Szepo


Horváth Róbert: Apolitikus volt-e Hamvas Béla?

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   3 éve   ·   Hamvas Béla

Miközben a magyar társadalom jobboldali irányultságú rétegei ma főként Wass Albert és Márai Sándor könyveit olvassák, létezik egy mind irodalmi, mind gondolati szempontból összehasonlíthatatlanul jelentősebb életmű: Hamvas Béláé. Számtalan oka, összetett okai vannak annak, hogy ezek a rétegek – egyes köröket és személyeket leszámítva – miért nem fordítanak kellő figyelmet Hamvas opusára. Ezen okok egyike, hogy Hamvas Bélát teljesen apolitikus, politikamentes szerzőként szokás beállítani. Még nem vizsgálták meg Hamvas életművét a politikához való viszonyának szempontjából (a marxista bírálatokat figyelmen kívül hagyhatjuk). Itt ezt a célt tűztük magunk elé, külön szem előtt tartva a kérdést: mennyiben állja meg a helyét életművét apolitikusnak tekinteni. A témát szubjektíven fogjuk interpretálni, ahhoz az elvhez hasonlóan, amit olykor vagy egyidőben maga Hamvas is vallott: „már néhány évtizede rájöhettünk arra, hogy ítéleteinknek, ha lényegeset akarunk mondani, szükségképpen szubjektívnek is kell lenniük. A szubjektivitás már nem az a bűn, ami régebben volt, hiszen az úgynevezett tudományos tárgyilagosság nem más, mint a líraiságnak egy különös kollektív vállfaja. A líra nem önkény és nem szeszély és nem torzítás, hanem az átélő ember személyes garanciájának nyoma. Senki sem mondhatja, hogy Spengler Untergangja, vagy Evola Rivoltája tárgyilagos könyv, de senki nem mondhatja, hogy mert lírai értéktelen. S az érték bennük éppen ez a líraiság, ez az attitűd. A személyesség az, amely igazolja és bizonyítja, hogy ezek az emberek a történetet valóban átélték, ők maguk, személyesen. Ez bennük a nagyszerű – az »egzisztenciális«. E sorok írójának meggyőződése szerint éppen az attitűd, a sajátosan egyéni átélés a szellemi műben, emberben, szóban, magatartásban, sorsban, életben, viselkedésben – ez a legnagyobb érték.”

Horváth Róbert: Apolitikus volt-e Hamvas Béla?

Hamvas Béla a tág értelemben vett politikával már igen fiatalon kapcsolatba került. Ezt jelzik „Szabó Dezső útja” és „Knut Hamsun művészetéről” című tanulmányai.[3] Szabó Dezsővel kapcsolatos igenlő felfogását az idők folyamán egyre finomította, majd megváltoztatta,[5] mindenesetre huszonéves korában politikai tekintetben egyértelműen egy nemzeti érzelmű vonulat híve volt. Ez részben édesapja beállítottságával, neveltetésével állt összefüggésben és a trianoni döntés határozott tagadásáig ment el. Nemzeti elkötelezettsége olyan írásokban nyilvánult meg, mint például a „Ha visszajönne”, az „Árpád sírja Alsó-Ausztriában?”, a „Túl a sráfon” és különösen, mint „A Dobogókőn” vagy az „Angol könyv a magyar földről és népről”, majdnem tíz esztendővel később. Néhol már az 1920-as években érett műveire jellemző módon fogalmazott: „Magyarországot az értelem fájának ültették ide, tudom, mert én ültettem.” „Egészen különös és hatásos a könyv módszere. Magyarországról úgy beszél, mintha nem volnának trianoni határok A könyv egységnek veszi az országot. Semmi kétség: a Tátra, Brassó, Pozsony, Vág, Máramaros, Vajdahunyad ide tartozik. mert a helyeket ide köti történelme, kultúrája és földrajza. Ez a módszer nem propagatív, nem lázító, nem egészen kézenfekvően irredenta – éppen ezért hatásos. Ezzel az egyszerű fogással a könyv egészen egyszerűen azt bizonyítja, hogy a területeket hiába szakították el – nem lehet elszakítani, sokkal mélyebben ide tartoznak, semhogy el lehessen választani őket. Hogy milyen mélyen ide tartoznak, azt minden tárgyilagos külföldi is azonnal megállapítja, amikor észreveszi a közös kultúrát, a történelem közösségét ” „Hát minek mondjam? Határnak nem mondhatom. A Kárpát-hegység az határ, de amit az esztergomi hídon a második pillérnél húztak, az csak stráf.” Az ilyen gondolatok sem apolitikusra vallanak: „nem minden jó, ami új Az új nem azt jelenti, hogy pusztuljon a régi, és ha összedől minden, ami volt, akkor rendben van.” : Persze, maga meg tudná menteni az országot. A: Vannak róla gondolataim. Lássa, mindig akkor volt úgy a magyar, amikor a nagy európai áramlatokkal haladó kemény kormányzás vezette: Szent István és Szent László a kereszténység, Corvin Mátyás király a reneszánsz, Ferenc József a modern alkotmányos monarchia [szellemével], és mindig akkor mentünk tönkre, mikor gyenge és szegény királyok alatt önkényes urak vad hatalmaskodása szívta az ország vérét.”

 

