Faragó Ferenc: Gondolatok a semmiről...

„Miért van egyáltalán létező és nem inkább semmi?”

(Heidegger)

A semmi megragadása mindenféle szinten nehézkes. Szembeötlő itt mindjárt a grammatikai megközelítés is. Ugyanis a semmi megragadásáról óhajtunk beszélni, de a semmi azért semmi, mert nem lehet megragadni, s nem azért, mert kicsúszik a kezeink közül, hanem mert nincs is mit megragadni, nincs is miről gondolkodni, beszélni és főleg írni. De ha eszmefuttatásunk csupán ennyi: „Gondolatok a semmiről” és mögötte néhány üres oldal a semmi grafológiai bizonyítékaként, akkor sem járnánk el helyesen. A magyar nyelv a kettős tagadás eszközével védekezik, nehogy a semmi önálló fogalommá emelkedhessék, és így valamiféle szubsztancia lehessen, (semmi nincs, soha sem volt, senki nem tette, sehol nem látták, semmilyen nem volt, stb.).

A matematika is csak birkózik a semmivel (újabb nyelvi csapdába estünk: lám már birkózni is lehetne vele?). A fenti tudományág a nullát (0) nevezi ki a semmivel kapcsolatos ’piszkos munka’ elvégzésére; kevés sikerrel. A nullával nem lehet mit kezdeni, nincs értelme vele összeadni, kivonni, szorozni és osztani sem. A semmi bármihez hozzáadható, bármiből elvehető stb., anélkül, hogy az a valami egy hajszálnyit is megváltozna. A nulla a ’persona non grata’ a számok között. Azért, hogy ez mégse így legyen, van a nullának egy igen nevezetes feladata a helyi-értékek rendszerében. Képzeljen el csak az olvasó egy egyest, és utána mondjuk hat nullát, ha még az ’Ft-’ is oda van írva – hát az már igazán nem semmi! Csupán mennyiségtani szempontból sem tudunk mit kezdeni a nullával. Ugyanis, ha 1 almából elveszünk 1 almát, nem jól hangzanék az az állítás, hogy nulla almát kapok eredményül. Ámbátor az a - a= 0 egyenlet elég jól hangzik. A nulla a halálszimbólum, a ^. 0 = 0, tehát ha az (a) bármilyen kapcsolatba kerül a nullával (a^.0), a végeredmény (0) lesz. A nullából hiányzik a sajátosság, a különbség, a sokasodás képessége és az élet.

Hogy miért ragaszkodik mégis a matematika a „persona non grata" -jához, annak számos oka lehet a fent említett helyi-érték szerep mellett is. Tudnunk kell, hogy a számok tudománya a számot csak mennyiségében tudja értelmezni. Ám van a számnak még egy nagyon fontos tulajdonsága, ez pedig a minősége. Ebből az aspektusból nézve az Egy a legnagyobb, pontosabban a legtökéletesebb szám, az Egy minden számot és műveletet magában foglal. Az archaikus struktúrákat oly jól megőrző magyar nyelv híven tükrözi az Egy kivételes helyzetét (egyetlen, egyszerű, egyetemes, egyenlő, egyed, egyenes, egyéniség, egyensúly, egyesül, egyesség, egység, egyház, stb.). A görög felfogás szerint az egy nem más, mint maga a mindenség, vagy ahogy Hérakleitosz mondta: „hen panta einai”, azaz: „minden Egy”. Az egyetemes és az egyetlen összetartozók. Az egytől-egyig kifejezés (önmagától - önmagáig) az egy egyenlő mindennel (egy = ∞) tételét igyekszik bizonyítani. A kozmosz, pedig egy és sok (hen kai pola) A következő szám a Kettő, mely az Egy kettéválásával a viszály, az ellentét, a meghasonlás, a dualitás száma. Ma a világ a kettő jegyében áll (kétely, kettős, kétséges, kétértelmű, kétkedés, kétszínű, stb.). A kettő-ség az egy-ség tagadása. S a Háromban a Kettő újra egyesül. (trinitas unificat dualitatem - Szentháromság). A Kettőből az Egybe nem úgy jutunk, hogy visszafordulunk, hanem, ha előrelépünk a Háromba. A Három a szimmetriát jelenti, amely nem két részből áll, tehát egyik vagy másik oldalból, hanem van egy harmadik, nagyon lényeges realitása is, ez a tengely. Tehát a szimmetriánál nem kettő, hanem három dologról van szó. A tengely a harmadik realitás, ahol az ember áll, aki a dualitás szerint ismeri meg a világot, és aszerint is él.

A nulla taglalásakor említést kell tenni a tőle balra álló negatív számokról is, amelyeket a nihilista igény hozott létre, azért hogy a kivonás korlátlanul elvégezhető legyen, és a számolásnak ne legyen kezdete. Így a számok nyelvén is megfogalmazódott a csökkenés, a hiány, a kiüresedés, a hátrálási kényszer. A régi görögök ezekről mit sem tudtak, a negatív számokat sem ismerték. A negatív szám nem valós, hanem egy félelemmel teli aktus absztrakciója. A számok fontosságát illetve annak negatív megjelenítését a magyar nyelv a száműzött, illetve a számkivetett szavakban ragadja meg. Van még a számoknak - a mennyiség és a minőség mellett - egy harmadik tulajdonságuk is, ez a ritmus, amely a zene birodalmába vezetne el minket, de ez most nem célunk.

A geometria semmijét a kiterjedés nélküli pont jelentheti. A pont nem kér helyet a térben, következésképpen a térben végtelen számú pont is lehetséges, de valójában egy sincs. A perspektivikus ábrázolásban azt a képzeletbeli pontot, amelyben a látvány a nullába fut, enyészpontnak nevezzük.

A fizika sem tudja kikerülni a semmi problematikáját. Légüres tér előállításával kapcsolatban sok-sok kísérletet végeztek, melyeknek két tanulsága is lehet. Nevezetesen az egyik az, hogy nem hozható létre tökéletes vákuum, anyagtalan tér, vagyis a semmi. A másik tanulság szerint, ha létrehozható is lehetne ilyen tér, az csak egy „tér-elválasztó” berendezéssel sikerülhetne, ami már nem a semmi.

A kémia eltekint a problémánk taglalásától. Hiszen nyilvánvaló számára, hogy csak valamilyen elemmel, vegyülettel stb. érdemes foglalkozni. Olyan elem, amely nem létezik a periódusos rendszerben, az nincs is; illetve aminek csak a helye van ott, az fölfedezendő.

Az ateizmus semmi fogalma Isten tagadásában érhető tetten. Az isten = semmi egyenlet logikai, gondolati síkon sem állja meg a helyét. Az ateista gyakorlat, pedig egy olyan életszituáció, melyet a mindkét végén a semmi által határolt létezés jellemez. A hit oldaláról, pedig az mondható el, hogy ha hisszük, hogy van Isten, akkor van, ha azt hisszük, hogy nincs Isten, akkor nincs. Ez Isten legnagyobb paradoxonja. Voltaképpen Istenről semmi sem állítható, semmi sem tagadható abban az értelemben, ahogy egy kőről, egy növényről, egy állatról vagy egy emberről állítható vagy tagadható valami. Isten nem objektivizálható, nem mondható az, hogy itt vagy ott van, ilyen meg olyan, ekkora meg akkora. Isten vagy mindenütt van - még a semmiben is, vagy sehol nincs. Isten nem tér-idő kérdése, hanem a transzcendenciáé; azé a transzcendenciáé, amelyben létező és nem létező nem válik ketté.

Gondolatilag is ellentmondásokba ütközünk a semmi taglalásakor. A semmit semmi sem jellemzi. A semmi egyetlen ismertető jeggyel — azzal, hogy nincs — rendelkező fogalom. De ez az ismertetőjegy nem sorolható be egyetlenegy van kategóriába sem. Újra óhatatlanul fölmerül a kérdés: van-e egyáltalán semmi? Ha van, akkor nem semmi, ha nincs, akkor mi az, ami nincs? Lehet, hogy a semmiről nem is szabadna tudom, csak valamiről lehet tudomásunk. Másképpen fogalmazva: lehethet-e bármi, ami nem valami? Vagy a semmi is valami? A teljes különbségnélküliség, mondja Heidegger vagyis a teljes értéksemlegesség. Így a semmi megnyilvánulása is létező jelenség, az értékközömbösség megnyilvánulása. Nietzsche semmije az - „Isten halott” - kijelentésében kulminál, és a nihilizmust, mint a szellem betegségét diagnosztizálja, melyben érzékfeletti világnak nincs már hatóereje. Nietzschénél ez nem riogatás, hanem annak a ténynek a konstatálása, hogy az istenközpontú világkép közepébe a semmi költözött. Kierkegaardnál a semmi az ember számára szorongásként, vagyis tárgy nélküli elutasításként, félelemként, az otthonos világból való eltávolodásként fogalmazódik meg, melyben az ittlét végességének tapasztalata jut érve. Időnként költőinket is megihleti a semmi, ami esetleg múzsák egyik fajtája is lehetne. Vajda János még így ír:

„Nem vész el innen semmi, semmi,

 Csak ami nem bírt megszületni.”

Adynál a létezés és a nemlétezés, a valami és a semmi egyszerre van jelen:

„Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek”.

Hogy aztán elementáris erővel törhessen elő:

„Vagyok, mint minden ember fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény”.

József Attila számára a kiüresedett lét megtestesítőjévé válik:

„A semmi ágán ül szívem

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden

s nézik, nézik, a csillagok”

A semmi megfoghatatlan fogalommá válik, sőt maga a megfoghatatlanság. Ez már a semmitől való mély, elemi félelem (horror vacui).

A vallások eltérően reagálnak a semmire. Elmondható, hogy az úgynevezett monoteista (prófétikus) vallások a negatív absztrakciójaként élik meg a semmit. Szent Pál így fogalmaz: „Ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok.” (1Kor 13. 3.) Míg a keleti vallások kedvelik a negatív kifejezéseket, Állítják, hogy mindeneknek az alapja az üresség (szunjata) Enneknek elérése, például a buddhizmusban a nirvána, vagyis kialszik az evilághoz ragaszkodó vágyak lángja. Mi európaiak néha azt gondoljuk, hogy ez nihilizmus, de nem erről van szó. Felfogásuk szerint a nirvána a legmagasabb értelemben vett valóság, azért mondják ürességnek vagy semminek, mert semmi evilági valósághoz nem hasonlít, semmi emberi fogalommal sem fejezhető ki. De a vele való egyesülés hozza meg az embernek a végső békét. A vallások ugyanarról beszélnek, csak esetleg más és más nyelven. Hogy hol érnek össze a különböző megközelítések talán a szufi bölcs Ibn Arabi fogalmazza meg: „Bizonyossággal nem létezik semmi más, mint Isten, a Legfelsőbb, az ő tulajdonságai és az ő cselekedetei. Minden az övé, minden tőle származik, és felé halad. Ha csak egy szempillantásra is elválna a világtól, úgy a világ abban a pillanatban semmi lenne. A világ csak úgy maradhat meg, hogy Ő fenntartja és megőrzi. A lényéből áradó fény, pedig olyan hatalmas, hogy túllépi felfogóképességünk határait, és mi csak a teremtését ismerhetjük fel, amely őt elfedi.”

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.