Szepo

FARAGÓ FERENC: A POSZTMODERN ÁL-MÍTOSZOK...

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   4 éve   ·   5676   ·   Ez meg az

Minden kornak megvan a maga mítosza, mi több mítoszrendszere. Miért lenne ez másként az agyondicsért és agyonszidott korunkban, a posztmodernben? (…illetve már sokak szerint: posztmodern utániban).

FARAGÓ FERENC: A POSZTMODERN ÁL-MÍTOSZOK...

„Mindenféle fajta rezsimet azzal védelmeznek,

hogy demokráciának nevezik...”

(George Orwell)

Minden kornak megvan a maga mítosza, mi több mítoszrendszere. Miért lenne ez másként az agyondicsért és agyonszidott korunkban, a posztmodernben? (…illetve már sokak szerint: posztmodern utániban). A modernkori mítoszok – önkényes felosztásom szerint - három fő csoportba sorolhatók: teremtésmítosz, halálmítosz, ál-mítosz. Az ál-mítosz a mindenkori hatalom kreálmánya az elnyomottak szellemi féken tartására. A hatalom a történelem során már egy jó ideje mindig egyben erőszak szervezet is, mely erőszaknak a megnyilvánulása lehet fizikai és szellemi, és a kettő együtt is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a hatalom nem szükségszerűen erőszakos és nem is mindig volt ilyen jellegű. Ez a jelleg a társadalom természetes rendjének felborulása után állandósodott. Az emberi társadalom nem homogén massza (csak a tömeg ilyen), hanem egy természetesen szerveződő struktúra mentén, hierarchikusan (=szent uralom) rendeződő felépítmény. Eredetileg - a ma nagyon rosszul hangzó - kasztrend volt ilyen, amely négyes tagozódást mutat: a brahman, a ksátrija, a vaisja és a sudra.

 -        A brahman a pap, az orvos, a tanító, a gondolkodó, az aszkéta, a szent; a kontemplatív szellemiség őrzője.

-        A ksátrija a kormányzó, a tevékeny politikus, a bíró, a katona; az aktivitás, a tevékenységbe ágyazott létezés letéteményese.

-        A vaisja a gazdasági - kereskedelmi rend, a haszon rendje Feladata, hogy az életben az anyagi bőséget és termékenységet fenntartsa, köti a tulajdon, a vagyon, a haszon, a föld. Ez a nehéz, a földszerű, az anyagi kaszt.

-        A sudra a periférián lévő, tudatlan tömegember a szolgasors megtestesítője.

 

Mindenfajta társadalmi strukturálódás előtt szemlesütve állunk és az egyformaság álságos fogalmába próbálunk megkapaszkodni. Pedig egyformaság, azonosság semmiféle szinten nem létezik - legfeljebb logikai, filozófiai aspektusból említhető meg egy dolog önmagával történő feltétlen azonossága. Az A=A tétel hibás abban az esetben, ha a baloldalon lévő A nem ugyanaz, mint a jobboldalon álló. Ha meg ugyanaz, akkor nem sok értelme van az egyenletnek ilyen formában. Az A≠B egyenlet is sántít, mert a legellentétesebb dolgokban is van bizonyos fokú azonosság. Ezzel a feltevésünkkel eljutottunk az inqualieren fogalmához, melyet elsőként Jacob Böhme vetett fel, nyilvánvalóan nem nagy elismeréssel. Szerinte az inqualieren - a közös áthatás - elve kimondja, hogy minden azonosnak tartott minőség centrumában lappang ellentét, és minden ellentétesnek tartott minőség centrumában azonosság, ezért azok sem teljes azonossággá, sem ellentétté nem tehetők, tulajdonságaik kölcsönösen áthatják egymást, ezért egyesíthetők. Innen már csak egy lépés Cusanus coincidectia oppositoruma, ez ellentétek egybeesése és az isteni lényegben való feloldódása.

A társadalom törvényszerű rétegződését el kell tehát fogadnunk. A törvényszerűt és nem a mesterségest. A törvényszerű a brahman, ksatrija, vaisa, sudra hierarchiája és nem valami forradalmakkal, szabadságharcokkal kierőszakolt más sorrendiség. Mondjuk a Nyugat jelenlegi ksatrija uralmát leváltó vaisa hatalmi konstelláció, amely a piac mindenhatóságára, a kereskedelem favorizálására és a bankok, a multik egyeduralmára épül. Vagy a posztkommunista országok sudra hatalmi átmentésének hazaáruló megnyilvánulása. Ez a legabszurdabb társadalmi helyzet: ami a legalul volt az, került most legfölülre. És nem ám a proletárdiktatúra - ha úgy tetszik abban a helyzetben legális - megvalósulásában, hanem a demokrácia nevű hazug társadalmi berendezkedés álarcában.