Ezek és hasonló írások radikálisan cáfolják, hogy Hamvas liberális módon nemzetközi beállítottságú szerző lett volna, és hogy tradicionális európai szellemisége vagy Távolkelet-szeretete ellentmondanának a nemzeti értékeknek és azok igenlésének. Németh László némely tekintetben Lukács Györgyét is alulmúló kritikája óta egyes körök képviselői ma is szeretnék így láttatni a dolgokat, amibe az ember igazságérzete azonban nem törődhet bele. Valójában legalább még egy kötettel ki lehetett volna bővíteni Hamvas magyar vonatkozású esszéit. Ám ha ez nem is történt meg, ki ismer még olyan magyar, szellemmel áthatottan magyar műveket, mint amilyen például Az öt géniusz? Vagy itt van a „Bakony”, ez az általunk politikailag egyébként kifogásolt esszé. Még ez is oly kedves, oly mélyen magyar. Vagy A bor filozófiája; úgy tűnik, ilyen művet csak magyar ember írhatott meg. Nem olyan, aki magyarnak született és azt hitte ezzel kész, hanem olyan ember, akit magyarsága szellemi feladatok elé állított, és aki magyarságát harmonizálni tudta magasabb rendű, szellemi minőségekkel és értékekkel. Hamvas már a fentebb említett írásokkal egyidejűleg, fiatalon küzdeni kezdett a magyarságot lejárató „vadmagyarsággal”, amelynek képviselőiről Szekfű Gyula azt írta, „parasztigézetükben vakon hadonásznak a nemzet porcelánboltjában”. Noha Hamvas Béla messzemenően elismerte a vidéki életformát és a paraszti értékeket, erősen bírálta az Európaellenes nomád keletieskedést, vagy azt, hogy a magyarság lényege a lázongás lenne: „Kár azt hinni, hogy egy nép, mint amilyen a magyar, mély rétegeiben és legnagyobb képviselőiben ellenzéki és titáni. Ez egyszerűen nem igaz.” Sértette nemzeti érzékét, hogy a komplex magyar minőséget mint olyat egyesek csupán valami ellenében tudták és akarták meghatározni, és ezzel „szűk alapokra” helyezték. „Jól tudom én – írta –, hogy a magyar szeret leheveredni a tanyája előtt és ameddig így hasrafekve ellát, azt hiszi, hogy addig van a világ. Mulatság neki, hogy az idegenre ráuszíthatja komondorait. Azonban a népek országútját ilyen alacsonyról meglátni nem lehet.” Az egyetemes és archaikus szellemi értékek magyarság felé való közvetítésének útján – amit feladatként fogalmazott meg a maga számára – Hamvas tehát magyarságtudata fenntartása mellett szembehelyezkedett a „magyarkodó” személyekkel és áramlatokkal. Ezek együttes következményeképpen a nemzeti kérdés tekintetében véleményünk szerint nemcsak intelligensebb, hanem jobboldalibb álláspontot képviselt, mint Szabó Dezső vagy Németh László. Magyarság képe sokkal kevésbé paraszti volt, mint a korabeli nacionalistáké, és sokkal minőségibb Németh Lászlóénál is. Íme két későbbi gondolata, amelyek fiatalkori nacionalizmusa megokolásának is tekinthetők. „A nép szociológiai szerkezete a tömegétől alapvető módon különbözik. A tömeg az atomizált individuumok heterogén és színtelen masszája; a nép az individualizált emberi én-ek homogén és vitális társadalmi egysége. A tömeg történeti válságjelenség; a nép szociológiai ősforma. A tömeg metafizikailag egy az anyaggal (ezért minden tömeg szükségképpen materialista); a nép spirituális társadalmi lény.” Másfelől: „a nemzet, amelyhez az ember tartozik olyan lényegbevágó antropológiai tény, amelyet figyelmen kívül csak az absztraktumokban teljesen elveszett kommunista világpolgár-szellem tudott hagyni.” Hamvas a későbbiekben elvetette a nacionalizmus fogalmát: „Nacionalizmusok csak olyan világban keletkezhettek, amelyben a népeket az univerzalitás felsőbb egyége nem kötötte össze”. Az 1945 előtti időkre visszatekintve mégis azt mondhatjuk, hogy a növekvő „baloldali nacionalizmussal” szemben egy „jobboldali nacionalizmus”, egy fokozottan minőségelvű és intellektuális nacionalizmus önálló képviselője volt. Ez akkor is érvényes meghatározás, ha kritikákat fogalmazott meg a máskülönben szintén jobboldali Horthy-rendszer politikájával szemben (főleg szociálpolitikai és kultúrpolitikai alapon).

 

Hamvas Béla valójában egész életén át intenzíven érdeklődött a társadalmi kérdések iránt. Nagyfokú érzékenységet mutatott mind a társadalmi problémák, mind a társadalom témaköre, sőt a nem mai, nem túlságosan specifikus értelemben vett szociológia tudomány iránt is. A társadalmi problémákat gondolkozó, alkotó, íróemberként akarta megoldani, úgy, hogy egy független, új alkotónemzedéket kovácsol egybe, amely egyetemes szellemi értékeket közvetítene a magyar társadalom számára. (Ezek az értékek valójában részben kortárs kulturális értékek, részben tradicionális, valóban egyetemesen érvényes szellemi értékek voltak.) E kultúrateremtő, jó példákat felmutatni akaró megoldásnak a megvalósításához nagyon fiatalon, tudatos és koncepcionális módon fogott, és sokáig kitartott, noha szinte egyedül maradt a terv megvalósításában. Társadalmi érdeklődése mellett fiziognómiai, morfológiai, karakterológiai, tipológiai érdeklődése is kapcsolatba hozható a teljes és helyes értelemben vett politikával. A fiziognómiát nála, sajátos értelemben kell venni, ahhoz hasonlóan, ahogy azt Rudolf Kassner értette. A morfológiát leginkább történelemmorfológiai és civilizációmorfológiai értelemben. A karakterológiát, pedig főként pszichológiai értelemben. Ezek a látszólag nagyon különböző területek Hamvasnál egy filozófiai, szellemtudományi és metafizikai „antropológiában” egyesültek. Felfogása szerint minden probléma megoldásának két, egymással végül is nem szembeállítandó lehetősége és módja van: a társadalmi megoldás és az antropológiai; egy kollektív és egy egyéni. Ez a „filozófiai antropológia” mindemellett a világ és az emberi létező megértésének egyik eszköze, magasabb szinten pedig a szellemi szemlélődésé, az emberé, aki „a lét császári bőkezűségét és elvakító tündöklését” szemléli a sokféleségben, s aki „látja, hogy ennyire és milyen nagy mértékben és visszavonhatatlanul különbözünk”. Hamvast ehhez a megkülönböztető típusú érdeklődéshez elsősorban metafizikai érvek vezették: „Ha valaki minden alakot egybelát minden lényeggel, akkor a világ egész alakját egybelátja a világ lényegével – így támad az antik világban (Goethénél is) a felület, a felszín kultusza, – így támad az érzéki világban való öröm, amely végeredményben egyenlő az érzékfölötti és érzékmögötti örömmel. Ahogy egy a lényeg és a forma, ugyanúgy egy a természet és a természetfölötti. És ahogy az istenek formák, – a formák istenek. A valóság egyszersmind valóságfölötti – a világ magasabb világ – az élet átszellemített lét – a realitás magába foglalja a mithologiát és a természetben való élet ugyanakkor transzcendens, vagyis vallásos élet is.” Mindazonáltal ezek a bensőbb és magasabb indítékok Hamvasnál nem zárták ki, hogy konkrét síkokon is alkalmazza „antropológiai” szemléletét. A filozófiai antropológia lényege a megkülönböztetés princípiumával kapcsolatos, amely rendet teremt a világban és amelynek révén feltárulnak a világ minden szintjének hierarchikus viszonylatai. „Kétségtelen – írta –, hogy bizonyos lelki alkathoz bizonyos fizikai alkat és a kettőhöz bizonyos világmagatartás, szellemi helyzet, világszemlélet tartozik. És kétségtelen, hogy egyes történeti korok bizonyos típusú embereknek kedveznek, és ezáltal válik bizonyos világszemlélet uralkodóvá. Összefüggés van a testi alkat, a lelki struktúra, a világszemlélet szellemisége és a szociális struktúra között”. A megkülönböztetés, amely e komplex antropológia veleje, teszi lehetővé azt is, hogy bizonyos minőségekre gyakorlati okoknál fogva nemet mondjunk. „Vajon az istenek nyelvéből a nem teljesen hiányzik? – kérdezte Hamvas. – Hiszen, ha nem nem lenne, akkor a dolgokat egymástól semmi sem választaná el. S ha minden igen lenne, isten lenne még a Takonykolosszus is. A világot nemcsak igeneimmel szeretem, hanem éppen úgy és még jobban nemeimmel is.” Ismételten nem tehetünk mást, mint hogy e morfológiai, karakterológiai, tipológiai beállítottság mögötti megkülönböztetés-elvűséget jobboldali sajátosságként értékeljük a hamvasi életműben. A baloldal és a baloldaliság sajátja, hogy elkeni, összemossa, egy szintre hozza, sőt tagadja a különbségeket. A jobboldal mindig is elfogadta, elismerte és a negligálás feltétlen szükségessége nélkül igenelte azokat. Ez nem jelenti azt, hogy a jobboldaliság mint olyan kizárná vagy ne ismerné a meg-nem-különböztetés lehetőségét és érvényét, csupán azt, hogy a megkülönböztetésen keresztül akar eljutni ahhoz, a megkülönböztetés beteljesedéseként. Megkülönböztetés nélkül nem tartja magas rendűnek a meg-nem-különböztetést, s egy ilyen, a megkülönböztetés lehetőségét kizáró meg-nem-különböztetés nem érdekli.

