Faragó Ferenc: Archetípusok az Evangéliumban...

 

Esetünkben, pedig a kérdésfeltétel így hangozhatnék: az Evangélium szereplői milyen ősi, archetípusos személyiségeket testesítenek meg? Az Evangélium, és természetesen minden más szent könyv, a dolgok mélyére, avagy magasára kíván mutatni, és szereplőik nem egyszerűen egy-egy egyedi emberek, hanem az emberi mivolt koncentrátumai, archetípusos megjelenítői.

„Buddha nem volt, Buddhák vannak…” – mondja Sankara , arra utalva, hogy a buddhizmus megalapítója, főszereplője valójában nem lehet egy konkrét személy, hanem egy személyiség „sorozat”, azaz maga a személyiség.

Sem Buddha, sem Jézus, sem Zoroaszter, sem Mohamed, sem Mózes nem „csak” egy-egy konkrét történelmi személyiségek (sőt történetiségük bizonytalan, vitatható), hanem sokkal több annál: maga a személyiség, az isteni, aki a személyiség legősibb, legelső, (proto)típusa , archetípusa.

Ezt Platón terminológiájára „ideával” is fordíthatjuk, kiváltképp abból a meggondolásból kiindulva, hogy Platón nem úgy vélte, hogy csak a tárgyaknak, dolgoknak vannak ideái, hanem létezik – mert kell léteznie – az ideák hierarchiájában egy legfelsőbb idea, nevezetesen Isten ideája: maga az Isten. S ebből az isteni ideából részesül a személyiség, elsőül a személyiség archetípusa.

Ezek az archetípusok - melyeknek spektruma igen széles - határozzák meg az emberi személyiség valamennyi tulajdonságát, típusát, jellemzőjét. A személyiség maga nem megfogható, nem definiálható, szubsztilis fogalom, de archetípusos meghatározottságát tetten érhetjük. Ennek tettenérésére teszünk most kísérletet az Evangélium vonatkozásában. Hipotézisünk az, hogy az Evangélium képes elénk tárni, ha úgy tetszik tablóképszerűen felsorakoztatni az emberi személyiségek mindegyikét. Az az személyiség, amelyik nem lelhető fel valamilyen formában az Evangéliumban, az nem is létezik. Ilyen módon az Evangélium (és minden más szent könyv) a személyiségünk struktúrájában egy olyan háromszög átfogóját képezik, amelyek egy-egy befogója a megvalósult és az ezután megvalósulandó személyiségek jellemzőit adja.

Mikor archetípusról beszélünk, elsősorban a jungi terminológia értelmében tesszük azt, de metafizikai tartalmát, a hagyományban meglévő alapállás böhmei illetve hamvasi felfogásában egészítjük ki. A jungi elméletben az egyén saját ellentétes nemiségével összefüggésben álló őskép, férfiak esetében az ún. anima, nőknél pedig az animus. Az anima így tulajdonképpen a férfi lelkében élő nő, összefoglalja a férfi psziché összes feminin pszichológiai tendenciáját, és fordítva az animus a nő lelkében élő férfi, mely a női psziché maszkulin tendenciáit hordozza. Hamvas Béla - Jacob Böhme - még ezen is túllép, amikor az animus-anima lelki aspektusát egységben szemléli az androgün fogalmának bevezetésével. Az archetípus értelmezésében segít még az az egyszerű, ám igen mély és megalapozott tipológia, ami a személyiség introvertáltságát és extrovertáltságát ragadja meg; de nem vagy-vagy alapon, hanem a maga komplexitásában.

***

 

 

 

 

Jézus személye az isteni szubsztancia primordiális lenyomata. Az Atyában még meg nem nyilvánuló személyiségjegyek első megnyilvánulása. Jézus már bír emberi tulajdonságokkal; nagyon sok emberi jellemző fellelhető benne – úgyszólván minden, kivéve a bűnhöz való kapcsolódását. Ez a tiszta, kisgyermeki tulajdonság – a rossztól való mentesség, távolság – fennmarad egész emberi élete során. Ám kristálytisztán látja a bűnt egy-egy személyben, közösségben, társadalmi-politikai-vallási rétegekben, a hatalomban és népekben, nemzetekben is. A meglátott bűnt kimondja, szembesíti vele az érintettet (extroverzió), ugyanakkor megbocsátva imádkozik a bűnös lelkekért (introverzió). Azokat a bűnösöket hívja az országépítésének munkálataiban, akikben meglátja a metanoiára való készséget. Akik erre képtelenek (gazdagok, hatalomban lévők, farizeusok), azokat nem.

Jézus önmagáról nem sokat mond, archetípusa cselekvéseibe ágyazódik bele; mintegy elénk éli, viselkedéseivel példázza az isteni eredet személyiségi meghatározottságát. Jézus személyiségjegyeire a viszonyulásaiból következtethetünk. Ilyen viszonyok: az Atyához, a tanítványokhoz, a nőkhöz, a főpapokhoz, a gyermekekhez, a betegekhez, a fogyatékosokhoz, a szegényekhez, a gazdagokhoz, a főpapokhoz, a bűnösökhöz, a farizeusokhoz, a szüleihez – való viszonyok. Ezek a viszonyok kölcsönösek és összetettek, ennek szociometriája, csoportdinamikai megközelítése egy külön dolgozat témája lehet. Természetesen ebben a roppant szerteágazó szociometriai hálózatban Jézusnak önmagát is kell valamiféleképpen definiálnia; az Evangéliumban ezt ilyen formákban teszi meg: 

• „Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves teelőtted. Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni. Jőjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mt 11.25-30)

• „Mi módon ment be az Úrnak házába és vette el a szent kenyereket és ette meg és adott azoknak is, akik vele voltak, amelyeket pedig nem szabad megenni, hanem csak a papoknak? És monda nékik: Az embernek Fia ura a szombatnak is.” (Lk 6.5)

• „Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt.” (Jn 14. 6-7)

• „Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem. Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (Jn 14. 11-12)

• „Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn 6.35)

• „Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6.51)

• „Ismét szóla azért hozzájok Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8.12)

• Újra monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy én vagyok a juhoknak ajtaja. Mindazok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók: de nem hallgattak rájok a juhok.

• Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd, és legelőt talál. (Jn 10.7-9)

• „Ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higyjetek a cselekedeteknek: hogy megtudjátok és elhigyjétek, hogy az Atya énbennem van, és én őbenne vagyok.” (Jn 10.38)

• „Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jöve azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem.” (Jn 27-28)

• „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek.” (Jn 15.1-3)

• „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!” 

 

Jézus az isteni ember archetípusa, az abszolút „én” prototípusa, amelynek folytatása a világban hamar destruktív irányt vesz; néhány száz év és Jézus személye egyfajta kultúrtörténeti kuriózum, filológiai érdekesség. Pálnál már egy olyan elferdített konstrukció, amelyre legfeljebb csupán egy vallást lehet alapítani. A páli személyiség és a jézusi személyiség mérhetetlen kontrasztját – a teológia történetében talán először – Bulányi György vette észre.    (Ám a megfelelő recenzió még várat magára!)

Nagy Konstantin meglátja az „égi” jelet (in hoc signo vinces), amelyet kiváló geopolitikai érzékkel hasznosít is. Jézus archetipikus személyiségének eltorzításában a történelmi egyház/ak sajnálatos módon jelentős szerepet játszottak.

***

 

 

János evangéliumi alakja a háttérszemélyiség archetípusa, úgy is fogalmazhatunk, hogy a farizeus ősellentéte. Míg a farizeizmus napjainkra felerősödve tovább inkarnálódik, addig a jánosi háttértípus napjainkban egyre nehezebben ismerhető fel. Ennek fő oka az evolucionista alapokra helyezett „siker” mítoszának megjelenése és széleskörű elterjedése. Herbert Spencer az evolúciót társadalmi alapokra helyezte, megalkotva a szociáldarwinizmust, törvényerőre emelte a szent-önzés fogalmát; ezekkel az írmagját is kiirtotta a jánosi személyiségmodellnek, melynek alapjellemzője (archetipikus megnyilvánulása), hogy nem előretör, hanem a háttérben marad, de ezt megelőzően még utat is készít a nála, úgymond nagyobbnak. Ez a fajta magatartási attitűd ma már egyfajta áldozatvállalásnak tűnik, holott ez a közösség, az emberi együttélés egyedül üdvözítő alapmintája. Önmagam előtérbe helyezése, a talpnyalás és a könyöklés, a taposás, az ilyen-olyan ranglétrán való felfelé törekvés ellentétes a jánosi archetípussal. (Még a „törekvés” szavunk is – a tör-ből fakadóan – nyelvünk őslenyomataként őrzi a fogalom destruktív tartalmát.)

A Keresztelő karaktere mind a négy Evangéliumban dominánsan megjelenő, illetve még mélyebbre, az Ószövetségre vonatkozóan, visszamutató. „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt. Szózat szól: Kiálts! és monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Iz 40.3-8)

Keresztelő archetípusának mélységét bizonyítja, hogy Illésig mutat vissza: És megkérdezék őt az ő tanítványai, mondván: Miért mondják tehát az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljőnie? Jézus pedig felelvén, monda nékik: Illés bizony eljő előbb, és mindent helyreállít; De mondom néktek, hogy Illés immár eljött, és nem ismerék meg őt, hanem azt mívelék vele, amit akarának. Ezenképpen az ember Fiának is szenvednie kell majd ő tőlük. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nékik. (Mt 17.10-13) Ellentmondásos lenne az Evangélium reinkarnáció felfogásának bizonyítása és cáfolata is, a benne fellelhető ilyen elemek sokkal inkább archetípusos visszautalások, mint a keleti gondolkodásmóddal való azonosságok. Gyurka bácsi egyik Naplója így nyilatkozik mindezekről: Biztosan állíthatom, hogy Jézus nem vallotta a reinkarnációt. Nincs ilyen nyilatkozata: Ha balgákként viselkedtek a földi életben, újra fogtok születni, s lesz még egy második, s ha nem elég, akkor egy harmadik, negyedik, stb. lehetőségetek. Nikodémusnak felülről (anóthen), vízből és Szentlélekből születésről beszélt (Jn 3,3.5-6); nincs is Jézusnak olyan szava, hogy újjászületés; s az egész Újszövetségben egyetlen egyszer sem fordul elő ez a  kifejezés. Beszélt viszont Jézus arról, hogy a tüzes szekéren égbe ragadott Illés próféta már el is jött a Keresztelő személyében; tehát csak Illésről mondott ilyesmit, Izraelnek legnagyobbjáról. Volt Izraelben olyan hiedelem, hogy Jézus talán a meghalt Keresztelő János, vagy Illés, vagy valamelyik feltámadt próféta a régiek közül. Ennek azonban nincs köze a reinkarnációhoz, mert olyan személyekre vonatkozik, akiknek nincs szükségük reinkarnációra, mert életük az okosok élete volt: a Keresztelőé, Jeremiásé, vagy a múlt valamelyik prófétájáé. Heródes Jézusban a lefejezett Keresztelőt véli látni, aki Jézusnak kortársa volt; nem reinkarnálódhatott tehát Jézusban, aki a Keresztelővel egy időben született: – hat hónappal volt idősebb a Keresztelő. (Szentivánhavi Napló, 2001. június-július, 16. old.)

Továbbkutakodva az archetípusos elemek sorában megtalálhatjuk még Jánosban az aszkéta típus ősmintáját: a puritán életmódot, a végletekig fokozott egyszerűséget, a természet néha kérges tenyerén való hordoztatást, amely később majd Szent Ferencnél manifesztálódik újra. Életéről a Korán több részletet is közöl, többek között azt, hogy az állatok sem bántották, mert felismerték benne a szent embert. János kemény, határozott ellentmondást nem tűrő személyiség, ha úgy tetszik: forradalmi lelkületű, bízik a „szérűtakarításban”, egy mindent elsöprő győzelemben. Ez a típus az igazságot tűzi zászlajára, de még valamelyest a szemet szemért jegyében, ám Jézus ezen is túllép. Keresztelő Szent János személyén fordul át az Ószövetség Újszövetségbe, ő még az előző – de már itt van az igazi. A haragvó, igazságszolgáltató, más népeket elpusztító, mindenható Istenből e forrpont mentén lesz Atya (Abba), a mindenkit magához ölelő, szerető, mindentadó Isten.

A jánosi személyiség fontos szimbóluma még az erkölcsi megingathatatlanságnak is. A Keresztelő igaz prófétaként emelte föl a szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást „Mert János azt mondá Heródesnek: Nem szabad néked a testvéred feleségével élned. Mk 6,18). Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett, Mahérusz várába zárták, a Holt- tengertől keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpeni ellenfele, Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Saloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyűséges ajándékot követeljen tőle: a rab János fejét „Mert maga Heródes fogatta el és vettette vala börtönbe Jánost, Heródiás miatt, Fülöpnek, az ő testvérének felesége miatt, mivelhogy azt vette vala feleségül. Mert János azt mondá Heródesnek: Nem szabad néked a testvéred feleségével élned. Heródiás pedig ólálkodik vala utána, és meg akarja vala őt ölni; de nem teheté. Mert Heródes fél vala Jánostól, igaz és szent embernek ismervén őt, és oltalmazá őt; és ráhallgatván, sok dologban követi, és örömest hallgatja vala őt. De egy alkalmatos nap jöttével, mikor 

Heródes a maga születése ünnepén nagyjainak, vezéreinek és Galilea előkelő embereinek lakomát ad vala, És ennek a Heródiásnak a leánya beméne és táncola, és megtetszék Heródesnek és a vendégeknek, monda a király a leánynak: Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom néked. És megesküvék néki, hogy: Bármit kérsz tőlem, megadom néked, még ha országom felét is. Az pedig kimenvén, monda az ő anyjának: Mit kérjek? Ez pedig mondja: A Keresztelő János fejét. És a királyhoz nagy sietve azonnal bemenvén, kéré őt mondván: Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Keresztelő János fejét egy tálban. A király pedig noha igen megszomorodék, eskűje és a vendégek miatt nem akará őt elutasítani. 

És azonnal hóhért küldvén a király, megparancsolá, hogy hozzák el annak fejét. Ez pedig elmenvén, fejét vevé annak a börtönben, és előhozá a fejét egy tálban és adá a leánynak; a leány pedig az anyjának adá azt. A tanítványai pedig, amikor ezt meghallották vala, eljövének, és elvivék a testét, és sírba tevék.” (Mk 6,17-29).

A KIO tényszerű megállapítást tesz a Keresztelő személyiségéről: „… képtelen fokú Országbéli nagyságról tett tanúbizonyságot. Maga ad indíttatást - talán legértékesebb tanítványainak – hogy otthagyják őt és kövessék Jézust” (KIO 97. nm. a.) Ez utóbbi megállapítás a Bokor-közösségek definícióján is túlmutató. Felvetődhetnek a logikai úton jogosnak ítélhető kérdések is: - Miért nem lett Jánosból Jézus tanítvány? – Miért nem a Keresztelőből lett Kéfás? A Szerző efféle választ ad:

1. Nem terhelhette meg Jézus a maga nyájajuhász küldetését János egyéniségével, múltjával (archetípusos „terheltségével”);

2. A Jézus-féle pohár már megtelt;

3. A Keresztelő negyvenéves fejjel aligha tudott volna átlépni egy másféle életstílusra;

4. Míg János „pusztai” jelenség, addig Jézus életvitelében nem különbözik a kisemberek mindennapi életétől;

5. Sorsbéli akadályai is lehettek a dolognak: János börtönbe kerül, majd a hatalom kénye-kedve végett fejét veszti;

Sem a személyiségek, sem a személyiségek archetípusai nem izolált térben és időben léteznek, hanem dinamikusan hatnak egymásra. Esetünkben Jézus is hatott Jánosra és János is hatott Jézusra – mégpedig igen erőteljesen. 

Ezt veszi észre Böjte Csaba is, amikor így ír: 

Naponta útra kel, bejárja a szülőföldjét, bátran nyíltan szóba áll az emberekkel, meghallgatja őket, vigasztal, bátorít, segít. Egyetlen kérdés, egyetlen gond sem jelent számára akadályt, lendületesen felvállalja azokat és megoldja. Keresztelő Szent János lefejezése, egy-egy kudarc, nem bénítja le, duzzogva nem ül félre, hanem kitartó szívóssággal megy a szeretet útján előre. 

Nem gyűjt kincseket, vagyont, nem áll be egyetlen politikai irányzatba sem, szabadon száll, hiszi, hogy jósága, szeretete az egész világot megmozgatja. Egyszóval Jézus él, alkot és szeret, megy előre! Már önmagában ezért a tevékeny, lendületes életéért, én Jézus Krisztus mellé állok.

A hatás-ellenhatás szociológiai, szociometriai aspektusából nézve a két archetípus előfeltételei illetve következményei egymásnak. Az egyikből érthető csak meg a másik és fordítva.

***

 

A figyelemre méltó fenti idézet a ’mester’ és ’tanítvány’ aspektus múlt idejéről beszél. Minden múlt idő, ha úgy tetszik, minden hagyomány tud erről az alapvető ember és ember közti viszonyról – mi több hierarchiának (szent uralom) tekinti, melynek a legfelső szintjén az Isten áll. Más megközelítésben: a tanító az Isten dolgaiba beavatott és a tanítvány a tanító által beavatandó. A tanítónak több neve is van: mester, rabbi, guru, láma, stb. Lélektani szempontból a tanító mindig az apa archetípusát testesíti meg, állandó jelzői a bölcs, az öreg, a védelmező, az idősebb barát, stb. A mester archetípusos szerep-repertoárjába a segítő-jutalmazó mellett a büntető-fegyelmező aspektus egyaránt belefér. A papok és a hívek aspektus már a klérus találmánya, önmaga tekintélyének, hatalmának fenntartására. 

Az evangéliumi személyek archetípusainak elemzésekor egy sajátos őstípus-kört kell szemügyre vennünk, ezek a Tanítványok. Bár Jézus nem nevezi övéit tanítványoknak, mégis a tanítványi, a Tizenkettő, majd később az apostolok megnevezés honosodott meg velük kapcsolatban. A tanítványok a Jézust követő, de Jézust teljes mértékben soha meg nem értők archetípusa. A maga nemében igen heterogén közösség, mondhatni az emberi tulajdonságok, karaktertípusok teljes átfogói. Mégis sok tekintetben egységet mutatnak. Nézzük ez utóbbit. Egységesek életkoruk tekintetében, talán 18-20 évesek lehetnek; férfiak és nőtlenek mindnyájan, nem voltak tehetősek, a Jézus követés elemi indíttatású bennük (ez alól természetesen Júdás sem kivétel), nyitott, kereső fiatalemberek, semmi különös nincs bennük, hétköznapi figurák, mondhatnánk mai szóhasználattal. És érdekes módon egyikük sem volt farizeus-közeli…

A 12 utal a tizenkét törzsre , és arra a szociálpszichológiai tényre, hogy kisközösség optimálisan ilyen létszám mellet működhet hatékonyan, ennél kevesebb nem elég hatékony, ennél több, pedig már aránytalan intimitásvesztéssel jár. A Tizenkettő, mint közösség sajátos szociometriai alakzat mentén strukturálódik. Egy kiemelkedő (Péter) közülük, három (Péter, Jakab, János) többet lát meg Jézusból – és Jézus is többet mutat magából nekik, mint a többi kilencnek, egy kételkedik, hitetlenkedik (Tamás) és egy (Júdás) elárulja a Mestert. Két utóbbi annyira markáns, tipológiailag determinált, hogy állandó jelzővel illetjük (hitelen Tamás – tamáskodás, áruló Júdás – júdáskodás). A többiek (András, Máté, Fülöp, Bertalan, Jakab, Tádé, Simon ) a kisközösség sajátos, de viszonylag semleges testét alkotják.

A Tanítványok személyi összetétele megfelel egy mindenkori emberi közösség eszenciájának. A Pétertől Júdásig ívelő szociometriai alakzatban elférnek a tanítványság legfőbb jellemzői. Az a paradox állapot is, hogy végső soron a Tanítványok nem értik meg a lényeget. A legjellemzőbb evangéliumi kép ezzel kapcsolatban a tanítványok alvása. A kép szimbolikus, az alvás az éberség, a transzcendenciára való érzékenység ellentéte. 

Dsida Jenő így ír: 

Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem. Szerettem volna

néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....

Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,

Máté aludt, és mind aludtak....

Kövér csöppek indultak homlokomról,

és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....

A tanítvány a legjobb szándéka ellenére nem érti a mestert, az utolsó vacsora jelentősége sem ér el lelkük mélyéig, azon vitáznak, hogy ki a legnagyobb közöttük. Még a feltámadás után is azt kérdik a mesterüktől, hogy mikor állítja már helyre Izraelt. 

Tehát a Tizenkettő egy koherens kisközösség képét nyújtja, de természetesen jelentős különbségeket is találunk ’belül’, a személyiségjegyekben. János és Jakab szeretetre érzékeny, ám lobbanékony természetűek. Nagyon mélyen és hirtelen fel tudnak háborodni az emberi igazságtalanságokon (Lk 9. 49-50 ; 54-55 ). Jézus ezért is adta nekik a Mennydörgés Fiai, Boanerges a nevet. Péter, a lelkes, de gyakran meggondolatlan, kapkodó. Gyorsan dönt, de sokszor tévesen, hűséget gondol a mestere iránt, de mégis megtagadás lesz a vége.(Mt 16. 22 ; Lk 22. 31-34 ; Jn 18.10 ). Jézusnak többször is rendre kell utasítania Pétert: a kardját visszadugatja hüvelyébe, lesátánozza őt. Fülöp nehézkes, lassú gondolkodású, Tamás kételkedésre hajlamos (Jn 14. 5-9 ; Jn 20. 24-29 ). Júdás, a jó szellemi képességekkel rendelkező, ám sértődékeny típus, aki nehezen viselte el azt, ha dédelgetett elképzeléseinek valami útját állta. (Jn 12. 4-8 ; Mt 26. 14-16 ).

Bulányi György a Keressétek az Isten Országát című művében, a IV. fejezet 108 – 117 numerusaiban elemzi a Tanítványok szerepét. Analizáló megközelítése mellet remek empatikus készséggel ír a Tizenkettő lelki állapotáról, gondjaikról, értetlenségük forrásairól: „A második év végére, a harmadik év eleje tájára meglehetősen bonyolulttá alakulhatott lelkiállapotuk. Jézushoz szegődésük alapmotívuma változatlanul él bennük, de egyre több és konkrét szituációhoz kapcsolódó olyan tanítást kapnak Jézustól, amelyek egytől egyig összeegyeztethetetlen ezzel az alapmotívummal.. Ezen felül alighanem egy kicsit türelmetlenek is voltak: ennyi idő után tudni akarhatták az Ország megvalósulásának idejét és helyét. Egészen biztos, hogy nem a mennybemenetelkor érdekelte ez az időpont elsőízben, s nyilvánvaló, hogy ott voltak, amikor az időpont kérdésében a farizeusok megkérdezték Mesterüket. (Lk 17.20 ). A farizeusok kérdésének megválaszolása után, amelyet a tanítványok a mennybemenetelkor feltett kérdésükből láthatóan nem értettek meg, Jézus immár tanítványaihoz fordulva kezd beszélni ’eljövetelének’ körülményeiről. A tanítványoknak van kérdésük, és ez a kérdés az eljövetel helyére vonatkozik. Jézus válasza ’Ahol a test, odagyűlnek a saskeselyűk’ semmit sem mond kérdésükre.” 

 

***

 

 

Archetípusos vizsgálódásaink során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nők sajátos szerepét az Evangéliumban. Az Ószövetség patriarchális szemlélete itt léket kap, és mélyről jövően előtérbe kerül a női princípium is. Az Ószövetség férfiközpontú szemléletét is leváltja Jézus, az embert a hite alapján ítéli meg és nem a neme szerint. Az Evangélium tanúsága szerint Jézus közvetlen környezetében markánsan jelen vannak a nők, tanítványi, szolgálói, segítői szinten is és természetesen archetipikusan is, mintegy túlmutatva a nemi identitáson, olyan metafizikai tartományba, amelyben csak a feltétel nélküli szeretet számít.

A két alapprincípium (női – férfi, és tertium non datur) egyensúlyban kell, hogy legyen, ám az egyensúly soha nem egyenlőséget, azonosságot jelent, hanem egységet. C G. Jung animáról és animusról beszél  (leegyszerűsítve női lélek – férfi lélek) és ez a két pólus, eltérő arányban, de fellelhető a nőben is és a férfiban is. Még a patriarchális ihletésű teremtéstörténetben is megtalálható ez az ősazonosság: Isten a nőt a férfi darabjából (oldalborda) hozza létre. A női nem megteremtésekor – pontosabban az androgün szétválasztásakor – önön férfi mivoltára ébredő Ádám így szól: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiból lett."   A héber nyelvben az ’asszony’ szó az is=férfi szónak a nőnemű alakja: isa. A szójáték is a kölcsönösségi (is – isa) kapcsolatot jelzi.

A női archetípus jellemzője az egymástól távol lévő ellentétek egyesítése, egymásban feloldása. Csodálatos példája ennek az evangéliumi ’nő-kép’, amelybe szinte észrevétlenül olyan ellentétek esnek egybe, mint: anya, - szűz, - prostituált. 

Ettől az időponttól kezdve – tehát meglehetősen korán – a feminin meghatározottság folyton háttérben van, hogy aztán ezt a handicap-et, a XIX. században a feminista mozgalmak, végzetesen rosszul, próbálják meg helyreállítani. Az animába olyan animus elemeket belepréselve, ami létrehozza a női eszmény jelenlegi deformált alakját. Melynek képzőművészeti(?) megjelenítése a szocialista realizmus markáns nőalakjaiban nyeri el végső torz formáját. Ez az úgynevezett egyenjogúság több kárt okozott a női léleknek, mint az azt megelőzően fennálló sajnálatos negatív diszkrimináció.

Sajátos jelentéstartalommal bír az az evangéliumi tény, hogy Jézus a feltámadásban az asszonyoknak (Mária és Mária Magdolna) jelenik meg.  Ez is a női princípium metafizikai érzékenységét jelzi; a női lélek (anima) ’meglátja’ azt, ami egy földhöz kötöttebb, materiálisabb (animus) számára nem érzékelhető. Talán ebből fakadóan a feminin archetípus rendkívül érzékeny, érzéki, intuitív, érzelmi meghatározottságú. Szemben a masculinnal, amelyre a realitás, a racionalitás, a tényszerű gondolkodásmód a jellemző. Természetesen ezen bipoláris megközelítés a ’valóságban’ nem így jelenik meg, hanem csak ezeknek finom, árnyalatnyi sajátosságai mentén.

Ha az Evangéliumot a kora paternalista szemszögéből nézzük, meghökkentőnek tűnhet a női szereplők aránya. Közülük is kiemelkedik Mária személye, aki nemcsak az istengyermek anyjaként, (theotokosz, mater dei) hanem a női nem isteni szférába emelkedése révén is hihetetlen jelentőséggel bír. Kétségtelen azonban az is, hogy ez a jelentőség a kereszténység története során egyre csak erősödött, kultikus és dogmatikus (Mária-kultusz) értelemben is. Az ellentétek irreális egybeesése – szűz és anya is egy személyben – jelenti ennek az archetípusnak a transzcendentális kiteljesedését, a mindenséget magában foglalhatóságát. Megtörténhetik az érintetlenség és az anyai szerep sorsazonossága, melynek a kereszténység történelmében olyan torz rekonstruálási kísérletei valósulnak meg, mint a női szerzetrendek (apácarendek) ön- és sorsrontó megnyilvánulásai. Érdekes módon a történelmi kereszténység során esetenként pl. a Mária-kultusz felerősödött, máskor meggyengült, Luther pedig egyenest kiiktatta az anyai elemet az egyházból.

Archetípusos megközelítésünk szempontjából egyedülálló jelentőségű Mária Magdolna szerepe. Talán túlzónak és meghökkentőnek hat az a megállapítás, hogy Tanítványok úgyszólván semmit, Mária Magdolna pedig majdnem mindent megértett a jézusi tartalmakból. Tény, hogy Magdolnában a legmarkánsabb a metanoia. Ő a bűnösök világából érkezik Jézus lábai elé, belőle hét ördög megy ki.  A Tizenkettőben politikai elvárás volt Jézussal szemben: ’Uram, talán mostanában állítod helyre Izrael országát?’  Az őt körülvevő nőkben ez nem volt meg, ez nem volt belső igényük, a lényeget látták meg s nem a mindig a felszínen, az érdekek mentén működő politikai jelenségeket. A női lélek mindig apolitikus, a politika dolga a férfiaké és van valami bizarr, oda nem illő, ha hölgyek jelennek meg politikai szerepekben vagy olyan szerepekben, ami nem a belső, szubsztilis női lélekből jön eredendően. (Gondoljunk itt a modern kor ilyen szereplőire: Margaret Thatcher-re, Tyereskovára, Heller Ágnesre stb…) Visszatérve az Evangéliumhoz, általánosságban megfogalmazható, hogy a női princípium azonosulni tud a Messiás programjával, megérzi, ráérez annak transzcendens tartalmára, és hűséges tud lenni a Golgotára menően is hozzá. Bulányi György is észreveszi elemző munkája során a női lélek csodálatos megnyilvánulásait szemben a férfi hatalmat gyakorolni akaró ösztönvilágával. Így fogalmaz: ’

A nők apolitikus és antipolitikus lények, és ezért privilegizált helyzetük van a Messiás megértése szempontjából. Nemcsak azért, mert kevésbé hajlamosak akármely dicső eszme érdekében kioltani az anyák fájdalmával megszült emberi életet. Más okból is közel állnak a –Ne ölj!- törvényét beteljesíteni akaró Messiáshoz. A történelmi fejlődés kiszorította a nőket a hatalomgyakorlás területéről; a patriarchális társadalomnak velük szemben is gyakorolt erőalkalmazása folytán társadalmi értelemben – a nő kicsivé lett. S ez a kicsiség előnyösebb lélektani ágyat biztosított a nőkben az Örömhír, a szeretet megértésére, mint amilyen ágyat talált a Messiás programja a hatalmat gyakorolni akaró és társadalmilag nagy – férfiakban. 

Az Evangélium a női szereplők számában is jelentős, különös tekintettel, ha figyelembe vesszük az adott történelmi kor a nőket lebecsülő, háttérbe szorító determináltságát. Nézzük a szereposztást, figyelembe véve egynémely apokrif iratot is:

 

- Mária – Jézus anyja; (Jézus gyermekség történetében, a kánai menyegzőn és a kereszt alatt)

- Hanna – Jézus nagymamája; (csak apokrif iratok említik)

- Erzsébet – János anyja; (Lk 1. 5-25.)

- Mária Magdolna; - (Mt 27. 55-61; 28.1-10; Mk 15. 40-47; 16.1-11; Lk 8.2-3; 24. 10; Jn 19.25; 20. 1-18)

- Márta - (Lk 10. 38-42; Jn 11. 1-3; 5. 19-40; 12. 2-8)

- Péter anyósa, (Mt 8. 14; Mk 1. 30; Lk 4. 38)

- Pilátus felesége - (Mt 27. 19)

- Salomé – Heródiás lánya; (Mt 14. 1-12; Mk 6. 17-28)

- Johanna – Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, aki gondoskodott Jézusról (Lk 8. 3; 24. 10)

- Zsuzsanna, - aki gondoskodott Jézusról (Lk 8. 1.)

- Anna prófétaasszony – aki felismerte Jézusban a megváltót (Lk 2. 36.)

- Nyomorék asszony – akiben tizennyolc éve lakott a betegség és Jézus meggyógyított (Lk. 13. 10-16)

- Szamáriai asszony – akinek Jézus kinyilatkoztatja magát (Jn 4. 7-42)

- A vérfolyásos asszony - (Mt 9. 20-22; Mk 5. 25-34; Lk 8. 43-48)

- Jézus nővérei – (Mk 6. 3.)

- Kánaáni asszony és leánya – (Mt 15. 21 – 28; Mk 7. 24-30)

- Zebedeus fiak anyja; - akit Szalómének hívtak és egyben Jézus követője is volt (Mt 20. 20-28; Mk 15. 40)

- Mária – Kleofás felesége, Jakab és József anyja és Jézus követője ( Mt 27. 55-61; Mk 16. 1-8; Lk 24. 10. Jn 16. 25)

- A tíz hajadon, öt ostoba, öt okos – (Mt 25. 1 – 13.);

- Jairus leánya – (Mt 9. 18 – 26; Mk 5. 21. – 43; Lk 8. 41-56))

- Asszony, - aki elvesztette a tíz drachmáját (Lk 15. 8-10)

- Szegény özvegyasszony – aki bedobta a perselybe mindenét, amije volt – két fillért, ami egy krajcár - a perselybe (Mk 12 41-44)

- -A házasságtörő asszony – (Jn 8. 3 – 11)

 

***

 

 

 

A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi. Az elzárkózás dialektikus archetípusa a farizeus, aki a megszólítást hallva elbújik, és a szóra tétellel válaszol, és érvel és vitatkozik és védekezik és elkülönül, mert farizeus (perusim) héberül annyit jelent, mint elkülönült. 

A farizeus mindig talál kifogást arra, hogy magát elkülönítse, és ne kelljen a többivel együtt lenni, és rendszert épít, vagyis börtönt, legyen az épület vagy állam vagy elmélet, és abba önmagát bezárja. Az Evangélium az embert egzisztenciájában szólítja meg, abban, ami gyermek és romlatlan marad mindenkiben és mindig és minden körülmények között. 

Aki megnyílik és válaszol, az aléthész, vagyis fedetlen, vagyis igaz. 

Aki magát lezárja, az dialektikus, élethazugságban és külön marad, egyedül és önmagának, és a hívást visszautasítja. Aki a hívás elől elbújik, azt Jézus sem tudja megnyitni.

(Hamvas Béla)

 

Archetípusos vizsgálódásainknak fontos eleme a farizeus személy, illetve a farizeizmus. Előjelét tekintve, messzemenően negatívabb minden eddigi archetípusainknál. Olyannyira, hogy a negatív személy alaptípusának is nevezhetnénk. Jézus is keményen, elutasítóan, szitkokat szórva bánik velük. A fogalom – farizeus, farizeizmus – bizonyítva az alaptípus határozott kontúrjait, mind a mai napig él a kommunikációs kultúránkban; a farizeus képmutató, álságos, ájtatoskodó, vakbuzgó emberi tulajdonságok úgymond állandó jelzője, és e jelző minden esetben kifejezetten negatív töltésű.

Megállapíthatjuk, hogy a farizeusok éppen Jézus korában élték ’fénykorukat’, a hatalmi rendszert mellszélességgel támogatják, a gazdaságra, politikára, teológiára pedig óriási befolyást tettek, tehettek. Hatalmi pozíciójukat, tekintélyüket, vallásos mivoltukat rögeszmésen védték.

Josephus Flavius (37-100) műveiben  részletesen ír a farizeusokról, mint egyfajta teológiai-filozófia-politikai pártról. Így ír róluk: “A farizeusok önmegtartóztató életet folytattak, és minden élvezettől tartózkodtak; amit az értelmes megfontolás alapján jónak tartanak, azt cselekszik, és egyáltalán, kötelességüknek tartják az ész parancsainak engedelmeskedni. Tisztelik az öregeket [ti. a vének, mint elődök hagyományait], és nem mernek parancsaikkal ellenkezni. Ha azt állítják, hogy minden előre meghatározott sors szerint történik, azzal még nem akarják elvitatni az emberi akarattól az önrendelkezési jogot, csupán azt tanítják, hogy Isten rendelése szerint a sors hatalma és az emberi értelem együttműködik, úgy, hogy mindenki tetszése szerint, a bűn vagy az erény útjára léphet. Hiszik, hogy a lélek halhatatlan és hogy a túlvilágon jutalmat vagy büntetést kap a szerint, hogy erényes vagy bűnös volt-e az ember, éspedig a bűnösök örök rabszolgaságban fognak majd sínylődni, az erényesek pedig hatalmat nyernek, hogy új életet kezdhessenek. Tanításaik révén oly nagy hatással vannak a népre, hogy minden istentiszteleti szertartást, imádságot és áldozatot csak az ő irányításukkal szabad végezni. A városi lakosok azért tanúskodtak ily fényesen tökéletességük mellett, mert az volt a meggyőződésük, hogy ezek az emberek szóval és tettel mindig a legjobbat akarják.”  

Természetesen a többi pártokról – esszénusok, szaducceusok, zelóták – is szó van a művekben. És bizonyos tekintetben a farizeizmus szekta jellege is megragadható, ez a réteg a vallásos szakadárok egy csoportját jelenti.

A ’farizeus’ név a héber ’párus’ – többes száma: ’perusim’ szóból ered és elkülönültet (elkülönülteket) jelent. Számuk Jézus idejében 6 – 8 ezer lehetett, ami az akkori demográfiai viszonyokban jelentős szám volt. A farizeusokhoz tartoztak jobbára az írástudók, de nem teljes mértékben. A szabály talán így hangozhatnék: minden farizeus írástudó, de nem minden írástudó farizeus. A kor tanítói voltak az írástudók, pontosabban az Írást ismerő írástudók. de Jézus merőben másként tanít, min ők. (’Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.’)   - (’…a néptömegek le voltak nyűgözve tanításától, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.’)   - (’Csodálkoztak a tanításán, mert beszéde hatalommal teljes volt’)   Ezekben az evangéliumi részekben is jól tetten érhető, hogy Jézus mondanivalója tartalmában, stílusában és nem utolsó sorban hitelességében különbözött a farizeusi képmutató, alakoskodó beszédtartalmaktól. A mai felgyorsuló kommunikációs, információs társadalmunkban is sajnos a felszínes, semmitmondó, farizeusi közlések inkarnálódtak. A médiák befolyásoló, megtévesztő közvetítése is farizeusi eredetű. 

Jézus – ha úgy tetszik előítélettel viseltetett a farizeusokkal szemben. Tanítványai között egyetlen írástudó, egyetlen farizeus sem volt. Ez minden bizonnyal nem véletlenül alakult így, hanem egy előre elhatározott szándékon múlt, hogy Jézus nem akart farizeust tanítványai sorába befogadni. Ez a tény nagy valószínüséggel a korrupt léttel függ össze, amely atanítványokban még nem szilárdult meg, szemben a farizeusi létformával. Jézus a bűnösökért jött nem a képmutatókért – a bűnösben a megfordulás (metanoia) kialakulhat, a képmutatóban nem, mert menthetetlen „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten Országában.” 

Tehát a farizeusok és írástudók, melyek az Evangéliumban legtöbbször így egymás mellett jelennek meg, a kor zsidó szellemiség vezéreit jelentették. Jánosnál mosódik ez bele a ’zsidók’ kifejezésbe, ahol értelemszerűen a ’zsidók’, nem etnikai vagy vallási hovatartozást jelent, hanem írástudói-farizeusi létformát, azaz a korrupció legmagasabb szintű megvalósulási formáját, amelyet később több szerző ’létrontásnak’ definiál. Jézus életében – halálában döntő mozzanat volt a farizeusi jelenlét. Az a fajta jelenlét, amely merőben más a jézusinál, a jézusinak tökéletes archetipusos ellentéte. Az egymásnak feszülő két szellemi erő (jézusi, farizeusi) nagyságát és diszharmóniáját egyértelműen jelzi magának Jézusnak a retorikája a farizeusokkal szemben., valamint az a statisztikai tény, hogy a farizeusok közel százszor  kerülnek szóba az Evangéliumokban.  

Az tény sem hagyható figyelmen kívül, hogy Jézus tanítványai között nem volt egyetlen farizeus sem. Feltehetően ennek oka a farizeusi lét korruptságának mélysége és megfordíthatatlansága. Ez az archetípus az, amely képtelen már megváltozni, alkalmatlan a metanoiára. (’…a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten Országában. ’

A farizeusi őstípus jellemzője a képmutatás és az ítélkezés, bennük került egymástól a legtávolabb a látszat és a valóság. A farizeusi maszk ráégett viselőjére, az már nem vethető le – míg a bűnös, vétkeit megbánva, teljes mértékben megváltozhat. A farizeizmus az emberi szellemfejlődés (visszafejlődés) zsákutcája. A farizeizmus – archetípusos sajátosságai miatt – továbböröklődik a nemzedékekben és napjainkban is meghatározóan jelen van. A törvényesség és az igazságosság látszatába burkolva, jól szituáltan – mégis a morál olyan alsó fokán, amelynél lejjebb már aligha lehet kerülni. A farizeizmus ott van a mindennapjainkban, a közéletben, a politikában, az ügyvédi praxisban, a gazdaságban – de elsősorban a pénzvilág globális és láthatatlan struktúráiban. A képmutatás életforma lett, a siker, a meggazdagodás és a hatalmi pozíció elnyerésének életformája. Úgy tenni mások kárára, hogy az morálisan igazolható legyen! Persze az is nyilvánvaló, hogy ez az archetípus az emberi evolúció már említett zsákutcája, itt már nincs visszaút, nincs metanoia.

A szellemtörténet során a farizeizmus kötődik legkevésbé személyekhez, nevekhez, a farizeizmus sokkal inkább korjelenség – korszellem megfertőződése önmagától – mint konkrét történelmi személyiségek tetten érhető megnyilvánulásai. Ám ebben is van azért kivétel. Újszövetségi viszonylatban is tudunk megnevezni néhány személyt, akik farizeusok voltak. Jellemző azonban, hogy ők összességében pozitív egyéniségei a történéseknek.

 Nikodémus - Tekintélyes farizeus, a Nagytanács tagja, Jézust éjjel keresi fel. „Vala pedig a farizeusok közt egy ember, a neve Nikodémus, a zsidók főembere: Ez jöve Jézushoz éjjel, és monda néki: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele. Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Monda néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született. Felele Nikodémus és monda néki: Mimódon lehetnek ezek? Felele Jézus és monda néki: Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket? Bizony, bizony mondom néked, amit tudunk, azt mondjuk, és amit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok.”

Gamáliel - Hillel unokája, Saul/Pál mestere, közbelépésére engedték szabadon az apostolokat. „Azok pedig ezeket hallván, fogukat csikorgaták, és arról tanácskozának, hogy megölik őket. Felkelvén azonban a tanácsban egy farizeus, név szerint Gamáliel, az egész nép előtt tisztelt törvénytudó, parancsolá, hogy egy kis időre vezessék ki az apostolokat. És monda azoknak: Izráel férfiai, vigyázzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok cselekedni! Mert ez időnek előtte felkelt Theudás, azt mondván, hogy ő valaki, kihez mintegy négyszáz embernyi tömeg csatlakozott; ő megöletett, és mindnyájan, akik csak követték őt, eloszlottak és semmivé lettek. Ezután felkelt ama Galileus Júdás az összeírás idején, és sok népet maga után csábított: ez is elveszett; és mindazok, akik őt követték, szétszórattak. Mostanra nézve is mondom néktek, álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik: mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz; Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok. Engedének azért néki; és miután előszólították az apostolokat, megveretvén, megparancsolák, hogy a Jézus nevében ne szóljanak, és elbocsáták őket.”

 Arimateai József - „Volt ott egy József nevű derék és igaz férfi, Judea Arimatea nevű városából származott és maga is várta az Isten országát. Tagja volt a tanácsnak is. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. … sziklasírba helyezte. A készület napja volt, a szombat már beállóban.” (Lk23, 50-54)