Faragó Ferenc: Az ateizmus kórtana...

Egyháztörténeti, vallástörténeti szempontból le kell szögezni azt a tényt, hogy egy adott vallás – az egyház által képviselt – istenképének való ellentmondás nem ateizmus, jószerivel csupán eretnekség. Ezeket figyelembe véve elmondható, hogy az ateizmus nagyon új keletű dolog. Az emberi tudat fejlődése során soha nem az fogalmazódott meg, hogy nincs isten, hanem az, hogy másfajta az isten, mint amit a vallási – egyházi apparátus megfogalmaz.

Jól tudjuk például, hogy Szókratészt politikai okokból „atheos”-nak nyilvánították – mert nem hitt az állam által kikiáltott istenben – és halálra ítélték. A filozófus kiitta a méregpoharat, mert bizonyos volt saját belső „theos”-a létezésében.

Az a vád sem állja meg a helyét, hogy bizonyos keleti vallások (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) ateisták lennének csupán azért, mert nem személyes isten létezését feltételezik. S az a szellemi, lelki centrum, abszolútum sem a világon kívül – a transzcendenciában – létezik, hanem önmagunkban. (Tat vam aszi= ez vagy te); (aham, brahma asmi = én Brahma vagyok). Önellentmondás a mindenkiben és mindenben istent feltételező panteista felfogást ateistának minősíteni. Erre Európában elsőnek Cusanus, majd Böhme és Spinoza jött rá.

A reneszánsz, felvilágosodás, a reformáció alatt az egyház kritikája egyre sűrűbb lett. Elsőként a történések folyamatában talán itt lelhető fel, hogy a fenti szellemi irányzatok a klérust kezdik összetéveszteni a theosszal, s az egyházi apparátusra irányuló támadások ily módon rendre célt tévesztenek. Jogosan fogalmazható meg az a kérdés, hogy ki az ateista: az, aki istentagadónak látszó nézeteket fogalmaz meg, vagy az, aki történetesen máglyahalálba küldi a nézeteit megfogalmazót?

Szigorúan történelmi távlatokat vizsgálva az ateizmus tulajdonképpen, az oly sokat dicsőített, nagy francia forradalom (1789) után robbant be a politikai köztudatba. Később a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazásában, az ateizmus egy reakció a kereszténység gyakorlatára. Sehol a világon máshol nem alakult ki ateizmus, csakis a keresztény kultúrkörben.

Innentől kezdve az emberi gondolkodás – a racionalizmus dicsősége, valamint a tudomány eddig soha nem tapasztalt fellendülése ellenére (vagy talán éppen ezért?) – szellemiségében óriásit zuhant. Itt már ateizmusról beszélhetünk, ez már nem merő szkepticizmus vagy agnoszticizmus. Feuerbach, majd Marx és Engels már olyan országról álmodik, amelyből száműzték az Istent. S ami vallásosság megmaradt, az csupán a „népek ópiuma”.

Nem sokkal később Nietzsche bejelenti, hogy „Isten halott, mi öltük meg Őt, emberek”. A halál okozta hiányt (a-theosz), az emberfeletti ember tölti ki, kinek számára már nincs isten, mert „…ha istenek lennének, hogyan viselhetném el, hogy ne én legyek isten.” (der Wille zur Macht). Hogy a történelem nyomatékot adjon a fenti kijelentéseknek, kitörnek a világháborúk, gazdasági válságok rágják a szegények életét, olyan ateista szörny jelenik meg keleten – később eszkalálódva a világ más részeire is – amelyet kommunizmusnak nevezünk. A holokauszt, a gulág sikoltja bele a transzcendentálatlan világba, hogy: „nincs Isten!”. Majd a hidegháború, a népi demokrácia, az egypártrendszer, az állami és egyházi apparátus abnormális frigye próbálja belefojtani azokba a szót, akik Istent rehabilitálnák.

Más színtereken filozófiák, pszichológiák, s más „tudományos” torzszülöttek „lélek-szakadva” bizonyítják, hogy valóban nincs Isten, hozzátéve az emberi gondolkodás mérhetetlen haladásának és fejlődésének szerepét. Még Gagarin sem találkozott vele, kell-e ennél nagyobb bizonyíték! (Ez utóbbi gondolat ma már megmosolyogtató, de néhány évtizede komoly megállapítás volt. És kezdjük már kapizsgálni, hogy aki Istennel kapcsolatban tárgyi bizonyítékokat keres, annak elsősorban önmagát kell felkutatnia.)

A technikai civilizáció mérhetetlen fejlődése, a theosz helyébe lépő techné, a termelés és a megsemmisítés csúcsra járatása, a modern technika produktív-destruktív erőszak jellege, a természet leigázásának legitimitása elutasítja Isten evidenciáját.

Az ateizmus paradoxona az, hogy egy pillanatig sem tud megállni önmaga istentelenségében, hanem azonnal szurrogátumokat keres – siker, pénz, hatalom, gazdagság, karrier – s ezeket helyezi a maga istenietlen ürességébe. Ma a legnagyobb és legnépszerűbb ateista Isten a Mammon.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.