 47.töredékében olvassuk:

„Minden szent könyv az életfölötti birodalmak megnyitása. Egyedül az Evangélium az a szent könyv, amely az életfölötti birodalmakat úgy nyitja meg, hogy Istent megszólítja, éspedig a valódi nevén mint apát szólítja meg. Jézus ismerte a szót. A szó nem mondható ki. Ez a gondolat és a szó és a tett egysége, vagyis a lélek, a beszéd és a cselekvés azonossága.” (101.old)

Az Evangélium tartalma Hamvas szerint az illumináció. „Illumináció az átlátszó értelem, amely számára a világ teljesen átlátszóvá lett. Aki ennek birtokában van, az rendelkezik a főhatalom fölött. Ezt a főhatalmat az Evangélium ekszousziának (héberül resuta) nevezi. Jézusról írják: így beszél, mint akinek főhatalma van. Ha megszólal, valami megnyílik. A homály eloszilik” (59.töredék, 107.old.)

Befejezésül még egy, a transzparenciával összefüggő Frye által használt fogalmat kell megszólaltanunk. Ez pedig az interpenetráció fogalma, amely szó szerint “egymásba való áthatolást” jelent. Robert D. Denham Frye bibliográfusa és a kéziratban maradt jegyzeteinek feldolgozója külön tanulmányt szentelt e kérdésnek.[27] A gondolat genezisét nyomozva Denham Frye olvasmányélményei közül Spenglert, Whiteheadet és a buddhista hagyományt (Lankavatara Sutra) sorolja fel. Denham szerint az „interpenetráció” olyan verbális forma, amelyet Frye olyankor használ, amikor a nyelvet arra kényszeríti, hogy kifejezze a kimondhatatlant. (“interpenetration is one of the many verbal formulas Frye uses to express the ineffable.”, 5.old) David Cayley-vel való interjújában Frye elmondja, hogy Spengler után Whitehead Science and the Modern World című könyvének köszönheti az „interpenetráció” fogalmát. Az interpenetrációt, az „egymásbahatolás” gondolatát a „kiszélesedéssel” („expansion”) hozza összefüggésbe és úgy definiálja, hogy „a dolgok nem egyeztethetők össze, de minden ott van mindenütt egyszerre. Akárhol van az ember, az mindennek a közepe.”[28] A kettős látomásban még pontosabban idézi Whiteheadet és a „keresztény szellemi látásnak” nevezi ezt a tapasztalatot: „ma is emlékszem arra az örömteli izgalomra, amely átjárt a következő szakasz olvasásakor: .”Bizonyos értelemben minden mindenhol és mindenkor jelen van. Minden helynek van egy olyan aspektusa, amely minden más helyen jelen van. Így minden egyes tér-időbeli pont tükre a világban.« Ez volt beavatásom abba, mit ért a kereszténység szellemi látáson.”[29] Denham aztán kimutatja az “interpenetráció” fogalmának történeti, filozófiai és társadalmi kontextusát. Frye jegyzetei szerint metaforikusan Krisztus maga interpenetrációs erő, amelynek mi is részesei vagyunk és ami nekünk is a részünk.(9.old)

Publikált munkáiban Frye a kifejezést csak kétszer használja: a Kettős tükör-ben, amikor a „különbség metaforájá”-ról szól Blake „Meglátni a világot egy porszemben” kapcsán: „Ez olyasvalamihez vezetne, mint a buddhizmusban az egymásba hatolás fogalma”, majd Suzukit idézve mondja: „minden szakadatlanul egybefolyik és egymásba hatol, minden egyes dolog a maga különlegességével, ám mégis valami egyetemessel... ez a fajta látomás »átlátszó és világos«, megsemmisíti az általunk ismert időt és teret... elmúlnak az árnyak (lásd Énekek éneke 2,17) ama világban, melyben minden a maga fényétől ragyog, így érzem, egyre inkább emlékeztet a Jelenések könyvének végére és a próféták, valamint evangéliumok hasonló látomásaira.”[30]

Ez az a pillanat, amikor elérkezhettünk ahhoz a ponthoz, amikor kiderül, hogy transzparencia, interpenetráció és az apokalipszis végeredményben egy és ugyanaz. Megerősíti ezt nekünk az interpenetrációra történő másik publikált hivatkozás Frye munkáiban. Ez az utolsó, már csak poszthumuszként megjelent kis könyvében, A kettős látomásban olvasható, amikor Frye különbséget tesz a démoni és az imaginatív literalizmus között: „A démonikus litteralizmus a megbénító érvelés útján törekszik győzelemre, az imaginatív littearlizmus arra törekszik, amit kölcsönös áthatásnak nevezhetnénk, a szellemi élet szabad áramlása egymásból egymásba, amely tehát kommunikál de soha sem tesz erőszakot.”[31] Coleridge-t idézve hozzáteszi még Frye, hogy szellemek csak közösen birtokolt szabadságban tudnak egymással kommunikálni.

A Kettős látomáshoz írt jegyzeteiben írja Frye, hogy “a szellemi nyelv interpenetratív, s ez sokkal tovább visz bennünket, mint minden bárgyú »dialógus«. A diszkurzív nyelv viszont militáns, megegyezésre és kibékülésre törekszik.”[32]

Frye jegyzeteiben és írásaiban gyakran jelentkezik a kifejezés kultúrával kapcsolatban. Számára minden ami centralizáló, homogenizáló tendenciát mutat a társadalomban monolitikus, imperialista, agresszív és autoriter. Mindennek ellentéte, a decentralizáció viszont az interpenetráció felé mutat, s mindez a részesedéssel és a communioval mutat rokonságot. Jegyzeteiben hangot ad annak, hogy egyének és szövegek intepenetrálhatnak egymással, de az emberi egok sohasem és semmiképpen. Az önzetlen, a másikban felolvadó, az egot és a másik uralmát kizáró szeretet is interpenetráció.[33]

Előadásunk kezdetén láttuk, hogy Hamvas a „transzparens egzisztencia” gondolatát János evangéliumának fényében és szellemében a Szentlélek munkájával, vagyis az „igazság szelleme” a pneuma tész alétheias-szal hozta összefüggésbe. A transzparencia fogalmának körüljárásakor könnyen beláthattuk Hamvas és Frye szellemi rokonságát. Legutóbb azt láttuk, hogy a transzparencia és az interpenetráció fogalma végeredményben egy és ugyanazon tapasztalat kifejezésére szolgál. S hogy a kör bezáruljon, végül hívjuk fel a figyelmet arra, hogy Frye számára is a Szentlélek vagy a Szent Szellem az „interpenetráció legtisztább princípiuma, hiszen az mindenütt, egyszerre jelen van.”. A Jegyzetfüzetekben írja le Frye ezt a mondatot: „The Holy Spirit, who, being everywhere at once, is the pure principle of interpenetration”.[34] S tegyük hozzá a Szentlélek a szél zúgásához hasonlóan erőt hordoz, de transzparens, nyúlt, áttetsző és láthatatlan. Igen, ez így van.

Fabinyi Tibor

*forrás: A Szerző kézirata

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.