Faragó Ferenc: A Jóisten egy napja - Mese nemcsak gyermekeknek

“Mindig szem előtt vagyunk a kegyelemnek hosszúra engedett pórázán” (Határ Győző)

Még reggeli előtt a Jóisten letekintett a Földre. Elégedetlenül túrt bele sűrű, őszes szakállába: mi ez a szakadatlan hemzsegés, nyüzsgés, rohangálás? Amott meg bomba robban, bizony nem is egy helyütt, alig győzte kapkodni a fejét. Bosszússágát még az is fokozta, hogy tudta reá fognak hivatkozni, ez rendkívül rosszul esett néki. Aztán a Jóisten megemberelte magát, próbálta elfeledni ezt az egészet, próbált másra gondolni. De azt mindenesetre elhatározta, hogy valamilyen formában megint próbál beszélni az emberekkel. Egy kis bort meg kenyeret rakott a tarisznyájába és elindult a szőlőbe – most éppen a kapálás ideje volt itt. Az úton néha fütyörészni is szokott, de ma valahogy még ehhez sem volt kedve. Aztán a munka azért egy kicsit jobb kedvre derítette.

            Egy-egy sorral végezve mindig szakított időt egy kis töprengésre. Nagyon szerette ezt a hat milliárdot – ahogy gyorsan végiggondolt rajtuk – mind-mind kivétel nélkül. Sokan ezt meg is értették, de egy jó néhányan rossz néven vették tőle. De a Jóisten egyáltalán nem volt sértődékeny, azon a bizonyos Ádámon is csak jószerivel mosolyogni tudott. Még hogy ősbűn! De ez a Jézus történet az azért más volt, az még mindig nagyon fájt néki. Lehet, hogy erre még ő sem számított.

            Újabb sor következett, majd néhány korty bor és pár falat kenyér. Bizonyos napokon némi sült is került az asztalra; alapvetően azonban a Jóisten nem szerette a bonyolultabb ételeket. Például gombával és libamájjal töltött gesztenyés pulykamellet még sohasem fogyasztott.

            Ebéd után mindig egy kis pihenő következett, gyakran megesett, hogy ilyenkor a Jóisten a Föld szegényeire gondolt, no meg a tű fokára, és megint csak nem értette az embert. Lehet, hogy nem tudja: az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni. Hamarosan beszélnem kell velük…, dörmögte magában, miközben szertartásosan megtömte a pipáját – így szunyókálás után ez sohasem maradhatott el. Volt valami különös érzés a pipafüstben, amint kifújva még formáját megtartva felemelkedik, majd eltűnik.

            Estig még öt sor volt hátra, úgyhogy feszíteni kellett a tempón. Persze, kapkodásról szó sem lehetett, a szőlőművelésnek meg kell adni a módját. Az utolsó kapavágásnál mintha egy kis templom esti harangkondulása hallatszott volna föl. Ilyet mindig szívesen hallgatott a Jóisten: hitte, az ember szól így hozzá. A „bim-bam”-ok ütemes váltakozása egybeesett a hazafelé vezető lépések ritmusával, jó volt így ballagni. Legalább egy kicsit együtt rezdült most isten és ember.

            A vacsora általában szerény volt, gyakran került gyümölcs az asztalra. Volt ebből bőven, nem is értette a Jóisten, hogy miért nem jut mindenkinek. Gyanakodott, hogy a birtokolni, és a még többet birtokolni akarás lehet az oka. Pedig a hegyet, a völgyet, a tengert és a folyamokat, s a Föld minden kincsét mindenkinek teremtette. De az volt a gyanúja, hogy már nem is azt szeretjük, amire vágyunk, hanem magát a vágyat. Ezenkívül az emberrel kapcsolatban még sok mindent nem értett, bizonytalanságai miatt nem is nagyon szerette a „mindenható” titulust. Egyet azonban biztosan leszögezhetett: nem a rosszal van a baj, hanem ha a rosszat jónak mondják és elkezdenek aszerint élni. Tudta, hogy mostanában egyre több olyan dolgot művel az ember, amihez Ő nem kell, s fájt ez a mellőzöttség.

            Közben lassan be is esteledett – bár történetünk helyszínén – ennek nem is volt különösebb jelentősége. A Jóisten nyugovóra tért, esti imát is mondott az emberért, remélte, hogy teremtménye többet akar, mint venni valamit egy drachmáért (dollárért), s eladni kettőért. Majd a következő találkozás időpontját bevéste a noteszába.

            Alvás előtt, miután átgondolta a napot eszébe jutott egy vidám történet, mely nem is olyan régen esett meg vele: Egy öregember nagyon-nagyon vágyott arra, hogy egyszer, még az életében, lássa a Jóistent. És mert nagyon mélyen hívő, s ezen-felül derék ember is volt, a Jóisten meghallgatta a kérését és megjelent előtte. Az öregember leroskadt a földre, eltakarta az arcát és ezt dadogta:

- Uram Istenem! Én nem tudtam, hogy Te ilyen hatalmas, fényességes, az ember számára felfoghatatlan vagy. Kérlek, segíts nekem, hogy jobban megértselek. Mondd, mennyi a Te számodra egyetlen pillanat?

- Ami az én számomra egyetlen pillanat, az a te számodra százmillió esztendő!

- Óh! - sóhajtotta az öregember. - És mennyi Neked egy fillér?

- Ami nekem egy fillér, az neked százmillió arany!

Az öregember összetette a kezét.

- Édes Istenem, adj nekem egy fillért!

- Máris adok fiam, csak várj egy pillanatig!

            Az öregember megértette az iróniát és az isteni paradoxont, mert ha a Jóistennek adod a magad semmiségét, Ő néked adja a mindenségét. Talán így ér össze az emberi az istenivel!

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.