Szepo

Faragó Ferenc: A vallás két arca...

Feltöltötte: Faragó Feri   ·   8 éve   ·   5769   ·   Ez meg az

A vallás az ember alapvető és létfontosságú megnyilatkozása Isten felé. Vallás az a va­lami, amely­ben utat keresünk és találunk Istenhez. Nincs eleve üdvözítő vallás, mert a vallásnak, mint ’vallás’ semmi köze nincs az igazsághoz és a hithez. Elviekben be­szélhetnénk vallásta­lanságról is, de ez olyasvalami lenne, mint a semmi megragadása a valami eszköztárá­val. Így a semmi a valami egyik igen speciális válfaja lenne, avagy a vallástalanság egyfajta sajátos vallásként jelenne meg ebben a megközelítésben.

Faragó Ferenc: A vallás két arca...

Témánk most nem a vallás megragadása, defi­niálása lenne, hanem sokkal inkább a vallás kettőssé­gének bizonyítása.

Miben áll ez a kettősség? Az ezotériában és az exotériában, a vallás belső és a külső útjában. A belső út a beavatás, az ima, a lelkiség, az áldozat, valamint az ezek mentén történő gondolkodás és cselekvés. A külső út a klérus, a templom, a szertartás, a hivatal, hívek és az ezek mögé szerveződő hatalmi aktus. Ez a dualitás kivétel nélkül minden vallás jellemzője, a különbség csupán abból adódik, hogy a két elem egyensúlyvesz­tése merre billen el, az ezotéria vagy az exotéria felé. Példával is élve az iszlám valláson belül a külső út túl­súlyba jutása markánsan jellemző. Bár megjegyzendő, hogy az egyensúlyvesztés helyreállítására létrejön a szufizmus, a vallás misztikus, sőt ha úgy tetszik gnoszti­kus irányzata. A buddhizmus jellemzően erősen belső utas vallás, bár a globalizáció, és a nyugat szellemisé­gének gátlástalan terjeszkedése már itt is érezteti nega­tív hatásait.

Ami a kereszténységet illeti elmondható, hogy mindkét elem vált-vállnak szorítva jelen van a vallásban. A különböző korokban – a mérleghinta ütem mozgásá­nak analógiájára – hol az egyik, hol a másik elem kerül előtérbe. Vallástörténetileg az ezotéria nagyon korán sérül, Jézus és az Evangéliumok után nem sokára lét­rejön a végzetes frigy egyház és állam között. A belső tartalom külsővé válik, az intimitásból nagyipar, az úrva­csora emlékéből szolgáltatás lesz. Megszületik az ál­lamvallás fogalma és intézménye, mely a grammatiká­ban is (állam + vallás) olyan abnormalitást hordoz ma­gában, ami az evangéliumi tartalmak teljes megsemmi­sítését jelenti. Jézus kora zsidó vallásának belső útját járja, de mivel a külső út már annyira kitaposódott, hogy abból a helyzetből már nem látható Jézus útja, és az apparátus hatalmi pozícióját féltve, természetesen ha­talmi eszközökhöz nyúl.

Németh László – aki szerint a vallásosnak lenni annyi, mint hűnek lenni saját belső természetünkbe írt kategorikus imperatívuszhoz – jól látja a vallás Janus-arcát. Így fogalmaz: ”Az ember vallásossága kétféleképp jelentkezhetik: mint a táblák szolgasága, vagy mint az ember szabad küzdelme Istenért. Van egy társadalmi vallásosság s egy társadalmon túli. Van imádság a templomban, s van imádság az életünk legmélyén. Egyiknek szimbóluma az örök papság, a másiké az örök Jézus.”

A vallások egyensúlyvesztését úgy is leírhatjuk, mint a kifelé (=világi) ható cselekvések túlsúlyát, a befelé (=isteni) ható cselekvésekkel szemben. De nemcsak a belső dolgok kerülnek kívülre, hanem a külsők is belülre, ami a vallásokat válságos, szekularizált helyzetbe so­dorja. Akármekkora is az egyensúlyvesztés, a dolgok természetéből fakadóan az egyensúlyi helyzet visszaál­lítására törekednek. Láttuk, hogy az iszlámban ez a törekvés a szufizmus, nálunk, a kereszténységben ezt a szerepet a miszticizmus tölti be. A judaizmus merev külső rendszeréből pedig a kabbalisztikus irányzat igyekszik a misztikus igazságok irányába utat keresni, több-kevesebb sikerrel.

Az egyensúlyi törvény értelmében, amilyen szél­sőséges a külső út, olyan szélsőséges lesz a belső út is. A miszticizmusban a belső lelki életre tevődik a hang­súly. A vallási élet célja megismerni Istent és egyesülni vele. Szélsőséges esetben ez a communió egyfajta transzállapotot eredményez, amelyet a környezet igen hamar megítél öncélú miszticizmusa, illetve pietizmusa miatt.

Az ítélet nem ilyen meghatározó egy vallási kül­sőségeket túlhangsúlyozó viselkedésformánál, amely bizony száraz dogmatizmushoz, sőt Isten nélküli vallá­sossághoz vezethet.

A külső és a belső úton járás vallási lépéseit, botladozásait az emberi lélek jól érzékeli, és a költői lélek ki is tudja fejezni azt. Mint ahogyan alább teszi Sík Sándor:

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen / Türelmetlen, ideges két kezem. / Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani. /
Kulcsolódjanak nyugalomra békén, / Legyenek egyszer magukért és érted. / Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni, /
Csukódjék nézni békén befelé, / Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam. / Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót, / Nem a te hangodat. / És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek, / Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem. / El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen, /
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit. / Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz, / Pedig ők emésztettek engemet, /
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom, / Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még, / Mert nem csókoltál még belém magadból eleget: /
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én; / Termés-arany, mert kezedből került ki, / És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét, /
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás, / És nem született meg belőle még a drága Magisterium, / Mely amit ér, arannyá nemesít. / És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé: / Egy-, egyfelé kell menni makacsul. /

Jöjj, Uram, visszajöttem, / Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba, / Fogj meg s taníts meg magamat megfogni, / És kezedet el nem bocsátani, /
Akkor sem, mikor másért nyúl karom. / Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással; / Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén, / S kapaszkodni a másikkal kezedbe; /
Könyvet lapozni, húst aprítani, / Kezet szorítani és kardot köszörülni, / Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben; / Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó; /
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan; / És lenni én, hogy légy Te én helyettem, / És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak. / Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök, / Magamra és magadra, semmi másra.

 

  Forrás: A szerző kézírata   |  

Nocebo, avagy a modern kor fekete mágiája
Nocebo, avagy a modern kor fekete mágiája
Ebben a cikkben kényelmet megzavaró gondolatok vannak. Olyan gondolatok, amelyek feltételeznek valamit, amit tovább lehet gondolni, elemezni. Aki továbbra is a hatalmon lévők jóhiszeműségében és ártatlanságában ...

Kvantumfizika és a világnézetek harca
Kvantumfizika és a világnézetek harca
Az eddigiekben tisztáztuk, hogy az emberek által észlelt és megélt valóság egy szuperpozíció materializálódása, és ez a megjelenő valóság minden esetben a szemlélő tudatának függvénye. Az, hogy ...

Kvantumfizika és a felelősség
Kvantumfizika és a felelősség
A kvantumfizika tudománya megértést ad a felelősség megélésére is, hisz amikor a Schrödinger dobozát kinyitjuk, hogy megnézzük a macskát, akkor a mi felelősségünk az, hogy a macska él vagy halott. ...

Kvantumfizika és Isten szuperpozíciója
Kvantumfizika és Isten szuperpozíciója
A kvantummechanika a tudománynak egy olyan ága, melyben találkozni látszik a tudományos felfedezés és a hagyomány dimenziója. Az, amit a hagyomány, és több, a hagyomány témájában jártas, és azt ...

A járvány metafizikai megközelítése
A járvány metafizikai megközelítése
Eddig a járvánnyal kapcsolatban inkább társadalmi szempontok alapján írtam, ezekben az írásokban a párbeszéd hiányára és az egyoldalúságra koncentrálva. Ez a társadalmi, politikai és tudományos ...