 

Hamvas elhatárolta magát a fajközpontú szemléletektől, de amint egyik Szabó Dezső regényről írt recenziójából kiderül, nem zárta ki teljesen, hogy ilyen szempontok is szerepet játszanak egy adekvát antropológiai szemléletben: „Ez a szemlélet magasabb, mint az öncélúság, mint a politikai vagy faji: valamennyi benne van.” Szellemi célú fiziognómiájában, tipológiájában, karakterológiájában, kultúr- és történelemmorfológiájában helyet kaptak nemzetiszocialista vagy nemzetiszocialista-szimpatizáns könyvek recenziói is, amelyekről elismerőleg is írt, noha a bennük lévő politikai tendenciát és pártpolitikai szempontokat bírálta. „Az állandó »biológiai alapvetés«, amit [E. R. Jaensch] alkalmaz, de ezzel szemben az állandó szellemi kitekintés és az állandó következtetés a szociális világra kétségtelenül olyan metódust teremtett itt, amely ha függetleníteni tudja magát egy pártpolitikai szemponttól, tökéletes eredményeket érhet el.” Hamvas elutasította a dualizmuson és antagonizmuson alapuló tipologizálást („csak bizonyos határig van értelme. A szellem történetében talán mindössze csak egy, kivételesen két esetben. jó volt egyszer, Evolánál”), de ugyanekkor kitetszik, hogy elfogadja például egy „ellentípus” létének a gondolatát, s bizonyos fokig az árja és zsidó-keresztény szembeállítást is: „A reális valóság az, hogy a társadalmakban kétségtelenül mindig van jelen bizonyos százalék abból, amit Jaensch »ellen«-típusnak nevez. Mi ez az ellentípus? Röviden: az az ember, aki mindig és minden körülmények között »ellen«. Ez a lazító és feloldó ember. Van aktív és teremtő kritika. Van lazító és felbontó. De van lazító és felbontó munka is. Van felbontó lélektevékenység. Nem csak államot, rendet, törvényt bont fel. Felbontja környezetének szilárd alapjait is: lelki jelenségeket, határozott jellemeket, szabályokat, szokásokat, tradíciót. Felbontja az egész életet, feloldja és elnyeli ”. „Barbárság, ősparasztság, szellem, sors, erő, egészség, szegénység, mítosz, természet-piétás, arisztokrácia összetartozik. És ez az európai ember életének végső és alapvető tartalma. És ezzel szemben áll az, ami most éppen ledől és összeomlik, – a zsidó-keresztény szellemtelen bossszú intellektualizmusa. Mert a zsidó-keresztény nem szellem, csak intellektus, éspedig démonikus intellektus.” Hamvas egyébként élesen bírálta Keyserlinget azon a ponton, hogy La révolution mondiale et le responsabilité de l’esprit című könyvében egymással azonosította a repaganisation és a bolsevizmus erőit, s nem különböztette meg a „tellurikus” erőktől a „földalattiakat”: „Azt hiszi, hogy a »repaganasation« és a bolsevizmus egy forrásból ered. A tévedést nem lehet jóvátenni. Ezért zavartkeltő a könyv.” „ az alvilági feltörést Keyserlingnél jobban látja Ortega a »Tömegek felkeléséről« szóló könyvében, ahol ezt a jelenséget »alulról való barbárságnak« nevezi (különösen a bolsevizmussal kapcsolatban).” Egyik saját eszményét, az északi és a déli ember, az „önmagában való én” reprezentánsának és a „önmagát másra kiterjesztő én” reprezentánsának egységét látta megvalósulni történelmi és politikai síkon a fasiszta Giuliano Balbino könyvében, amit teljesen pozitívnak ítélt: „Amikor mintegy tíz esztendővel ezelőtt Giulio Evola egyik könyvében (Imperialismo pagano) azt írta, hogy a válságba jutott európai társadalmat egyedül a német és az olasz szellem találkozása és egyesülése, a középkori német-római császárság szellemének megújulása tudja megmenteni, sokan elhamarkodott, sőt lehetetlen illúziót láttak benne. Néhány évvel később, mikor a nemzetiszocializmus Németországban diadalt aratott és már kitűnt, hogy a fejlődés iránya merre halad, bizonyos rokonságot véltek látni a két jobboldali, nemzeti forradalmi nép között. Az olasz és a német nép között lévő különbség kiküszöbölése azonban még akkor sem látszott keresztülvihetőnek. Ma a fegyverbarátságon kívül sok olyan jelenség van, amely az evolai eszmét mindinkább igazolni látszik. Az már kétségtelen, mind a két részről igen nagy erőfeszítést tesznek, hogy a szellemi kapcsolatokat kimélyítsék. Sokan nem is a rokonságot hangsúlyozzák, hanem az egymást kiegészítő ellentét-jelleget. Európa rendje, mondják, csak úgy valósul meg, ha Észak és Dél találkozik”. 1992-ben az Életünk folyóirat szerkesztői siettek közölni Hamvas Béla 1950-es évek végén, ’60-as évek elején írt „Németség” című esszéjét. A ’40-ben megjelent „A Németség jelleme” cíművel már nem igyekeztek ennyire, ebben ugyanis Hamvas – aki szerint a korabeli Németország eltért korábbi vezérgondolatától, az Örök Birodalom megvalósításától – némileg más szellemben még ezt írta: „a világtörténet folyamán soha még nép így nem küzdött; írással, fegyverrel, szóval, tudományban, technikával, laboratóriumban. Ebben a küzdelemben van valami félelmetes. Félelmetesen nagy és félelmetesen veszélyes. Nincs senki, aki azzal szemben, ami ott történik teljesen tárgyilagos tudna lenni.” Bírálta a Harmadik Birodalmat, mert a hatalom tényezőjét elszakította a szellemmel való eredeti összefüggésétől, de 1944–45-ig egyáltalán nem volt németellenes. Németek voltak a legkedvesebb szerzői és német alapokon nyugodott műveltsége. Az volt a véleménye, hogy a „németgyűlölet vezet át a háborúból [I. világháború] a mai háborúba [II. világháború]”. Hamvas karakterológiai és antropológiai orientációja kapcsán talán még négy rövid cikkről kell említést tennünk. Címeik ellenére nyoma sincs bennük antiszemitizmusnak, sőt mintha az első két írásban épp azokat akarná bírálni, akik a zsidóellenességet óhajtották meglovagolni kulturális szinten. Egyesek szerint Hamvas bizonyára csak „emberszenvedélyéből” következően, későbbi regényeit előkészíntendő foglalkozott a témával. Ehhez viszont más műveket is választhatott volna, miként tette is. Azonban a szóban forgó kérdés és embertípus is érdekelte. A negyedik recenzióban mintha az „ellentípus” alakja tűnne fel: „a regény szellemi alaptendenciája a humanitás gondolata. Rémületet és megdöbbentést akar kelteni, részvétet akar ébreszteni és rejtett felszólítást intéz az emberiséghez, hogy azokat az állapotokat és azt az életstílust, ami az Eastenden tenyészik, szüntesse meg, mert ez az emberhez méltatlan. A szennyes jelenetek áradata, ami a regény lapjain folyik, nem természethű ábrázolás. Van valami öröme abban, hogy komisz emberekkel foglalkozhatik, hogy megrendítően buta lények beszélgetését írja le és hogy kéteshírű házak történetéről beszél. Írói passzió ez nála, oly alkalom, amelyben alaposan kiélheti a maga Eastendségét. Neki a nyomor különös izgalom. Szörnyű és beszennyező valami, – de éppen ezért. A detektívregény egyszerű idegremenő hatása kevés neki. Több kell: meg akar botránkoztatni, fel akar háborítani, kéjes részletességgel festegeti úgynevezett »naturalista« jelenetetit, elsüllyedt lányok sorsát, bestiális gangsterek ördögi aljasságait. És ez az, ami az amerikai közönség egy részének már jobban kell, mint a rózsaszín hollywoodi happy end. Goldék tudják, hogy ez a rentábilisabb: »naturalista« regényt írni: minél több szűk utcával, minél nyomorultabb emberekkel, minél magányosabb, szerencsétlenebb lényekkel; minél nagyobb közönnyel a tárgy iránt, úgy tüntetve fel, mintha itt az író igazán semmit nem változtat a tényeken, a maga teljes valóságában tárja fel az udvari lakásokba zsúfolt családok étvágyrontó »belső« életét. És hogy itt aztán humanitásról nem lehet szó, az magától értetődik. Amiről szó van, az éppen az ellenkezője: az öröm afölött, hogy van nagyvárosi szenny és el lehet merülni benne.”

 

Szorosan témánkhoz tartozik, hogy az 1930-as évek közepén, a fentebb említett Keyserling-bírálat körüli időszakban Hamvas Béla többször erőteljes hangot adott antimarxizmusának, antibolsevizmusának vagy antikommunizmusának. Ez abban az életkorszakában történt, amit egyesek a „szép új pogány-görög heroikus magatartás” korszakának neveztek el, melyre nagy hatást gyakorolt Nietzsche, és amely életének talán legkövetkezetesebb és legegységesebb szakasza volt. 1934-ben Remenyik Zsigmond egyik regényéről írt recenziójában Marxot „Szakállas Agyrémnek” nevezte, Bergyajev egy magyarult megjelent tanulmánya kapcsán pedig a következőket írta: „a marxizmus az újkor, a felvilágosodás, az ésszerűség, a hitetlenség korának végső konzekvenciája, amely tagadja az »örök«-öt, amely a munkát pusztán gazdasági ténnyé depraválta, és amely a szellemet a mindenkori osztály, társadalom, gazdasági helyzet puszta kifejezésévé tette”. Az ilyen megnyilvánulásaiért rendesen meg is támadták a korabeli baloldal képviselői: hol „Dionysos maszkjába öltözött felelőtlenségéért”, hol „zavaros fejű” jobboldali kultúrpolitikájáért róva meg. Hamvas tág értelemben vett politikához való viszonya vizsgálatakor nem lehet megfeledkezni a háborúhoz való viszonyulásáról sem. Ez a magatartásformák szintjén áll kapcsolatban a politikával. Már az első három e témába tartozó írásának a léte is alapjaiban megkérdőjelezi azt az általános híresztelést, hogy lelkileg teljesen összetörve vagy sérülten került volna ki az I. világháborúból. Ez így, ilyen formában, tehát nemcsak azért nem igaz, mert egy kórházi ápolás után, 1917-ben másodszor is önként a frontra indult, hanem azért sem, mert a legelső háborúval kapcsolatos írások is mást mutatnak. A háborúval kapcsolatos transzcendens felfogását 1939-ben, majd 1943-ban fejtette ki explicit módon, és nézetei a modern ember számára enyhén szólva megdöbbentők: „Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges.” Az elhatározás, az autonóm döntés mély, egzisztenciális, ontológiai és szellemi értelmének realizálhatóságát látta a háborúban, valamint a „befelé”, az önmagunk felé fordulásét: „Elhatározás annyi, mint hogy Énemet minden hamis praktikából egyszer s mindenkorra kivonnom. Az élet komolyságát nem tévesztem össze többet a tele spájzzal. Tevékenyen és elszántan elvállalom azt a részt, ami a kollektív feladatból reám esik. Szembefordulok éppen azzal a valósággal, amely elől rettegésemben mindig elrejtőztem. Az életbe belehajítom azt az Énemet, aki eddig minden erejével éppen a valóságos, meztelen elemi élet ellen tiltakozott és a biztosításokat kereste. Rájöttem arra, hogy nem óvatosan, elhúzódva élek telivér, szimfonikus, a kollektívumban szépen hangzó sorsot, mert akkor a rettegésben lényegtelen maradok, állandó gyávaságban és morális visszavonulásban. Teljes értékű ember akkor vagyok, ha a valóság egész szigorát felismerve, önmagamat minden negatívumból kitépve szabadon állok, önmagamért és közösségemért az egész felelősséget önként vállalom. A realitás nem kint van a körülményekben, a feltételekben és a tényekben, a világ valósága bent van az emberi elhatározásban, a feladat megoldásának készségében és az elszántságban.”[45] Hamvas szerint a háború mégbensőbb, mintegy misztikus lehetőségeket is nyújthat: „Ebben az értelemben a háború »a nagy exisztenciafilozófus«, aki az embert a Semmi kellős közepébe állítja, – a halálba. S itt valami hallatlanul nagy dolog történik: ez a Semmibe való beleállítás, amely megtanítja az embert, hogy az élet abszolút értelmetlenségének és céltalanságának sötét szakadékába és céltalanságába belenézzen és az élet semmisségét egész megrázó keservességében átélje, – ez a beállítás és élmény nem negatív. Ennek ellenkezője. Éppen ezen a Semmin, ezen az értelmetlenségen, ezen a végzetes céltalanságon gyullad ki valami egészen új, valami nagyszerűen termékeny, valami egészen más, mint az »élet«, legalábbis mint a földi és anyagi élet. »In deinem Nichts hoff’ich das All zu finden«, mondja Faust Mefisztónak. S ez így van. Amikor az ember átéli a Semmit, egyszerre szemben áll a Mindennel. S ez az új élmény: a Minden, – csak annak nyílik meg, aki a Semmit radikális módon átélte. Ez alól kivétel nincs. S ez az élmény a nagy választó: aki belemártotta magát a Semmibe, az megtermékenyült és él a Mindenben tovább.” Ezeknek a spirituális, sőt metafizikai értelmű soroknak mindazonáltal konkrét történelmi-politikai velejáróiknak is lenniük kell ahhoz, hogy megtapasztalhatókká váljanak. „Ma az a helyzet, hogy mindenkire rábízatott: hova áll. Ide, vagy oda. Nincs kegyelem. Állást kell foglalni. Ez a háború eltörli a semlegesség lehetőségét. Színt kell vallani.” Hamvas ezt nietzschei, pogány és heroikus korszakát követően is így látta. A konkrétumoknak és a fent idézett közösségi szerepvállalásnak a megértéséhez egy 1940-ben barátjához, Gulyás Pálhoz írt levelét kell idéznünk: „A behívás váratlanul ért, még június 6-án. A világháborúban részt vettem, hadnagy lettem, most ismét szükség van rám. Sok félszegség van helyzetemben – így az, hogy parancsnokom, az alezredes később vonult be katonának, mint én; más: csupa fiatal pilóta és repülőtiszt s közöttük én. Olyan emberek, akik között 22 évvel ezelőtt éltem, de már akkor is filozófusokkal a zsebemben. Csak egytelen dolog van, ami a helyzetet kötelezővé teszi számomra, egy sajátságos éthosz, amit azelőtt nem ismertem. Tudom, hogy ki kell tartanom. Egy hónapja már, hogy arra a kérdésre: mit keresek én a repülő hadnagyi egyenruhában a repülőtéren – holott még autót se tudok vezetni és soha gépben nem ültem, azt se tudom, milyen a motor, már a vezényszavakat se tudom? – minderre csak azt tudom válaszolni, hogy: ki kell tartani, szépen és egyenesen.”

 

A legtöbb ember, ha apolitikusnak, politikamentesnek is tartja magát, pacifizmusával, közhelyes és többé-kevésbé demagóg módon artikulált békevágyával a baloldal eszközévé válik, annak tesz jó szolgálatot, mivel a pacifizmus ilyen formában ab ovo baloldali jellegzeteség. Hamvas Béla a háborúval kapcsolatos nézetei tekintetében mentes volt ettől a spontán és öntudatlan baloldaliságtól is. „A pacifizmus és a jóléteszme összefügg. Mindkettő jellegzetesen a humanum megnyilatkozása, a XVIII. és XIX. század liberális demokráciájának gyermekei. Sem a pacifizmusban (rettegés a háborútól), sem a jóléteszmében (rettegés a szegénységtől) szellemről nincsen és nem is volt szó. Ez az életrend külön tudományt konstruált magának, hogy magát megvalósítsa: a gazdaságtant. Ez a szegénységtől és háborútól való idioszinkratikus félelem tudománya. De ugyanakkor a gazdaságtan, az önmagát feladó szellem klasszikus területe.” Hamvasnál – bizonyos írói korszakaiban – a szellem mibenléte „nem humánus, hanem divinális”. „A szellem vakmerő, szigorú, kemény és autarchikus. A közép erről a magasságról leszáll, hajlandó számolni, alkudozni, mérlegelni. Milyen az a világ, ami alatta megnyílik? Az a világ ez, amely mindig kevésbé szellemi. S azzal, hogy a mérsékletnek helyet ad, helyet ad egy folyamatnak, amelyet lefelé való tendenciának lehet hívni.” A politikai ideológiákkal való bizonyos megfeleltethetőségük okán jobboldalinak lehet tekinteni Hamvas tudományszemléletét, tudománykritikai írásait is. Művészetkritikai, „művészetpolitikai” írásait úgyszintén. Ezt a felfogásmódot megengedi a „mérsékelt közép”-álláspontokkal kapcsolatban 1939-ben megfogalmazott kritikája: „A félmúlt népkéviseleti rendszerének tehetetlenségéről fölösleges beszélni. Ez ma már csak ott áll fenn, ahol még nem jelentkezett alkalmas személyiség, aki azt hatályon kívül helyezze. Úgy látszott, hogy a népképviselet az államiság kérdéseit megoldja, de kitűnt róla, hogy nem uralom, hanem csak hatalom, sőt kiderült róla, hogy sikertelen hatalmi megoldás. Miért? Mert a szellem benne majdnem semmi, s az idők folyamán még ezt a keveset is eltékozolta. A népképviseleti hatalmi megoldás bukása után két lehetőség nyílott: az egyik visszatérni a királysághoz, a másik a diktatúra. Mindkettő abszolút megoldás, kizárólagos, nyílt, egyenes ellentétben a demokrata liberalizmus leplezettségeivel, burkolt formáival, elrejtőzött tendenciáival. Mert a demokráciában mindig úgy tűnt, még ha nem is volt úgy, hogy be nem vallott elvek és háttérben álló személyek kormányoztak. A királyság és a diktatúra ezzel szemben nyílt helyzetet teremtett.” Ha a jobboldaliságot egy olyan politikai relativizmusból kiindulva próbáljuk megérteni, amely pusztán a mai pártok egymáshoz való viszonyából tételezi azt, hogy mi a jobboldaliság, akkor nyilvánvalóan semmit sem mondunk és kifogások sorába keveredhetünk azzal, hogy Hamvast bizonyos tekintetben, mégpedig az eddigiek tekintetében principiális értelemben jobboldalinak nevezzük. A jobb- és baloldaliság megkülönböztetése esetünkben azonban nem egy pártokkal kapcsolatos, állandóan változó relativizmusból indul ki. Elutasítjuk ezt a hibás és napi relativizmust, és a jobb- és baloldaliságot mindig a lehető legtágabb összefüggések figyelembevételével tételezzük. Így esszenciális, principiális jobb- illetve baloldaliságról lehetséges beszélni. Hamvas bizonyos vonatkozásokban fennálló jobboldaliságát is csak így lehet felvetni. A baloldal és a balodaliság mint olyan például a kezdetektől fogva a modern tudományágakra hivatkozva legitimálja magát. Hamvastól teljesen távol állt az ilyesmi. A tudós számára „ellen-paraszt” volt vagy olyan ember, aki a lét tragikumáról megfeledkezik és a személyes és benső életben hasznavehetetlen dolgokkal bíbelődik. „Benne nyilatkozik meg az absztrakt tudat, a gyökerétől megfosztott, sorstalan, élettelen, személytelen tudat. (A tudomány ezt objektivitásnak hívja.) A tudományban a sötétség hatalma nyilatkozik meg, – az életpusztító erők démonizmusa.” A modern értelemben vett tudomány Hamvas szerint „álhagyomány”, materialista pseudo-scientia; a szellemnek el kell hagynia az ilyen tudományosságot, az akadémizmust és az ilyen értelemben vett hivatalosságot. Művészeti érdeklődése és művészetszemlélete egyáltalán nem nevezhető konformistának vagy visszafogottnak, mégis nagyfokú körültekintés jellemezte a tekintetben, hogy mi az, amit egy adott művészeti alkotás meghatározható módon közvetít. Már antropológiai érdeklődésénél, Gold könyvéről írt recenziójában láthattuk, milyen élesen bírálta azokat, akik visszataszító dolgokat ecsetelnek és abban örömüket lelik. A dekadencia különböző formáinak terjesztését Hamvas nagyon helyesen akkor is támadta, ha azt egy Adynál vagy Bruegelnél fedezte fel.

 

A magunk részéről nem hisszük, hogy a lehetséges jobboldali művészetpolitikát kizárólag egy esztétikai értékrend vagy a klasszikus szépségeszményhez való ragaszkodás jellemezné. Erre számtalan ellenpéldát lehetne hozni. Amit a klasszikus szépség iránti kötődésnek neveznek, az feltétlenül a része, de – mint Hamvasnál – ezt nonkonformizmusra valló tényezők is kiegészítik, például a katartikus, eksztatikus és mágikus jellegzetességek igenlése. A veszélyes, romboló, magáért valóan dekadens megnyilatkozások így, ez utóbbi érzékenység meglétével együtt is elutasíthatóak. A valóban jobboldali művészetpolitika alapelvei éppen ezért nem csak defenzívek, védekező és védő jellegűek (noha ilyenek is). Hamvas történelemszemléletének politikával való kapcsolata az eddigieknél bonyolultabb kérdés. Elismerjük, hogy bizonyos szinten magáévá tette az antievolucionista, involucionista történelemfelfogást, ami sok alkotásában megnyilvánult, és ami a legfőbb jobboldali áramlatokhoz mindig is szorosan hozzátartozott. Mint írta: „A közösség nem azzal kezdődik, hogy egy sereg majomember szövetséget köt, nem azzal, hogy férfi és nő családot alapít, nem azzal, hogy néhány rabló bandába gyűlik, nem azzal, hogy a gyenge állat az erős barlangjába húzódik. A közösség eredete nincs a természetben, nincs a családban, a törzsben az érdekben. A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.” Hamvas involucionista történelemfelfogása és az involúcióval szembeszálló szellemi magatartása főként a világválság jelenlétét feltáró írásaiból világlik ki, amelyek leginspirálóbb művei közé tartoznak. Életművének e sajátosságát azonban megtoldják olyan részek is, amelyekben fejlődésről, történelmi haladásról beszél, s nem csak egy módszertani optimizmus értelmében, hogy a bénult és passzív konstatálást elkerülje, hanem mintegy tényként állapítva meg a haladást, sőt a történelmi fejlődés szükségszerűségét. Ez a változásokban való bizakodás, ez a furcsa, hosszú távra, rossz szintre irányuló remény – ami ellentmond a jobboldali antievolucionizmusnak és mingig is a baloldalt jellemezte – valószínűleg Hamvas ifjúkorára, a ’20-as évekre vezethető vissza. Úgy tűnik, Hamvas ekkor nemcsak a konzervativizmus korabeli és több tekintetben valóban korlátolt képviselőivel szemben foglalt el ellentétes pozíciót, hanem egyszer s mindenkorra elutasító állásfoglalást alakított ki a konzervativizmussal szemben. Ebből adódnak vagy ezzel függenek össze az involuciós történelemszemlélet gyakori mellőzései és a történelmi szintű bizakodás baloldali jelei.

 

Hamvas prehisztorikummal, archaikummal kapcsolatos nézetei általában helyesek voltak. (Ahogy írta, ennek igenlését nem a „kongónégerhez való visszatérésként” kell érteni.) Viszont hiányosak is. Erre mindjárt visszatérünk. A ’40-es években, talán a közösségi szerepvállalás fontosságának felismerésével összefüggésben, amiről a fenti levélrészlet szólt, újra, minden addigit felülmúló érdeklődés ébredt benne a társadalom kérdései iránt. Ekkor fogalmazta meg azokat az alapelveket, amelyek a legnyilvánvalóbb kapcsolatban állnak az eredeti értelemben vett politeiával, a politikával. Kasztok, megszentelt közösség, hatalom, uralom, filozófuskirály: ezeknek az elveknek a megtalálásában és megfogalmazásában a leginkább René Guénon művei segítették. „A hiba nem itt, vagy ott van; a szellemben van, amely inaktívvá lett, feladta a valóságba való beavatkozás lehetőségét, a realitásból kivonult. Az emberi történetben, ahogy Hölderlin mondja: »még a legkisebb és legköznapibb sem nélkülözheti a szellemet és az isteneket«. egy ember sorsának teljesülése magával ránthat [emelhet] ezer és ezer embert. Ez a sikerült emberélet, a nagy ember jelentősége, ez lappang a vezető gondolatában. Ez az állam értelme: oly rendben élni, amely megadja a teljesülés lehetőségét. Ez minden politikai, gazdasági, szociális, szellemi küzdelem értelme.” „Államférfi, hadvezér, költő, író, filozófus, mind ennek a transzcendens rendnek szolgálatában áll és ez benne a legmélyebb.”

 

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amiként Hamvas az archaikumot a leginkább közösségi vonatkozásaiban érzékeltette, úgy explicit módon a politikát is így érintette (Guénonhoz hasonlóan). A tradicionális politeia viszont nem csak a közösség vonatkozásában vetődött fel. A tradicionális politikai alapelvek nem csak a közösséggel kapcsolatosak. A politeia benső, saját, nem pusztán morális minőségekkel és állapotokkal is kapcsolatos. A tradicionális politika nem csak archaikus társadalomtan. Az archaikum csúcspontja, a kezdet kezdete teljesen személyes és nem tudja érzékeltetni a legszakrálisabb közösségeszme sem. Személyfelettien személyes. Ez a történelemszemlélettel és társadalmi szemlélettel kapcsolatos utóbbi két gondolatkör már mutatni kezdi azt, hogy Hamvas Bélát a fenti sajátosságok és összefüggések ellenére sem lehet a jobboldaliság képviselőjének beállítani. Egyesek törekszenek erre. Annak azonban, hogy kit, minek a reprezentánsaként lehet felfogni, annak egy egzakt, szabatos tradicionális tudománya van, ami a megfelelések, az analógia tanára épül. Hamvast valójában sem a jobboldaliság, sem a baloldaliság reprezentánsaként nem lehet felfogni. Mint láttuk, a Hamvas-életműnek több jobboldali vonatkozása van, e karakter azonban egy véletlenszerű, spontán, azt is mondhatnánk, hogy esetleges módon bukkan fel benne, mert Hamvas soha nem tudatosította a jobboldaliságot vagy annak fontosságát. És más okok folytán sem lehet Hamvast a jobboldaliság képviselőjének tekinteni. Annak a minden tekintetben helyes értékeléséhez, amit most fogunk leírni, érett olvasóra van szükség. Olyanra, aki fel is fogja a leírt szavak súlyát, de akit ugyanekkor ez sem tántorít el Hamvas más érdemeinek elismerésétől – azon érdemei miatti tiszteletétől, melyeket leírtunk, és az azok miatti tiszteletétől, amelyeket itt nem állt módunkban megemlíteni.

 

Nos, Tábor Béla információi szerint Hamvas 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba és annak három éven át, 1945 és ’47 között a tagja volt. Tehát nem az úttörő mozgalomba lépett be gyermekként vagy a KISZ-be kiskamaszként, nem egy szakszervezetbe, nem is csupán Lenin-jelvényt hordott rosszul kifejezésre juttatott lázadásból néhány hónapig, hanem érett fővel, azokkal a nézetekkel, szellemi ismeretekkel és élettapasztalatokkal, amelyek neki voltak, a Magyar Kommunista Pártba lépett be és annak tagjaként hosszabb időt töltött el. Az információ pontosságán biztos lehet vitatkozni. Az a negatívum azonban, amit a belépés ténye kifejez, bizonyos fokig az életműben is kifejeződésre jut. (Kimondjuk ezt, de egy pillanatra sem feledkezünk meg meg annak mérhetetlen pozitívumairól.) 1945. május 31-én Hamvas mint a budapesti központi könyvtár könyvtárosa a német könyvek likvidálására buzdító beadványt nyújtott be. Egy évvel később tanulmányt közölt „Lukács György” címmel, amelyben „konzervativizmussal” és „dogmatikus ortodoxiával” vádolta Lukácsot, olyan eufórikus hangnemben, hogy „Most fel fogom építeni az igazi Európát.” Ugyanebben az évben Keszi Imre első támadására válaszolva, „Marx hallatlan jelentőségéről” írt, az „őskommunizmus” felépítését indítványozva! Ez utóbbi Hamvas saját magát leginkább alulmúló – borzasztó – írása. A mai, korszerűsített baloldal természetesen azonnal lecsapott rá, azt állítva, ami ebben az írásban tényleg megtörtént: „Hamvas Béla megvédte Marxot” a nem eléggé korszerű marxistáktól. ’47-ben már egy címében is furcsa cikk következett: „A nevelés a béke szolgálatában”. Itt Hamvas a pedagógia céljaként a beavatást (így) határozta meg, és a beavatásnak megfelelő modern nevelési intézmények felállítását javasolta, melyeket a Hitlerjugend „fanatikus világnézeti nevelésével” állított szembe. Azután 1947–48-ban megjelenik az Anthologia humana négy kiadása, benne Keszi Imre fordításában Lenin és Sztálin idézetek! (Annak a Keszinek a fordításai, aki Hamvas teljesen indokolatlan gesztusai dacára ’48-ban persze újra megtámadta.) Ezeket a tényeket nekünk kellett leírni, mert csak azokkal az összefüggésekkel együtt igazságos beszélni róluk, amelyekkel fentebb foglalkoztunk. Akik Hamvas kommunista párttagságát kiemelik, azok emeljék ki Hamvas életművének a legfőbb jobboldali ideológiai áramlatokkal egybehangzó vonatkozásait is. Aki „A”-t mond, annak itt kivételesen „B”-t is mondania kell, mert csak így lehet az ember ebben a tekintetben igazságos, és csak így lehet helyesen megérteni azt, hogy Hamvas Béla pontosan és teljesen minek az ontológiai szimbóluma és reprezentánsa. Felszínes látásmód, hogy csak a legmagasabb, legtisztább szellemiségé, hogy csak a politikamentes magas intellektusé, és persze még felszínesebb, hogy csak a zseniális írásé. Ha Hamvast a szellem küldte, amiben semmi okunk sincs kételkedni, akkor a szellem üzenete benne és általa a szellem mibenlétének megfelelően komplex.

 

Mi történhetett vele 1945-ben? Hirtelen politikai fordulatról kell-e beszélnünk vagy fokozatosról? Lezárult-e a pártból való elbocsátás után a baloldali influenciák hatása életművében? Fokozatos politikai átmenetről azért sem beszélhetünk, mert a Scientia Sacra I. 1944-ben készült el és benne Hamvas A magyar Hüperionhoz hasonlóan még esszenciálisan király- és királyságigenlő volt. A szomorú politikai fordulat így valószínűleg az 1945-ös világbéke hangulatra és általános eufóriára vezethető vissza, összefüggésben azzal az érzéssel és megdöbbentően naiv gondolattal, hogy „most fel fogom építeni az igazi Európát”. E körülmény azonban nem mentheti Hamvast, hiszen az ő szellemisége, mint azt a háborúval kapcsolatos soroknál is láttuk, messzemenően képessé tette volna arra, hogy befelé fordulva függetlenítse magát a körülményektől, az általános érzületektől és illúzióktól, amelyek hamar elmúltak és amelyekből három év múlva gyorsan ki kellett józanodnia. Annak dacára, hogy a sajnálatos politikai fordulat inkább hirtelen eseménynek, mint fokozatos folyamatnak tekinthető, azért voltak bizonyos előzményei. A szociális orientáció elégtelenségéről és történelemszemléletének sajátosságairól már beszéltünk, ezek összefüggésben állnak a kommunista párttagsággal. Kiemelhető még Hamvas írásainak ellentmondásossága. A legjobb és legkomolyabb olvasókban mindig is felvetődött és fel fog vetődni Hamvas szellemiekben való követése. Mármost, ha ez a követés mindenre kiterjedne, akkor az embernek egymásnak teljesen ellentmondó, egymást kioltó vagy konfúziót keltő dolgokat kellene tennie. A Társadalomtudomány ugyanazon számában, melyben Hamvas elismerőleg szólt Jaensch Der Gegentypusának több felvetéséről, néhány oldallal arrébb már teljesen mást mond: „Ma már világosan látjuk, hogy ez a szellem a »barbárság vertikális betörése«, a múlt században mint szocializmus-kommunizmus, ma pedig mint a különböző nacionalizmusok diktátor-szelleme jelentkezik.” Egy helyen a szocializmus ellen érvel, utána a szocializmus mellett, majd a harmadikban felveti egy állítólag jobboldali szocializmus lehetőségét. Ugyanezt megteszi a humanizmus és más kapcsán is. Ne higgyük, hogy az írások születésének időpontjai az ilyen kérdésekben eligazítóak, mert néha mindez egy íráson belül történik, s nem csak a politikai vonatkozású problémák esetében. Hamvas a sokszínűségből és ellentétek kedveléséből valóságos hobbyt csinált. Aki ezt tanításnak vagy ilyesminek veszi, az naiv bolond. Mindez inkább Hamvas elvekkel, konkrétumokkal, kikristályosított világnézettel kapcsolatos averzióira vezethető vissza, ami megint csak ellenmondásos, mert mint láttuk, másutt elismerte ezek különböző minőségeket kifejező voltát. Az elvek, alapelvek, dogmák megléte az ember életében egyáltalán nem negatívum. Egyáltalán nem jelent feltétlenül dogmatizmust. A szellemi embernek ezeket ki kell alakítania, folyamatos revideálnia kell őket, az érvényeseket pedig élnie és gyakorolnia kell. Az ezekkel szembeni ellenérzés egy negatív, baloldali influencia és vonás volt Hamvas életművében a kezdetektől fogva. Ide tartoznak a politikával szembeni meg-megújuló kiszólásai is. A modern idők illuzórius létét leszámítva, ontológiailag egyáltalán nem igaz kijelentés az, hogy aki a hatalommal találkozik, annak a keze soha nem maradhat tiszta. Az emberben lévő igény a politika iránt, a tulajdon és hatalom ontológiai tényezője iránt teljesen normális, mély és szép igény. Ezt nem kell ellenezni, kontrollálni kell. Az antipolitikusság, a politikaellenesség könnyen oda vezethet, hogy a politika iránti teljesen normális, de nem tudatosított igény egyszer kirobban és abnormális, nem szellemi módokon nyilvánul meg. Valami ilyesmi történhetett Hamvas Bélánál.

 

Arra a kérdésre, hogy 1948-ban az Anthologia humana negyedik kiadása után Hamvas életműve teljesen mentes-e a tág értelemben vett baloldali tendenciáktól, nemmel kell válaszolnunk. Az időskori Hamvasnál is sokszor újra fellángol az antipolitikus hang, a politikaellenesség. Az ember lehet apolitikus vagy tradicionális értelemben politikus, de nem lehet antipolitikus. Emellett Hamvas tipológiailag, karakterológiailag is gyakran pontatlan, önkényes és befolyásolt volt. Az „Óda a XX. századhoz” vagy a Szarepta karakterei és jellemrajzai irodalmi értelemben zseniálisak, de ahogy ezeket történelmileg vonatkoztatta, az egyáltalán nem olyan volt, mint amit az analógia tradicionális tudománya ihletett. Amit például a németségről másodszor írt, a tudományossággal mint olyannal azonosítva, az egyáltalán nem találó és mély. Ugyanígy igazságtalan a „legszomorúbb ember” típusát, ezt a tényleg létező típust nem a kommunistákkal azonosítani; miként az is, hogy Julius Caesar, Hitler, Mussolini, Lenin és Sztálin nála olykor ugyanúgy a „ruffian” típusába tartoztak. Mindezt részben a kezdetektől fel-felbukkanó politikaellenességre vezethetjük vissza, amit a magunk részéről egy átvitt értelemben vett baloldali sajátosságnak tartunk, részben pedig arra a politikaellenességre, ami 1945 után kompenzációképpen következett be. A kései antipolitikus megnyilvánulásokban Hamvas egyrészt azt kompenzálta, ami 1945–48 között történt, másrészt azt, ami korábban Nietzsche és Evola hatása alatt. Emellett voltak kommunizmusellenes, rendszerellenes megnyilvánulások is, amelyek nem antipolitikusak és nem apolitikusak, hanem teljesen jogosak és normálisan politikusak voltak. És persze a „pogány heroikus” korszak sem múlt el teljesen nyomtalanul.

 

Hogy mindebből mi következik? Hamvast olvasni kell. Kutasd, vedd el, tartsd meg, éld, ami jó. Aki pedig politikai szempontból értékeli, annak „A” mellett „B”-t is mondania kell. Az a szokás vagy eljárás, hogy Hamvas Bélát teljesen apolitikus szerzőnek állítsák be, láthatóan nem felel meg a valóságnak. Általában tényleg apolitikus szerző, teljesen azonban nem az. Ha olyan döntő esszégyűjteményeket és műveket veszünk, mint a Babérligetkönyv, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, a Silentium, az Arkhai, a Tabula Smaragdina vagy a Mágia szutra, akkor valóban politikamentes szerzőnek tűnik. Azonban az interpretáció még e tekintetben is felszínes, hiszen jobban megnézve a Babérligetkönyvben is ott „A magányos király könyve”, a Scientia Sacrában is az utolsó könyv, „A király és a nép”. Úgyszintén felszínességre vall, ahogy nem tesznek különbséget Hamvas politikamentessége (apolitika) és politikaellenessége (antipolitika) között, amely utóbbi számos írásában szintén jelentkezik. Az antipolitika nem apolitika, amit éppen a bizonyos esetekben teljesen érvényes apolitika védelmében is meg kell jegyezni, mivel minden politikaellenes ember a politika rejtett hatásai alatt áll, ezért ellenzi azt, így viszont nem képes a tényleges politikamenetességre. És ott vannak az olyan művek is, amelyek az árnyalt megfogalmazások és keretek dacára felülmúlják a legnyíltabb politikai állásfoglalásokat, így például a Patmosz vagy az Ugyanis, melyek bizonyos részeikben masszívan szocializmus- és kommunizmusellenesek, tehát politikusak. A Hamvas = apoliteia képlet mindezekért elfogadhatatlan. Igaztalan egyrészt Hamvas Béla politikaellenes megnyilvánulásai, másrészt különböző irányú, ifjú-, felnőtt- és időskori állásfoglalásai miatt, amelyek politikai konzekvenciákkal bírnak. Egyesek felvetették még Hamvas politikafelettiségének, a politika világán való teljes felülemelkedettségének gondolatát is, ami az életmű egésze tekintetében megint csak elképzelés marad. A valódi metapolitika szigorú kritériumokhoz kötött, magában kell foglalnia mind az apolitikát, mind a határozott politikai állásfoglalást, mind „felfelé” való elhagyását. A középső tényezőt Hamvas nem kristályosította ki életművében.

 

Mindennek dacára Hamvas Béla nemcsak a XX. század sok szempontból legjobb magyar írója volt, nemcsak kora szellemileg talán legtájékozottabb embere, hanem valódi nagy gondolkodó is. Az emberi történelem értelmét például az „istenné levésben” látta, a kultúráét az „istenhasonlóságban”, az élet értelmét „az emberben mint Isten képviselőjében”, „a szellemmel való kapcsolatban”. Noha egyre többet beszélnek róla, valójában egyre kevésbé értik. Paradox, de kevesen ismerik életművének egészét, nem tudják egyben- és együttlátni azt. Szellemi és egzisztenciális hatása az elmúlt évtizedek viszonylatában határozottan csökken. Mindez sajnálatos, de végül is nem lehet csodálkozni rajta, hiszen az ilyen eszmék – összességükben és lényegükben – elérhetetlenek korunk demokrata olvasói számára.

 

  Forrás: A szerző „Hamvas Béla és az apoliteia” című tanulmányának a Magyar Hüperión számára átdolgozott változata   |   2944   ·   0   ·   Jelentkezz be, és indíts beszélgetést!

Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció