Faragó Ferenc: Hol az igazság?

A magyar „igaz” szó etimológiája több megközelítést is rejt magában. Elsőként az „ige” szavunk merülhet fel eredetként s analógiaként a „logosz” fogalma, másodjára a sumér eredetű ig (tény) + -asz (-es) azaz: tényleges, harmadjára pedig a Czuczor – Fogarasi így közelít: az igaz gyöke a maga nemében valami jót jelentő ig, (jog, jó). Negyedjére az „iga” szó jöhet még számításba, e megközelítésünkhöz még egy utalást tehetünk kelet felé: a jóga szó szanszkrit nyelvből magyarra fordítva igát jelent.

Az „igazság” fogalmáról úgy tűnik hat aspektusból érdemes beszélnünk: természettudományos, jogi, erkölcsi, teológiai, filozófiai és politikai nézőpontból.

1. Természettudományos igazság. Ez a fajta igazságdimenzió tűnik a legstabilabbnak, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy itt örökérvényű igazságokat találhatunk, a 2x2=4 igazságtartalma és igazságtartama feltehetően megcáfolhatatlan, a világmindenség minden pontján érvényben lévő, örök igazság. (Persze azért itt már gondban is lennénk, ha az örök fogalmát is definiálnunk kellene, de ez már teológiai, filozófiai területekre mutat.) Aki a 2x2=4 igazságát elvitatja, minden valószínűség szerint már túl van a józan ész (common sense) határán, vagy álmodik. Mert ugye az álomban minden lehetséges, ott tér-idő nem szükséges, dimenzió sem alapkelléke az álomnak, vagy akár négy-öt-hat is felvehető belőle. Tehát az álomban lehetséges egy 2x2=5 állítás...és még ez igaz is lehet.

No, de térjünk vissza a természettudományokhoz, mert álom ide, álom oda, a matematikai (2x2=4) állításnak igazsága tartósnak, áthatónak, megbízhatónak és cáfolhatatlannak tűnik. A fizika, kémia, biológia stb. igazságok már korántsem olyan megbízhatóak. Ezt legyen elegendő egy példával megvilágítanunk. Annak idején Galilei feltárta a mechanika alapvető törvényeit, amelyeknek igazságtartalma szemben állt a kor egyedül igaznak tartott arisztotelészi – skolasztikus elméletével. A kor mechanikai igazsága azt jelentette, hogy a testek esési sebessége arányos a súllyal. Galilei igazsága pedig úgy hangzott, hogy a különböző súlyú testek esési sebessége (légüres térben) egyenlő. A természettudományos igazságok váltogatásainak se szeri, se száma. Legutóbb Einstein igaza került a newtoni fölébe, ám az einsteini igazság is átadhatja a helyét egy aktuálisabbnak.

2. Jogi igazság. Az igazságnak eme aspektusa tűnik a leglabilisabbnak, legmegalapozatlanabbnak. Jogi igazság az, amit a jogszabályok előírnak... kezdetű állítás logikai, etikai, filozófiai nonsense - mégis hétköznapi életünk legjelentősebb vezérlőelve. Az állampolgár az igazságát a törvénykezés előtt tudja bizonyítani és megvédeni, a törvénykezés pedig az illékony igazságát a tünékeny, változékony paragrafusaiból veszi. Helytálló Hamvas Béla idevágó, a Tao-ból vett gondolata: „Minél több a törvény és a jogszabály, annál több a csavargó és a csirkefogó.” Tehát a jogi viszonyulás, az igazsággal szembeni erőszaktétel, mi több: fajtalankodás. A globalizált, a demokrácia álruhájába öltöztetett oligarchikus államhatalmak minden esetben az igazság, a jogállamiság, az esélyegyenlőség frázisaival próbál jóllakatni minket. S mi, mint derék jó állampolgárok annak rendje és módja szerint meg is eszünk mindent. Öklendezés nélkül benyeljük az igazságosság hatalmi diktátumait.

Jézus nem az igazságért halt meg, hanem az igazságtalanság áldozata lett. (Mert az igazságért nem is lehet meghalni, ez csak a forradalmárok, szabadságharcosok képzeletében létezik.) A jogi kategóriánál elegendő legyen egyetlen gondolattal csupán utalni a politika eredendően korrupt voltára. A szavak (szólamok, frázisok, demagógiák, populizmusok, ígérgetések) és a politikai aktus közti hiátus pszeudológiává válása bevett gyakorlat lett.

3. Teológiai igazság. „Sikeres tudatba szerzési törekvés következtében ’igaz’ a valóság? E sikeres törekvéstől függetlenül nem igaz, ami van? Nem igaz az, ami való, ami létező?” Kérdezi Páter Bulányi a Keressétek az Isten Országát 71. numerusának a.) pontja, s a választ is megadja hozzá, emígyen: „A sikeres törekvéstől függetlenül is ’igaz’ a való, ’igazság’ a valóság annyiban, hogy a létezők legbensőbb tulajdonsága: azonos önmagával. De nem állíthatjuk a valóról, a valóságról azt, hogy igaz, hogy „igazság” annyiban, hogy amíg a valóság nem lesz tárgya egy tudatba szerző törekvésnek, addig nincs aki meglássa a valóságot; s míg nem látja meg senki, addig nem létezhet senki számára –nem is lehet ’igaz’. Akkor lesz ’igaz’, amikor tükröződik valakinek a tudatában. Tükröződik, mégpedig helyesen, azaz a valóságnak megfelelően. A törekvés sikertelensége, azaz a valóságnak a helytelen tükröződése –nem érték; vagy más kifejezéssel: negatív érték. Tehát minden, ami van, alkalmas arra, hogy igaz legyen.”

De mi van akkor, ha ez a bizonyos tükröződés – a tükör homályossága miatt – nem adequát? Tehát igazságként nem a valóságot kapjuk. Vagy ahogy a keleti gondolkodás mondja: a világ káprázat. Korántsem lehetünk abban biztosak, hogy az érzékszerveink által küldött ingerek, információk a tudati tevékenységek által feldolgozva a valóság hű mását adják. (Hangsúlyozandó, hogy semmiképpen nem magát a valóságot, hanem annak hű vagy nem hű mását.) Vagy ahogyan Nietzsche fogalmaz: „Nincsenek tények, minden csak értelmezés.” Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a tudatunkba (tudatba szerzés) nem maga a valóság, hanem annak a képzete kerül. Kénytelenek vagyunk, mert jóval egyszerűbb lenne a helyzet, ha azt mondhatnánk, hogy a megismerés folyamata során a tudatunkba maga a konkrét valóság kerül. De nem az előttem lévő asztal van a tudatomban, hanem annak csak a képzete – ha nézem, akkor a vizuális képzete, ha tapintom, akkor a taktilis képzete, és így tovább...

Az úgynevezett szellemi igazságot nemcsak úgy ismerünk meg, hogy tapasztalunk, hanem hogy gondolkodunk is róla, és a gondolkodásunk után kialakulhat bennünk egy „nézet” az adott igazságról. Ezt a kialakult, egyenlőre csak vélt igazságtartalmat, nevezhetjük „világ”-nézetnek. De a világnézetünkkel – legyen az bármilyen is – nem magát a világ igazságát ragadjuk meg, hanem a róla kialakított belső képzetünket. Mert az igazság csak a felismerése által lehet igazság számunkra. Ily módon objektív igazság nem is létezik – sőt talán objektivitás sem. Tehát újra belefutottunk a keleti gondolkodás maya elméletébe.

Az igazság kritériumainak kialakítása nemcsak megismerési, tapasztalati, tudatba szerzési folyamat, hanem ítélkezés is egyben. Ezt alapjában véve mindannyian tudjuk, gyakoroljuk, hasznosítjuk. A valóság átfogó megítéléséről, a valóság egészével szembeni állásfoglalásról senki sem mond le. Minden ember szükségszerűen (emberi mivoltából fakadóan) kialakít magának egy „világnézetet”, még akkor is, ha elvileg tagadja az átfogó valóságismeret lehetőségét, ami persze már maga is egy teoretikus világnézet és tudatosított állásfoglalást jelent a valóság egészével szemben.

Egy átfogó valóságinterpretációs igazságát az ember végeredményében az egzisztenciális értékének megtapasztalása által ismeri fel. Az igazság megismerése átvilágítja tévedéseinket és leleplezi hazugságainkat.

4. Erkölcsi igazság. Az igazság fogalmával a tévedés és a hazugság fogalma áll szemben. Az erkölcsi igazság vizsgálásakor a hazugság fogalmával kell behatóbban foglalkoznunk. A tévedés fogalma most indifferens, mert ez már nem az erkölcs, hanem a megismerés és/vagy az intellektualizálódás folyamatainak zavara talaján áll. A hazugság, mint az igazság kontráriuma a Sátán transzcendenciájához tartozik. A Sátán minden szava hazugság, de nagyon-nagyon meggyőzően az igazság látszatát kelti. A Sátán nem úgy lép a színre, hogy: „Most én hazudni fogok!” Sokkal inkább így: „Most én aztán megmondom az igazat!” A Sátán szava nem tévedés, sőt ő sohasem téved, hanem a hazugsággal megtéveszt. Madách Lucifere szellemes, sziporkázó lény, annyira hogy az ember leggyakrabban néki ad igazat.

Erkölcsi értelemben a legnagyobb baj akkor van, ha a hazugságot elkezdjük igazságnak tekinteni és aszerint élünk. Az ember az erkölcsi fejlődése (visszafejlődése) során mindig abban a dilemmában volt, hogy mit tekintsen igazságnak. Voltak tiszta pillanatok, amikor markánsan külön állt bennünk az igazság és a hazugság. De aztán jött – és mindig is jön – a nagy összekeverő, szétdobáló (diabolosz) és elkezdi – és mindmáig nagy hatékonysággal folytatja – az igazságot hazugságnak, a hazugságot igazságnak nevezni. És az ember is ezt teszi meg mértéknek, mint ahogy Protagórasz tette: „mindennek a mértéke az ember” kijelentésével, azaz minden relatív, nincs igazság, hol ennek, hol annak van igaza. Ez a pont minden ember erkölcsi apokalipszise. Megszűnt az erkölcsi nevelés mind intézményes, mind családi szinten. Helyette vannak a hazugságszólamok: „Légy sikeres!” „Valósítsd meg önmagadat!” „Fogyassz!” „Vegyél meg és egyél meg mindent, mert csak az a tiéd!” stb., stb.

Az erkölcsi igazság fogalmának magasabbrendűségét az adja, hogy az indivídum személyes jóváhagyása is kell hozzá. Míg a 2x2=4 igazságtartalma evidens, automatikus, addig a „Ne hazudj!” erkölcsi parancs az én beleegyezésemet, jóváhagyásomat, azonosulásomat várja el – sőt és talán ez a lényegi pont: úgyis kell viselkednem, azaz nem szabad hazudnom. Mert bűn az, ha hazudunk, de a legnagyobb erkölcsi fertő az, ha tudjuk, hogy hazudunk, és mégis hazudunk. Erkölcsi értelemben fontosabb az igazság keresése, mint annak felfedezése.

Az igazság kimondásához, vagy tagadásához szükség van az isteni teremtés legnagyobb és legnehezebb adományára, az ember teljes szabadságára, hisz’ igazi döntés bármelyik irányba, csak a szabadság birtokában lehetséges. Felmerülhet itt egy determináló tényező, nevezetesen a lelkiismeret. A lelkiismeret az, ami „megsúgja”, hogy erkölcsi értelemben mi az igazság (aletheia) és mi a hamisság (pszeudosz). Praktikus értelemben, hogy mit kell tennem, illetve mit nem szabad megtennem. Ha létezik valami teljesen személyre szabott tulajdonunk, akkor ez a lelkiismeretünk; hangját ugyan elfojthatjuk, elfedhetjük, de az egyre hangosabban, egyre „kibírhatatlanabbul” szólni fog. Remek irodalmi példája lehet ennek Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése.

5. Filozófiai igazság. Nem a kereszténység igaznak tartása jelenti a kereszténység igazságát, hanem annak élése. Több igazsága van annak, aki még csak hírből sem ismeri a kereszténységet, ám aszerint él.

A korai filozófia gondolkodóit általában az jellemezte, hogy az igazságot egyszer s mindenkorra adott tudásként fogta fel és abszolút módon szembe állította a „nem igazsággal”, a „nem tudással” illetve a „tévedéssel”. Az igazság magva valamilyen őselvben –vízben, földben, levegőben, tűzben lelhető fel. Vagy valamilyen határtalan (aperion) szubsztanciában, vagy a számokban (pytagoreusok), vagy a változásban (panta rei), amelyek állandónak látása a tévedés (Herakleitosz). Vagy Demokritosz atomjaiban, amelyek „örökek és igazak”. Vagy a daimonban, amelyben Szókratész felismerni véli az igazság kinyilatkoztatásait, odáig menően, hogy „...jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni” Platón és Augustinus idealista filozófiáikban az igazságot az ideális objektumok örök, időn kívüli, változhatatlan és feltétlen tulajdonságaiként értelmezték. Arisztotelész megtervezte az igazságot, rendszerbe foglalta, kategóriákba kényszerítette és logikai attribútumokkal látta el. A plótinoszi igazságkép - mint végső valóság - túl van, fölötte áll, mind a szellemi, mind az érzéki, értelmi léten. Benne semmiféle megosztódottság nem lehet. Tartalmáról az Egy (hen) túláradó bőségéből (emmanáció) szerezhetünk tudomást. A skolasztika vallási alapokra helyezi az igazságot. Az igazság Isten örök eszméiben található meg, amelyekkel, amelyekkel értelmünk érintkezésben áll s ezért minden igaz ismeret Isten örök eszméinek fényében történik (in rationibus aeterni). Az igazság megismeréséhez Istenre, mint tanítóra van szükségünk. Az örök érvényű igazság léte szolgál egyszersmind Isten létének bizonyítására is. Az abszolút igazság felett magasabb igazság nem lehet, mert az csak azáltal lenne igaz s nem lenne abszolút. Ami felett már más nincs az az Isten.

A misztikus Jacob Bőhme merőben másként gondolkodik, az igazságot – igazságtalanságot, a jót – a rosszat a lét ősi adottságainak látja. Istenben együtt van jelen mindkettő, hisz’ igazságról, jóról önmagában nincs is értelme beszélni, a kettő együtt van jelen. Ezt az egybeesést (igazság – igazságtalanság) Nicolaus Cusanus coincidentia oppositorumnak, az ellentétek egybeesésének, definiálja. Az ellentétek Istenben (abszolutum) teljes mértékben „Egy”-ben vannak, mi több kölcsönösen áthatják egymást (inqualiren). Nem szabad elfelejtenünk, hogy Cusanus mint filozófus, mint egyházi tisztségviselő (bíboros, püspök) egész életében azon fáradozott, hogy Krisztus szellemiségében megpróbálja kibékíteni a felekezetek igazságában gyökerező ellentéteket.

A német klasszikus idealizmus – Emanuel Kanttal az élén – az igazságot úgy fogja fel, mint a szubjektum tulajdonságát, amely a gondolkodásnak önmagával (apriori formáival) való megegyezésben rejlik. Tehát az igazság, mint magánvaló dolog (ding an sich) a megismerő számára már eleve (apriori), transzcendentális módon adva van. Az igazságot közvetlenül ismerjük, így az a saját érzetünk, nem pedig külső megismerésből származó érzet.

Kierkegaard életfeladatnak nem az igazság megismerését, hanem annak megélését tekintette. Szerinte nincs más igazság, mint az, amit az erkölcsi életünkkel valósítunk meg. Más szóval: nincs igazság megfelelő erkölcsi magatartás nélkül. Az igazi keresztény Kierkegaard szerint nem az, aki ismeri, betéve tudja a keresztény igazságtartalmakat, hanem az aki úgy is él. Ebben a „megélésben” Szókratész volt az első, majd őt Jézus követte, s azóta nincs igazi megélése az igazságnak, csak múló elméleti rendszerek tömkelege.

Hegel volt a filozófiai gondolkodásban az első, aki a tudás fejlődésének folyamataként fogta fel az igazságot. A fejlődés dialektikájában (tézis – antitézis – szintézis) az igazság egyre tökéletesebbé válik. „Igaz az Egész, az Egész, pedig csak a fejlődés által kiteljesedő lényeg (abszolútum).”

A marxizmus dialektikus materializmusa az igazságot az objektív valóság adequát visszatükröződésének nevezi. Ez a tükröződés pedig egy történelmileg meghatározott folyamat. A tudományos igazságok a történelmi fejlődés minden szakaszában az objektumot csak bizonyos változó határok között tükrözik. Ebben az értelemben az igazság nem teljes, nem meríti ki az objektum teljes tartalmát, megközelítő csupán, azaz relatív: viszonylagos. Íme, visszaköszön a szofisztikus gondolkodás marxi csomagolásban. Avagy a dialektikus materializmus fából vaskarika gyártásának egyik prominens darabja.

A pragmatista, utilitarista filozófia az igazságot gyakorlati haszna szerint ismeri el: igaz az, ami hasznos is egyben.

Az igazság filozófiai felfogása talán két elméletben összegezhető. Az egyik a korrespondencia elmélet, amely szerint az igazság nem más, mint a kijelentés megfelelése a tényeknek. Ennek klasszikusnak számító megfogalmazása Aquinói Szent Tamástól származik: „Veritas est adequatio rei et intellectus.” (Az igazság a dolog és az értelem kölcsönös megfelelése.) A másik a koherencia elmélet, amely a kijelentés más, igaz kijelentésekkel való összefüggését jelenti.

A teológiai és a filozófiai igazságfelfogások kapcsán meg kell még említeni a kettős igazság (veritas duplex) elvét. Averroes arab gondolkodó elképzelése szerint más a tudomány és más a vallás igazsága, a kettő teljes mértékben független egymástól. Ha egy ugyanazon dologra vonatkozóan a teológia és a filozófia egymásnak ellentmondó állításokat tesz, ennek ellenére mindkét állítás igaz lehet.

6. Politikai igazság. A politikai retorika úgy játszik a szavakkal, hogy pillanatok alatt ki tudja mutatni az igazról, hogy hamis – a hamisról, hogy igaz; a jóról, hogy rossz – a rosszról, hogy jó; a feketéről, hogy fehér – a fehérről, hogy fekete...

A politikai igazság az igazság teljes megcsúfolása; hazardírozás az igazság látszatával. A hazugságszisztémák tudományos és törvényes alapokra helyezése, a farizeusi magatartásforma modern alkalmazása, a létrontás jelenlegi legmagasabb foka.

Némi túlzással állítható, hogy politikus ajkát igaz szó el sem hagyhatja, mert abban a pillanatban politikusi karrierje leáldozik. A politikai hazugságszisztéma azonnal szövetségesekre lel a globális nagyhatalom, a média megfelelően korrupt részeivel. A probléma már elég régi keletű, Platón a Politeiában már előrevetíti a korrupcióval átitatott európai rémállam modelljét.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.