Hiányolom a tartalmat

Hiányolom az igazi tartalmat a hangzatos címek mögül. Hiányolom a minőséget szép csomagolásból. Hiányolom a fákat a hegyekről. A dombokat a kertekből. Az otthont a házakból. A igaz gondolatot a szó mögül. Hiányolom a létet az életből. Hiányolom mindazt, ami egykor a formát létrehozta, s mára már kimerült benne, eltűnt, elrejtőzött.

A terméket a csomagolás adja el, mondják. Sajnos. Egyre szebbek a csomagok, egyre silányabb a tartalom. Az élet minden területén ez van, mintha a mai világ a csomagolásban csúcsosodna ki. A tartalmat lassan el lehet felejteni, ha nem lenne, akkor sem vennénk észre. Ez van mindenhol. Leghamarabb észrevenni az élelmiszeren. De az irodalomban sincs másképp. Hangzatos címek, semmitmondó cikkek. Döbbenet. Nem hiszed el, mi történt Mariska nénivel. Ettől elájulsz. Mi lett volna, ha Petőfi Sándor a János Vitéznek ezt a címet adja: Döbbenet. Nem hiszed el, mi történt Jancsival. Iluska mostohája kiütötte a biztosítékot. Vagy Jókai Mór: Nem hiszed el, mit írt titokban a kis Dódi... Hamvas is írhatta volna: Ettől eldobod az agyad, mikor megtudod, hogy mi is az a mágia...

A külsőség. Férfiaknál is. A márkák. A ruha. A hajfesték. Mert a nőt meg a férfit is a csomagolás adja el. Aztán a párkapcsolat már nem működik, mert a tartalom sokkal gyengébb. Kigyúrt izmok, semmi erő. Szép mellek, semmi anyaság. Vonzó külső, silány szex.

Íztelen termékek szép csomagban. Hogy megvedd. Aztán eldobd.

Igen, hiányzik a jóízű tartalom. Hiányzik az elégedettség, amit a belső nyújt. Csak külső, csak hiszti. Ma már egy csoki is csak hiszti: a csomagolás amit ígér, az sehol nincs. Ugyanaz az íz. Hiszti a tudomány, hiszti a politika.

Na meg a reklámok. Például most az X csomagolt kifliféleség reklámja jut eszembe, amelynek legalább egy éves a garanciája, de amelyiket úgy reklámozzák, hogy akár estig friss marad. Friss? Az már a gyártásakor is minden volt, csak nem friss.

Aztán az ember mindent eladhatóvá tesz, majd a pénzre csomó pótszert vásárol, amellyel enyhíteni kívánja az űrt, amit a külső alakításának következtében magában létrehozott.

Döbbenet. Hogy a szavak ereje elvész, aztán az üres szavakat tök jól és marhára igen meg kell komponálni. Mert amúgy sincs semmi értelme. A szó varázsereje elveszett. Csak kong, mint a fazék. Erőltetett mondatok, nézetek, hitek, igék. Egyre hangosabban szólnak, mintha a tartalom a hangerővel pótolható lenne.

A külső és a belső nem talál. A gondolat és a szó elvált. Nincs már egység a forma és a tartalom között. Ez a szétesés, szétbomlás mai világunk átka. Soha nem azt kapod. Soha.

A bűbáj. Mert az ember a szépet választja, ez egy varázslat, hogy elszédüljön, aztán eloszlik a köd, és semmi. Nincs semmi mögötte. Vagy ha van, az valami szokásos, semmitmondó.

Ott lehetne elkezdeni, hogy az ember önmaga legyen. Vegye le a maszkot, mossa le a festéket, felejtse el a státusát, funkcióját, pozícióját, társadalmi helyzetét. Kezdjen el egyenes lenni. Szokjon le lassan a hazugságokról, vállalja fel önmagát, s ne ferdítse már el az igazságot. Kezdje el azt mondani és azt tenni, amit gondol.

Nem kell megfelelni a piacnak.

Akkor lesz igazi az élet, a lét, ha a tartalom és a külső találni fog. Egymásnak tükrei lesznek. Akkor azt adja majd a világ, amit mutat. Az lesz a csomagolásban, amit a csomagolás ígér. Az lesz a nő, a férfi, ami. A maya - a varázslat - feloszlik. Akkor mögéje tudunk látni annak, ami most megzavarja a látásunk és az értelmünk. Akkor lesz igazi íz, igazi irodalom, igazi zene, igazi párkapcsolat.

Hiányolom az értelmet az agyakból, hiányolom a fényt a tudományból, hiányolom a szeretetet az életből. Hiányolom Istent a vallásokból, a szívet a csókból, az igazságot a harcból. Hiányolom a cikkből az írót, a festményből a festőt, a zenéből a zenészt. Nem akarok matematikai pontossággal előállított számítógépes zenét. A művész érdekel, és az a művészet, amely a művészt mutatja meg.

Ma azt tanítják, hogy kell eladható dolgokat csinálni. Nem azt, hogy hogy kell minőségi tartalmat gyártani. Hogy kell eladhatóvá tenni a szakmát, önmagunkat. Most aztán csalódottan nézzük, mit teremtettünk, mit vettünk.

Hazudni kell, mert le kell tagadni a nagy semmit a csomagolásból. A reklám, a csomag, a látvány, a dizájn: hazudja a tartalmat, ami nincs. Talán ha lenne, akár egy mustármagnyi is, abból a tartalomból, be sem kellene csomagolni. A héj, a keret.

A társadalmi rend, az apparátus bekeretez. Azért, hogy a keretből kiszívja az egyedit. A tartalmat. Marad a héj, üres bábok szédelegnek mint az asztrálban, mintha a lelkünk már rég máshol lenne, s porhüvelyünk önálló életre kelve járna kelne a földön, gyártva a többi üres dobozt.

Bekeretezzük magunkat, csak a külsőre, a varázslatra koncentrálva. Elvarázsolunk és elvarázsolódunk, szédelgünk. Életünk mutatvány, hatáskeltés, értelmetlen küzdelem hogy árucikkekké váljunk. Szép, de üres dobozokká, amit majd ha kibontanak, belül semmit sem találnak.

Fogjunk neki, töltsük fel magunk tartalommal, szellemmel, hittel és tudással, hogy szavainknak értelme legyen. Ne hagyjuk életünk dobozát üresen, mert majd egyszer ki kell nyitnunk, és a tartalommal el kell számolnunk.

Éberség az, ha nem zavar meg a csomagolás, hanem azon átlátva, a tartalmat igazi minőségében látjuk. És ha már inkább a tartalmat látjuk, és egyre többen, akkor lassan a csomagolás túlzott fontosságának értelme vész, és a világ igazibbá válik. Ekkor fog találni a külső a belsővel, a gondolat a szóval, a szó a tettel. Az élet lét lesz, nem szerep, tiszta, átlátszó, egyenes.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.