Talán már az eddigi fejtegetésekből is kiderülhet, hogy a demokrácia egy nem létező és nem is lézhető társadalmi forma, csupán egy becsapás, egy trükk az elnyomottak féken tartására. Gyakran a görög demokráciára szoktunk hivatkozni. Nos, mi is volt ott? Nézzük meg a fénykort, és mondjuk Athént. Számoljunk 600 000 athéni polgárral, ebből már a fele eleve kiesik a demokrácia hatóköréből, mert a nők bizony nem osztozhattak a hatalomban. A maradó 300 000-ből kihullik jó 150 000 rabszolga, 50 000 gyermek és még a demokráciára igényt tartani nagyon fiatal személy és ugyanennyit még kivonhatunk fogyatékos, büntetett, nem beszámítható, kiközösített, nem kívánatos stb. címszó alatt. Summa summarum maradt körülbelül 50 000 derék demokratánk. De talán pontosabb, ha nem is demokratáknak nevezzük őket, hisz’ ők voltak az úgynevezett felsőbb tízezer. A társadalomban, jó értelemben vett uralom, csak egyféle létezhet, az arisztokrácia. Az arisztokrácia a legjobbak (=arisztosz) uralmát jelenti a nép (=démosz) irányába. A nép nem tud uralkodni önönmagán, a nép vezetésre, uralásra szorul, mert csak így tud létezni. (A kisközösségre is igaz mindez, vezető (=uraló) nélkül szétszéled a „nyáj”). A demokrácia és a diktatúra egy tőről fakadnak. A közös eredet a hatalom akarása, melynek következménye mind a két rendszer esetében az érdekérvényesítésből kirekesztettek kényszerű alávetettsége, elnyomása. A kettő közötti különbség csak annyi, hogy a demokrácia alapja és hatalmi eszköze a hazugság, a diktatúráé pedig a nyílt erőszak. A két rendszer közötti átjárhatóság természetes, közöttük a határvonal gyakran összemosott. Gondoljuk meg, kis hazánkban több mint negyven esztendeig nem is akármilyen demokrácia, hanem népi demokrácia volt, ami időnként proletárdiktatúrának is neveztetett. Továbbá azért sem létezhet demokrácia, mert az igazság sohasem többségi szavazással dől el. Ha így lenne, azt is mondhatnánk, hogy Jézus megfeszítése demokratikus úton, többségi szavazattal történt: „...valamennyien(!) felkiáltottak: ’Ezt öld meg! Barabbást pedig bocsásd el nekünk’ ” (Lk 23.18). Napjainkban is így működik a demokrácia, a lebutított tömeggel ügyes cselekkel elhitetik, hogy nincsenek irányítva, hanem saját jószándékukból tevékenykednek és önmagukat kormányozzák demokratikus módon.

A posztmodern társadalmakban jószerivel csak egyetlen rangot ismernek el, s ezt az anyagi státusz határozza meg, holott ez az igazi hierarchiákban csakis szellemi eredetű lehetne. Ezekben a deformált mai társadalmakban a hatalom a leggazdagabbak kezében van, holott a legszegényebbekében kellene lennie.

A haladásba vetett hit évszázadokon keresztül a modern nyugat-európai civilizáció egyik sarkköve volt. Ez még ma is a civilizációnk egyik legjellemzőbb vonása, és az egyik fontos mozgatóereje világunknak. A haladás mítosza mélyen belevésődött a modern ember gondolkodási struktúrájába, bár a szellemtörténet során fel-felbukkantak eltérő vélemények is. Ezeket gyűjti egybe Hankiss Elemér a „Kötéltánc” - címében is sokat sejtető - művében.: „A haladás eszméjével kapcsolatos kételyek és bíráló vélemények a 19. század során megsokasodtak. Kierkegaard, aki élesen támadta Hegel evolúcióba vetett hitét és optimizmusát; Schopenhauer a maga általános pesszimizmusával; Nietzsche, aki az európai civilizáció állítólagos haladását szánalmas dekadenciának bélyegezte; vagy mondjuk Max Weber, aki az iparosodás és a bürokratizálódás veszélyeire már korai írásaiban is figyelmeztetett. A 20. században az áramlat még inkább a haladás eszméje és mítosza ellen fordult. Spengler, Toynbee, Sorokin és mások a ciklikus visszatérés elméleteit állították szembe a haladás híveinek lineáris fejlődéselméleteivel. Eliade a „Történelem terroráról" és az „örök visszatérés" mítoszainak a fontosságáról írt. Heidegger és Camus, Freud, Marcuse vagy Reik a modern európai történelmet sokkal inkább a sötét, veszélyes hanyatlás korszakaként, mint haladásként ábrázolták. Niebuhr és Ricoeur tiltakozott a történelem haladásként és önbeteljesítő, önmegváltó folyamatként való túlzottan optimista értelmezése ellen. Hayek és Popper élesen bírálta a 19. és 20. századi historicizmust, amely megfosztja az embert szabadságától, és bírálta a tökéletes társadalomról szóló utópiákat, melyek a 20. században totalitárius államokhoz és eszeveszett pusztításhoz vezettek. Carl Jung, a maga jóval érzelmesebb módján, egy 1928-ban írott esszében arra figyelmeztetett, hogy ’a modern ember ma már kezdi látni, hogy minden lépés, melyet az anyagi haladás irányába teszünk, biztosan növeli esélyeinket, hogy egy még hatalmasabb katasztrófába torkolljunk’. David Walsh pedig azt kérdi: ’Vajon szükségszerű kapcsolat áll-e fenn az egyetemes emberi haladás ígérete és az állandó emberi kudarc valósága között; a szép új világ víziója, és a vízió elképesztő emberi ára között; az emberi hatalom nagyfokú növekedése és a hatalommal való visszaélés legalább ilyen nagy mértéke között? Elveszítettük a hitünket a nagy újkori kísérletben s e kísérlet prométheuszi mítoszaiban. Hogyan eredményezhet az egyetemes emberi jólét keresése ennyi emberi szenvedést?’ Kolakowski még messzebb megy, amikor a naiv historicizmus és utópizmus elleni tiltakozásában a történelmet Phalaris bikájához hasonlítja. A mítosz szerint Phalaris türannosz ellenfeleit elevenen megsüttette egy rézbikában, amelyből a haldokló áldozat sikolyai csodálatos dallamként szűrődtek ki.

Még ha ezeket az apokaliptikus víziókat nem is fogadjuk el, azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk, hogy miután két évszázadon át a történelem megadta az európai embernek a ’horizontális transzcendenciába’ való menekülés lehetőségét, manapság a ’megváltó történelemben’ való hit is egyre inkább múlóban van.

Igaz, hogy az európai civilizáció évszázadokon át jól megélt a haladásba vetett ’modern’ hit nélkül.De ma, miután ez több évszázadon át alapvető és elidegeníthetetlen hittétel volt, elvesztése súlyosan megzavarja az egész rendszert. Lehetséges, hogy az elkövetkező évtizedekben meg kell majd tanulnunk egy olyan világban élni, amelyben a fejlődés 19-20. századi hitét és gondolatát már valami mással kell helyettesítenünk.”

Bulányi György a K.I.O. 52/d numerusában így fogalmaz: „Az ember a gonosz tudásának a birtokában járta meg a maga történelmi útját. Ennek birtoklása által gondolta, megszerezheti magának az Életet. Az ember ma is hatalmába hajtja, amit és akit bír. A haladás nevében teszi ezt. Százszor szent számára ez a szó. Minél több anyagi javat kell előállítanunk! Minél teljesebben ki kell fürkésznünk a természet titkait. Minél tökéletesebb gazdasági-politikai rendet kell elméletileg megszerkesztenünk és gyakorlatilag megvalósítanunk! Ezek a gazdasági, a tudományos és társadalmi haladás százszor szent célkitűzései és jelszavai - bármelyik táborban. Senki sem képviseli az ellenkezőjét.” Napjainkra már a haladás mítosza teljes egészében bekebelezte a szeretetet. A szellemvilág területén nemhogy nincs haladás, de egyértelmű visszafejlődésről kell, hogy beszéljünk. A gondolkodásban (=filozófia) Szókratésznél értük el a legmagasabb szintet; Platón már visszalépés, Arisztotelészről nem is beszélve. A vallás esetében (=teológia) Jézusnál, Buddhánál, Lao Ce-nél tetőzött a szint, Mohamednél már hanyatlásról kell beszélnünk. A teljesség kedvéért meg kell azonban említenünk, hogy a technokráciában jelentős eredményeink vannak. De, hogy ezek az eredmények a kimenetelüket tekintve milyen törékenyek, azt ma már érezhetjük is.

A népbutítás a demokrácia egyik fontos eleme, amely a haladásba vetett hit démonizálását jelenti. Hamvas Béla a „Silentium”-ban így fogalmaz: „A haladás az embertől független rémeszme: minden csibészség nyugodtan űzhető, hiszen a világ úgyis halad...”

A haladásba vetett rendíthetetlen hit egy sejtelmes, nehezen tetten érhető, homályos mítoszba torkollott, nevezetesen a globalizációba. A fogalom szinte definiálhatatlan, a forgatókönyvírók és a rendezők arcnélküliek s névtelenek. (Beigazolódni látszik az a tétel, hogy az Antikrisztus soha nem személy.) Ha az ember valamit is próbálna mondani róluk, könnyen összeesküvés elmélet gyanújába keveredhet. Korrupt politikát, összefonódó fináncoligarchiát, banki és multinacionális érdekszövetségeket, neoliberális eszmerendszert sejthetünk a dolgok hátterében. A globalizáció a aranyborjú legújabb kori imádása, a Mammon reinkarnációja, újbóli megtestesülése más alakban,. Hogy milyen ez a más alak, fogalmazza meg négy szakember számunkra:

 

-        Csaba László az MTA Közgazdaság-tudományi Bizottságának elnöke szerint, a globalizáció hírek információk, technológiák, áruk, szolgáltatások és termelési tényezők világméretű áramlását jelenti.

-        Csekő Árpád közgazdász definíciója hasonló az előbbihez, véleménye szerint a globalizáció anyagi és szellemi javak korlátok nélküli áramlása, egyes tőkecsoportok érdekeinek megfelelően, legalábbis a folyamat mozgatórugója ez.

-        Bogár László közgazdász a globalizmust egyenest az evolúció zsákutcájának nevezi.

-        Csath Magdolna az értékeink teljes elértéktelenedésének az okát a globalizmus világméretű térhódításában látja.

-        Joseph Schumpeter a globalizációt “pusztító teremtésnek” tartja, amiért a fejlett világ is nagy árat fizet.

-        Ankie Hoogvelt véleménye szerint “a globalizáció az erős hatalma a gyenge felett”.

 F. M. Dosztojevszkij már akkoriban megsejthetett valamit, mert a Karamazov testvérek című regényében Zoszima sztareccel (=a keleti ortodoxiában a szerzetesek lelki vezetője) ezt mondatja: Azt állítják, hogy a világ egyre inkább egyesül, testvéri közösséggé tömörül azáltal, hogy csökkentik a távolságokat, és a levegőn át közvetítik a gondolatokat. Ó jaj, ne higgyetek az emberek ilyesfajta egyesülésében. Ha a szabadságot az igények növekedése és mielőbbi kielégítése gyanánt fogják fel, eltorzítják tulajdon természetüket, mert sok értelmetlen és ostoba vágyat, szokást és képtelennél képtelenebb ábrándot fejlesztenek ki maguknak. Csakis azért élnek, hogy gyűlöljék egymást, bujálkodjanak és pöffeszkedjenek. Azé a háttérben tevékenykedő, de jól szervezett kisebbségé a politikai, gazdasági, financiális hatalom, aki a legkönnyebben érthető és legmegnyugtatóbb mítoszt adja az arra kiéhezett tömegeknek. Ez most a globalizmus.

Az esélyegyenlőség fogalma - és ami a fogalom mögött sunyi módon meglapul - a posztmodernkor legálságosabb megnyilvánulása. Az esélyek egyenlősége sem létező, de nagyon dekoratívan hangzó szlogen az alulról felülre került (sudrából ál-brahman) hatalombirtoklók szájából. A hiba forrása ugyanaz, mint ami másutt az ál-mítoszokban: a posztmodern embernek a hierarchia (=szent uralom) iránt nincs érzéke; az emberi rangok között nem tud különbséget tenni. Ezért fejlődött ki az egyenlőség gondolata, amely a közösség értékrendjét végképp aláásta. Az emberi életben levő értékrangok iránt való érzéketlenség következtében minden ember rangját vesztette, s külsőleg egyenlővé lett a többivel, mialatt szellemi énjének különbsége megmaradt, ezáltal deformálódott. „Ahol egyenlőség van, ott nincs egység, mert az egyenlőség az Egység megrablása. És ahol egység van ott nincs egyenlőség, mert az egyenlőség a különbség sokaságát elnyomja. Ahol a dolgok egyenlők, ott egység nem valósulhat meg. Önmagammal nem vagyok egyenlő, önmagammal egy vagyok. Ez a gondolat minden demokratikus és szocialisztikus törekvés fejfájára írandó, mint a halál közvetlen okának megjelölése.” -fogalmaz Hamvas Béla. Más és más esélyekkel, különböző talentumokkal, eltérő újlenyomatokkal, egyedi személyiségjegyekkel, külön-külön küldetéssel vagyunk rövidebb - hosszabb ideig jelen ebben a világban, ebben a formában. Nyílván ez egyfajta teremtői szándék, sajátos sorslenyomat, mindenkinek másként. A kései polgári társadalmak ál-mítosza a feminizmus volt, „eredményeit” már érezhetjük. Eltűnt az anyaság jelentősége, az anya a feleség szerepe. Maradt a siker, a karrier, az érvényesülés, no meg a szingli életmód, a gyermektelenség, esetleg egykézés; a homoszexualitás preferálása, és mint valami esélyegyenlőségi probléma sürgős megoldása, akár politikai eszközökkel is. Így lett az áldott állapotból, a várandósságból állapotosság, terhesség. A fogyatékosokkal kapcsolatos esélyegyenlőség egyik oldalon történő hangoztatása, pedig egyenest vérlázító, mert közben a másik oldalon a hatalmi, uram bocsá’ szociálpolitikai, intézkedések kapcsán a Taigetosszal szembesülhetünk.

Ám Jézus talál megoldást az esélyegyenlőségre, az egyenlősdiség, az egyformaság megjátszása nélkül, e képen:

"A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe - mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták -, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom - felelte egyiküknek -, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok? Így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utolsók."

Elmondható még, hogy Jézus tudomásul veszi a szegénységet - mint örök szociális igazságtalanságot - és nem lázad és nem lázít, s nem akar forradalmat. Olyat meg végkép nem, hogy a volt szegények legyenek a gazdagok. Viszont adásra szólít fel, mindent adásra. A keresztény esélyegyenlőséggel analóg az iszlám elgondolás is. Három igaz hívő elmegy Harun Al Rasidhoz.

- Mi hárman kókuszdiót termesztettünk. Idén nagyszerű volt a termés. Mégis félünk, hogy összeveszünk az osztozkodáskor. Ezért kérünk, hogy te oszd el közöttünk a termést, de olyan igazságosan, mintha Allah tenné!

Ekkor a kalifa egyiküknek ad két diót, a másiknak semmit, az összes többit a harmadiknak adja. Kétségbeesetten tiltakoznak:

- Mi nem így gondoltuk! Egyformán oszd el!

- Egyformán? Úgy is lehet. Csak ti Allah igazságosságáról beszéltetek. Az egyformaság nem az Isten igazságossága!!!

  Forrás: A szerző kézirata   |  

Egy és ugyanaz (részlet)
Egy és ugyanaz (részlet)
Elindulunk, hátrahagyva mindent, azzal a gondolattal, hogy soha nem térhetünk vissza. Olyan helyekre érkezünk, ahol még soha nem jártunk. Aztán rájövünk, hogy már voltunk ezen a helyen. Nem is egyszer. ...

János-Széll István  ·   7 hónapja   ·   Ez meg az  ·   0  

Kell egy háború (részlet)
Kell egy háború (részlet)
Az emberiség új idők elé néz. Olyan idők elé, ahol minden elmulasztott harc háborúvá válik. Talán még ma nem késő, hogy megforduljunk, és újra értelmezzük az életet. Talán, ha még ma, új értékeket ...

János-Széll István  ·   12 hónapja   ·   Ez meg az  ·   0  

Csak sétálni
Csak sétálni
Sétálni, almát vagy szőlőt szedni, tóban úszni, olvasni, írni. Néha, csak úgy, semmit sem csinálni.

János-Széll István  ·   12 hónapja   ·   Ez meg az  ·   0  

Hét nap az élet - A farkas (részletek)
Hét nap az élet - A farkas (részletek)
Szép ez a táj, de nem fotózni jöttem ide. Lefotózták már sokan, számtalanszor, mégsem értették. Nem értették, mitől ez a harmónia, ami nem csak a szemnek, de az egész léleknek megnyugtató. Tudósok ...

János-Széll István  ·   1 éve   ·   Ez meg az  ·   0  

Ciklusok
Ciklusok
Asztrológia és életszakaszok

János-Széll István  ·   1 éve   ·   Ez meg az  ·   0  
  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció