Szepo

Faragó Ferenc: AZ UNALOM METAFIZIKÁJA...

Feltöltötte: Faragó Feri   ·   8 éve   ·   7140   ·   Ez meg az

Az unalom fogalma végig jelen van az emberiség történetében, mégis amikor szót kell ejteni róla, szemlesütve, kicsit elitélve, önmagunkat távol tartva tőle nyilatkozunk. Pedig jelen témánk a maga nemében fontos humán neoformáció, azaz csakis az emberi viszonylatok leírásakor megjelenő fogalom. Ennek némiképpen ellentmond az etológusok – az állatok viselkedésével foglalkozó szakemberek – véleménye, amely szerint az állatok is képesek unatkozni, de csak domesztikált (háziasított), formában, illetve tartós rabságban, például állatkertben. Ám az állatvilág egyetlen tagja sem ismeri az unalom fogalmát a maga természetes környezetében. És, még ha úgy tűnik is a jóllakottan heverésző oroszlán vagy az erdő védett helyén álldogáló szarvas, nem unatkozik, hanem létezik, a környezetével teljes összhangban, a maga állati mivoltában. Ha ezt a teremtett mivoltot egy pillanatra is elfeledné, önön létezését szüntetné meg. Az ember viszont – hála a szabadságának – elfeledheti önön emberi mivoltát, ha úgy tetszik ki is vetkőzhetik teljes emberi mivoltából. És mily gyakran élünk is – pontosabban visszaélünk – ezen isteni szabadságunkkal. Olyannyira, hogy akár unatkozni is képesek vagyunk.

Faragó Ferenc: AZ UNALOM METAFIZIKÁJA...

Mielőtt az unalom valamiféle meghatározásába belekezdenénk, nem árt elkészítenünk néhány gondolati síkot, amelyre ráhelyezve a témánkat, boncolgatásba kezdhetünk. Az első gondolati sík a hétköznapok unalma, a második sík filozófiai, a harmadik pszichológiai, és végül, ha nagyon alapos munkát kívánunk végezni, lefektethetünk még egy úgynevezett teológiai síkot is.

A unalom legfelszínibb formáját Heidegger a következő példával próbálja leírni: Egy félreeső pályaudvaron vonatra várunk, mely csak négy óra múlva érkezik. Semmi sem kínálkozik, ami leköthetné a figyelmünket, unatkozunk. Állandóan az óránkra pillantunk, de az idő nem akar telni. A vonat megérkezéséig előttünk álló idő túl hosszúnak mutatkozik, hiába próbáljuk mintegy elűzni, gyorsan eltölteni az időt, ellenállásba ütközünk, az idő csak nem akar telni, késlekedik. A késlekedő idő mintegy feltart bennünket. E folyamat másik oldala az, hogy a dolgok ellenállnak minden próbálkozásunknak, hogy elüssük az időt. Üresen hagynak bennünket. Mivel a feloldódásra, tevékenykedésre, szórakozásra irányuló erőfeszítéseink lepattannak a pályaudvar közömbös és unalmas dolgairól, megtapasztaljuk az idő rejtélyes hatalmát.

A hétköznapok unalmából egy salto-mortale-val egy másfajta szintre ugorhatunk. Talán legméltóbb példája ennek Dsida Jenő lírai megnyilvánulása a Nagycsütörtök című versében:

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,

s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem

a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt, és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indul

végzetes földön, csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.

A sűrű füst, mint roppant denevérszárny

legyintett arccul.

Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem. Szerettem volna

néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....

Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,

Máté aludt, és mind aludtak....

Kövér csöppek indultak homlokomról,

és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....

A fullatag sötétben, a hétköznapi váróteremben, a várakozás, az unalom, a magány a transzcendenciába emelődik. A kocsorádi váróteremből az alvó tanítványok képe sejlik fel. Gondoljunk csak Jézus Gecsemáné-kertbeli éjszakájára, amikor az alvó tanítványok mellett félelmesen elhagyatva már tudta, hogy átadatik az Emberfia a bűnösök kezébe. És akkor imádságában szembefordul a félelemmel, a szenvedéssel és így szól: "Keljetek fel és menjünk!"

A mélyunalom, amely a jelenvaló szakadékaiban hallgatva ködként gomolyog, valamennyi dolgot, minden embert, s velük együtt önmagunkat is egyfajta furcsa közömbösségbe szorít be. Ez az unalom a létezőt a maga egészében nyilvánítja meg. Az unalomnak nincs tárgya, csak alanya: mi magunk. Az unalom, a magány és a szorongás drámai együttlétét Kierkegaard fedi fel, éli meg és tárja elénk filozófiájában. Kierkegaard az individuálisan létező vonatkozásában nem lát más feladatot (kiutat), mint a várakozást a halálra. Ez az egzisztenciálisan értelmetlen várakozás unalmas szorongatató, félelmet keltő és magányt generáló is egyben. Ez a felfogás jórészt a filozófus személyiségéből, a kor hivatalos vallásából és az emberi létezés ellentmondásaiból fakad.

A pszichológia az unalomban a motiváltság hiányát látja. Nem egyforma explorációs késztetéssel (az emberi megismerő képesség motivációs alapja) rendelkezünk, más és más a kíváncsisági, érdeklődési szintünk. Van aki nem érez túl sok késztetést, hogy megismerje a őt körülvevő világot. Itt kell megjegyeznünk, hogy a kíváncsisági szintünkre épít jórész a reklám és a média. Egy unatkozó személy a reklám számára kiváló célszemély. Ugyanúgy járnak el a sokak által nagyon találóan elnevezett televíziós szennycsatornák, kloakák is.

Az elkényelmesedett, szellemiekben elsivárosodott ember gombnyomásra kapja az ő unalmát elűző kulturális értéktelenségeket, ha kell erőszakot, ha kell bárgyúságot, ha kell trágárságot. Csak egyet ne kelljen: gondolkodni, ráeszmélni valamire. Ez a módszer gyártja a szellemiségében közömbös, érdeklődésében beszűkülő, az anyagi világba süllyedő ember prototípusát.

Az unalom története az időben nem túl mélyre nyúlik vissza. A technikai civilizáció, az ipari forradalom kora előtt talán ismeretlen fogalom volt. Ekkor jószerivel még nem volt idejük az embereknek az unalom űzésére, legalábbis az emberek jó részének nem. Korunk technikai vívmányai elkényelmesítik és elcsökevényesítik az embert. Kész eszközöket és kész gondolkodási paneleket, tudományos modelleket kapunk. A posztmodern társadalmi struktúrákban megjelenik a stressz és a depresszió. A kettő ugyanannak az egy dolognak más és más oldala. A fejlett ipari társadalmakban a pszichiátriai problémákkal küszködő emberek száma az egekbe szökik. A depresszió olyan szintre jut, amiből bármelyik pillanatban átfordulhat szuicidiumba. A szociológusok értetlenül állnak a fejlett társadalmak fogyása és elöregedése (egyke, szingli, öngyilkosság, családtalanság stb.) és a harmadik világ virulenciája előtt.

Az unalom pszichoanalitikusi megközelítése (Freud) talán még mélyebbre visz problémánk megértésében. A patológiás unalom akkor következik be, amikor vannak vágyaink, azonban ezek céljai és tárgyai elnyomás alatt vannak, a tudattalanban tartózkodnak. Feszültség lép fel az ösztönös impulzusok és a beteljesületlenség között. Kívánunk, akarunk valamit, de nem tudjuk mit, így a semmittevésre kárhoztatunk és céltalan unalmat élünk át. Vagy a lelki állapotunk akár a motoros nyugtalanság (felpörgés) és a mély, már patológiás unalom között váltakozik, akár egészen rövid időintervallumon belül.

Ebben a megközelítésben az unalom egy átmeneti állapot, amelyet a puszta körülmények (várakozás, izoláltság, rosszkedvűség, bezártság stb.) tulajdonítunk. Érdekes a dologban az, hogy míg a depresszió esetében önvád a motiváló erő – így a depresszív állapotból lényegesen nehezebb „kijönni”, orvosi nyelven az állapot krónikussá válik. Addig a puszta unalom egy akut, múló állapot.

A gyermeki unalom viszonylag ritka, ingerszegény környezetben, deprivált helyzetben is igyekszik ösztönösen „feltalálni” magát a kisgyermek. Számára bármilyen egyszerű tárgyból, eszközből lehet játékszer, ami elviselhetővé teszi számára az átmeneti unalmas szituációt. A barby-babák és a match-boxok világában már nem ilyen egyszerű a helyzet. A bőség zavara elértéktelenedést hoz magával és innen már csak egy lépés a gyermeki unalom. Valahogy úgy, ahogy egy svéd gyermekvers fogalmaz:

Bélyeget gyűjtöttem.

Papa hozott egyszer egy kilót.

Azóta nem gyűjtök bélyeget.

Sartre abból az egzisztenciális nézőpontból indul ki, hogy az unalom elsősorban annak az eredménye, hogy képtelenek vagyunk igazi értelmes létet kialakítani. Az életnek nincs a priori (a tapasztalattól független) értelme, az egyén maga alkotja meg azt az életében, az életével. Minden pillanatban felelősek vagyunk azért, hogy célt válasszunk az életszituációinkhoz, így az unott ember mintha másra várna a tekintetben, hogy életét megtöltse értelemmel.

Ezzel egyidőben az egzisztencializmus egy új fogalmat kénytelen bevezetni, nevezetesen az életunalom fogalmát. Az életunalom az unalom generalizálódása, patológiássá válása, ugyanis sok-sok minden megunható egy könyv, egy előadás egy zenemű még akár egy személyiség is, de az élet egésze nem megunható, pontosabban nem szabadna, hogy megunható legyen! Szabó Dezső Ady költészetében felismeri az életunalom és az életigenlés egyidejű túlcsordulását. Így ír erről a Nyugat 24. számában, 1911-ben: Élni, élni teljesen, korlátlanul, folyton érzett élettel: ez a romantikus ideg-szükség. Élni az életet a lehetetlenen is túl. Ez a romantikus gyötrődés. Mintha ismeretlen, sokféle test-életünk még nem szegényült volna oda, mit a mai civilizált életmód megkíván. Mintha a nagy dulakodásokat, nagy kóborlásokat élt ősök nosztalgiája ébredne fel bennünk mohóbb életre. A kereszténnyé lett pogányok végtelenre vágyó lélekké korbácsolták testöket. A vallást vesztett romantikus toxikus szerekben, nőben, élet-evő bizarr szenzációkban keresi a végtelent. Összetett csodálatos betegség ez a romantikus betegség. Sokszor nem lehet tudni, hogy életunalom vagy az élet túlságos szomja. A világon minden korlát. Mert jóllakást, kielégülést, megszokást, fáradságot ad minden. Egyetlen egy végtelen perspektíva nyílik a dolgok mögött: az ismeretlen, a halál. Ez a halál-mámor a romantikus költészet egyik legjellemzőbb vonása. Ez a halál a toxikum, mit természetben, szépben, nőben, szenvedélyeiben keres. Mert ez a halál magába rokonit, szépet, szerelmet, mindent. Ott van minden szenzáció mélyén, minden erősebb élethullám magával hozza áhított frissességét. Úgy látszik, mintha az élet a maga sokféleségével csak énekre korlátolt, tökéletlen megjelenése, előrevetett árnyéka volna a végtelenné levésnek, a Halálnak. Inni a halált az életen át: ez a romantikusok élet-mohósága.

Mondják, hogy a játék szerepe alapvető fontosságú a felnőtté válás folyamatában, és az is hozzátehető eme állításhoz, hogy alapvető a felnőttség során is. A „homo ludens”, a játszó ember sikerrel küzd az unalom ellen. A játék egy folyamatos aktivitási szintet tart fent gyermekben és felnőttben egyaránt. A játék elmélet kapcsán szögezhetjük le azt is, hogy ha a kihívás túlzott a készségekhez mérve, szorongani fogunk és frusztráltak leszünk, ha a készségek túl jók a kihíváshoz képest, unni fogjuk a játéktevékenységet, és nem tudunk igazán mit kezdeni magunkkal.

Egy reprezentatívnak mondható felmérés után a szociológusok megállapították, hogy a magukat vallásosnak illetve hívőnek tartó rétegből sokkal kevesebben kínlódnak az unalom, a depresszió, a közömbösség szindrómáival. Mi lehet az oka? Sokféle válasz elképzelhető, de ezek közül a legkézenfekvőbb a közösség inspiráló (belelehelő, lelket bele helyező), összetartó, összefogó ereje, amely szembe megy az unalommal, elűzi azt. Helyébe értelmes cselekedetek, feladatok egész sorát adja. A hit és az összetartozás érzése (Bokor) nem egyeztethető össze az unalom, a közöny az izoláltság mindenképpen negatív érzetével.

És mégis... az unalom mindig ott ásít a háttérben, türelmesen várja, csak várja, hogy behálózhassa áldozatát. Mint ahogy teszi ezt egy érzékeny lelkű, pszichiátriai problémákkal küszködő, némi költői vénával is megáldott emberrel, akivel szociális foglalkoztatása, nappali ellátása során kerülhettem, unalmasnak egyáltalán nem mondható, kapcsolatba:

Ablakomon halkan kaparász

az őszi esőben felém ásító unalom.

Semmire sem tudok gondolni. Egyszerűen

üres a fejem, agytekervényeim is eltekeregtek

valamerre aludni. Egyetlen szinapszisom sem tüzel.

Bármerre nézek homály, szürkeség, bárgyúság.

Lehet, hogy megbolondultam hirtelenében?!

Krokodil-agyam is teljesen kihűlt volna?

Ki kellene tátott szájjal feküdnöm egy

meleg, fehér sziklapárkányra,

nézni a fodrozódó semmit,

a feketeségben el nem

suhanó, fehér

vitorlákat.


Nocebo, avagy a modern kor fekete mágiája
Nocebo, avagy a modern kor fekete mágiája
Ebben a cikkben kényelmet megzavaró gondolatok vannak. Olyan gondolatok, amelyek feltételeznek valamit, amit tovább lehet gondolni, elemezni. Aki továbbra is a hatalmon lévők jóhiszeműségében és ártatlanságában ...

Kvantumfizika és a világnézetek harca
Kvantumfizika és a világnézetek harca
Az eddigiekben tisztáztuk, hogy az emberek által észlelt és megélt valóság egy szuperpozíció materializálódása, és ez a megjelenő valóság minden esetben a szemlélő tudatának függvénye. Az, hogy ...

Kvantumfizika és a felelősség
Kvantumfizika és a felelősség
A kvantumfizika tudománya megértést ad a felelősség megélésére is, hisz amikor a Schrödinger dobozát kinyitjuk, hogy megnézzük a macskát, akkor a mi felelősségünk az, hogy a macska él vagy halott. ...

Kvantumfizika és Isten szuperpozíciója
Kvantumfizika és Isten szuperpozíciója
A kvantummechanika a tudománynak egy olyan ága, melyben találkozni látszik a tudományos felfedezés és a hagyomány dimenziója. Az, amit a hagyomány, és több, a hagyomány témájában jártas, és azt ...

A járvány metafizikai megközelítése
A járvány metafizikai megközelítése
Eddig a járvánnyal kapcsolatban inkább társadalmi szempontok alapján írtam, ezekben az írásokban a párbeszéd hiányára és az egyoldalúságra koncentrálva. Ez a társadalmi, politikai és tudományos ...