Faragó Ferenc: Egy word-dokumentum sorsa…

Alapfokú tanulmányai során kijelölték, beillesztették, formázták, sőt bizonyos sorait aláhúzták. Nézetét már ekkor próbálták meghatározni, de ez még ekkor igen változékony volt, bár tanítói felfigyeltek rá, hogy a webes elrendezés mennyire imponál neki. Kiskamasz korára sorai félkövérek lettek, ezért bizony sokat csúfolták. Ő betűtípust váltott, volt Arial, Times New Roman, Verdana, sőt egy alkalommal a kisé feminin jellegű Lucidia Hand Writing-al is megpróbálkozott.

Majd a középiskolában egyszer felnagyították, de gyorsan le is kicsinyítették, állítólag származásával, egész pontosan a forráskóddal lehetett valami baj. Itt is sokat formázták és próbálták a nézetét megváltoztatni, mígnem teljesen elvesztette eredeti alakját. Kijelölték és egy egyetemre beillesztették, előtte bizonyos sorait törölték és egy-két szónál egyedi betűszíneket alkalmaztak (domináns a piros volt és annak minden árnyalata). Ez elég különös benyomást keltett a dokumentum olvasóira, de előny volt a felvételinél. A tanulmányok során a dokumentumunkat egyre nehezebben lehetett megnyitni, emiatt nagyon gyakran csak lábjegyzetként kezelték őt. Erőteljesen elkezdték balra igazítani, ezt nehezen tűrte, aztán egyesek jobbra igazították, tetszett is neki, de egyszer az egész tartalmát majdnem törölték, ekkor gyorsan középre zárt. A dékán egyértelműen közölte: még egy ilyen és sorkizárt lesz. Egyetemi tanulmányai során egyszer majdnem kivágták a be nem húzott tabulátorai és dupla sortávolságai miatt. Ezeket akkoriban osztályidegen magatartásként kezelték. (Később ez is megváltozott, mert a behúzott tabulátor és a 1,5 sortávolság lett az elitélendő.) Az államvizsga táján egy rossz billentyű kombináció (ctr-alt-del) majdnem az életébe került. De nagyszerűen helyreállították, és eredeti másolatként vizsgázhatott. Bár a történtek lelkileg igen megviselték, kóros szorongás fogta el már a „delete” parancs felidézésekor is. Ki nem állhatta a helyesírás ellenőrzéseket, egyedül az „open file” menüpont nyugtatta meg némileg. 

Végül az államvizsga is sikerült, következett a mindent kijelöl és a beillesztés egy jó kis munkahelyre. A vállalat igazgatója nem válogatott az eszközökben, jöttek a kemény balra igazítások. Balra zárt lett; ez fényes jövőt és sok-sok kilobájtot jelentett számára. A főnök alapos ember volt, az oldalbeállítás menüpontot naponta ellenőrizte és hetente mindig valamilyen kész szöveget szúrt be, melyet dokumentumunk egyenest kiszúrásként élt meg. Néha-néha reggelenként lelkiismeret furdalásra – élesen csipogó hangjelzésre – riadt fel. Elégedetlen volt önmagával, állandóan a nyomtatási képét nézegette, a szíve mélyén szeretett volna más formátumú lenni. Érezte, ahogy növekszik benne a karakterszám, jelleme fordított arányban csökken, már nem az a dokumentum volt, ami igazából szeretett volna lenni. Már csak egyetlen vágya maradt hogy, tartalmát angolra fordítsák, és másként mentsék el. Arra gondolni sem mert, hogy valaha, egyszer is az életében kinyomtassák.

Történt egyszer, hogy – s ez már az (operációs)rendszerváltozás idejére esett – elfelejtették elmenteni. A WORD elszáll, az írás megmarad. Rosszmájú pletykák szerint mellékattintottak. A dokumentum szerkesztőjét iratanyag gondatlan veszélyeztetésért bíróság elé állították. A hardverre is kiterjedő vizsgálat megállapította, hogy a felelősség kizárólag az egeret terheli. A vétkesnek talált egeret egyszerűen kidobták (még újra sem hasznosították), helyette egy korszerű, úgynevezett optikai egér került a rendszerbe. 

A sors iróniája, hogy az ily módon elveszett dokumentumot már senki nem írta újra.