Idill (újjászületések hajnalán)

Kép forrása: http://www.redeyesblueskies.com

De a reggelt nem szabad elsietni. Megvárom, amíg a nap egészen feljön, s akkor úszok egyet a tóban. Az élethez kell a levegő, de kell a víz is. Az önátadást a vízben lehet gyakorolni, az ember lebeg benne, átadja magát a mindenségnek. Mintha valaki a karjaiban tartana. És közben látom a kék eget, néhány kis felhő, meg madarak.
Régi emlékeket idézek fel, talán meg sem történtek itt a fizikai világban, de ez most teljesen mindegy, ettől még ugyanannyira igazak és valódiak.

Ismerősnek tűnt, pedig soha nem láttam. Hosszú, barna haja volt, fiatal, de még is érett, szemében sok – sok emlék. Mikor meglátott, mosolygott, és üdvözölt, mint régi barátot. Én azon pörgettem az agyam, hogy honnan is ismerhetném, hol láttam már, de nem ugrott be semmi. A hangja is ismerősen csengett.
- Délután kirándulni megyünk. Jössz? - kérdezte.
- Igen – nem tudom, miért nem csodálkoztam a felkérésen. Semmi sem volt természetesebb, mint hogy kirándulni megyünk. Szedtünk virágot meg gombát, este vacsoráztunk. És beszélgettünk. Jó volt vele lenni, mintha haza mennék. Naponta felmentem hozzá, melegséggel fogadott, olyan volt, mint egy gondoskodó anya. Napközben nem zavart a hiánya, nem járt folyamatosan a fejemben, de ha rá gondoltam, vagy ő rám gondolt, akkor találkoztunk.
Több hét után sem tudtam, ki ő. Bár nagyon jól esett vele lenni, még sem szerettem belé. Inkább olyan volt, mint egy testvér. Próbáltam megszeretni, de igazi, mély érzelmek nem fűztek hozzá.
Sokat mesélt. Régi időkről, amelyekre én nem emlékeztem. Előző életekről mesélt, én nem hittem neki. Bár néhány részletre mintha én is emlékeztem volna, talán álmaimban láttam, nem tudom. Nekem mennem kellett, eljött az elválás napja.
Úgy történt, hogy nyáron, épp távol voltunk egymástól, érkezett a levél, amelyben valamilyen közös programra hívott el magával. Akkor leírtam neki, hogy igazából nem szeretem, nem vagyok bele szerelmes, s hagyjuk ezt az egészet. Nem, nem arról volt szó, hogy nem éreztem jól magam vele. Csupán nem volt az a nő, akiért az ember megtesz még egy lépést. Amikor közel volt, szívesen elmentem hozzá, de több kilométert már nem utaztam érte. Nem sértődött meg, talán nem is volt szomorú, válaszlevelében megértett, aztán találkozásunkkor a következőt mesélte:
- Előbbi életeinkben, többször is voltam a feleséged. Akkor szakítottunk végleg, amikor egy szőke nőért hagytál el.
- Hahaha, reinkarnáció, gondoltam.
- Ezzel a nővel ebben az életedben is fogsz találkozni. Meg fogod ismerni, az illatáról. Akkor rájössz, miről beszélek. Sokat szenvedtél azzal a nővel. Ne ess ismét abba a hibába, hogy vele maradsz! - szomorúság látszott a szemében, mint aki tudja, mi vár rám, s azt is tudja, hogy nem fogok rá hallgatni.

Időközben felmelegedik a természet, a nap már erősebben süt. Bemegyek az árnyékba, a fák hűvös oltalmába, s ott folytatom az emlékezést. Most igazán érett és felnőtt a nappal. Minden világos, a fák élénkzöldek, a tó hullámzik. Az árnyékok is épp csak akkorák, hogy el lehet bennük bújni.

Elköszönt, és meg mosolyogtam, arra gondoltam, kár az ilyen mese, azzal nem tart vissza. Nem hittem a lélekvándorlásban, nem is nagyon érdekelt a téma, de ha még hittem is egy kicsit, akkor sem hittem ennek a nőnek, főleg azt nem, hogy a feleségem volt. Arra aztán emlékeznék! De nem, nem emlékszem semmire. Elhalványult minden, amit mesélt, az emlékei nem lettek az én emlékeim.

Eszembe jut, hogy még egyet úszhatnék a tóban. Közben rájöttem, hogy mennyire jó néha az egyedüllét. Ilyenkor feltöltődöm, s talán intenzívebben élhetek, mint máskor. Az emberek ma ingerfüggőségben szenvednek: ha nincsenek folyamatos külső ingereknek kitéve, akkor magányosan kezdik érezni magukat. Rettegnek a semmittevéstől, és attól, hogy nem történik semmi. Pedig ha külső ingerek nem zavarnak meg, akkor kezdenek történni a dolgok. Letisztulnak a gondolatok, a látás élesedik, olyant is észreveszel, amit addig nem. Az éberség csak csendben élezhető, mert ha lecsendesül az elme, kezdünk látni. Akit ma nem érnek ingerek, az elkezd tevékenykedni, barkácsol vagy takarít. Pedig egyre kevesebb a csend, és egyre kevesebb az egyedüllét, amikor igazán önvalónkkal lehetnénk.

Egyszer szembefutottam egy lánnyal, s már első látásra megfogott. Kissé feszült mosolya, kíváncsi tekintete volt. Mosolygott mindig. Először csak távolról láttam, olyan volt mint egy délibáb, felvillant a folyosón egy pillanatra. Pár napig csak néztem távolról, mint akárki mást, nem jelentett sem többet, sem kevesebbet.
Amikor közel kerültem hozzá, s megéreztem az illatát...
Egyszerre minden beugrott. Ez az a lány, akiről a barna mesélt. Felismertem az illatáról. Pörögtek bennem az érzések, a gondolatok, az emlékek. Igaza volt! Végig igaza volt, és én azt hittem, csak mese. Láttam magam előtt azt a helyet, éreztem azt az érzést. Az érzés ismerős volt, valódi, intenzív, szinte kézzel fogható. Bár a nőt soha nem láttam addig, nem is tűnt ismerősnek, csak az illata, meg a tekintete, mely mélyen fúródott a lelkembe. Addig azt hittem, a szőke kifejezés a hajra vonatkozik. De nem. A szőke, meg a barna, meg a vörös lelki színezetek, amelyek megmaradnak, akármilyenre is fesse utólag a nő a haját.

Méregetem az árnyékot, amely lassan nyúlik, mindjárt eléri a vízpartot. Közben gyümölcsöt eszem. A nap már délutánra jár, és lassan lecsendesül, mintha búcsúzna. De nincs rossz érzés bennem, hisz jó napom volt.

Összejöttünk. Intenzív érzelmek, vágyak és gyűlöletek. Már az érintésében is ezer emlék, ezer szó volt, de még is, mintha a fizikai testünk távol tartana egymástól. Harcoltunk, nyomultunk egymás fele, de az emlékekben élő közelséget nem tudtuk elérni. Inkább fájdalmakat halmoztunk, mintha büntetnénk magunk.
Sokat szenvedtél azzal a nővel, jutott eszembe többször a barna lány szava. Nem tudtam még sem szabadulni, inkább a fájdalom, mint az üresség.
Aztán meggyőztem magam, s elmentem. De az álmaimban még sokáig kísértett. Az érzés megmaradt, s ha bárkivel találkozok, érzem, tudom, nem először látom. Már csak egy ölelésből is tudni lehet, ha az az ölelés régi érzéseket ébreszt. És az illat. Hiába illatosítók meg parfümök, az illat sok életen át elkísér.
Emlékszem, gyerekkoromban, körülbelül tíz – tizenkét éves lehettem, egy ismerős születésnapi ünnepén voltunk. Ott volt egy kislány, akinek arcára már nem emlékszem, de az illatára igen. Utána akárhányszor megéreztem azt az illatot, eszembe jutott. Kerestem is később azt az illatot, de nem találtam meg, néhány parfüm, vagy virág illata idézte, de egyik sem volt az igazi.
Az a barna lány, aki valamikor a feleségem lehetett, legalábbis a szavai szerint, mesélt azokról az időkről és helyekről, s tényleg, mintha nekem is ott volna a tudatalatti minden. Néha fel tudom idézni, de legtöbbször álmomban látom. Konkrét képek nincsenek, csak az öröklétbe égetett pillanatok, amelyek inkább érzések mint látomások, sejtések és bizonyosságok.

Régen sokat álmodtam egy nővel, akit a valóságban, itt a Földön, nem ismerek. Álmaimban ismerős volt, sokszor eljött, jó volt vele lenni. Aztán kimaradt, úgy látszik más dolga akadt. Azért néha ismerős arcokban is megjelent, rövidebb ideig, így az életben is megláthattam egy szikrát belőle.
Úgy gondoltam, valahogy itt, ebben a létben, nem lehet összehozni azt az érzést. Néha azt hiszem, itt csak az elkülönítettség fájdalma van, az ember hiába igyekszik közeledni. Csak rövid ideig sikerül, aztán ismét a szakadék. Hiányozni kezd azonnal az, akivel ott az ember, pedig ott van, de nem, még sincs ott az, akit remélsz. A sértődöttség. Mintha megsértenék az embert azzal, hogy nem azok, akik.
Azzal az emlékezős barna lánnyal nem volt ilyen. Mintha már találkozásunk pillanatában tudtam volna, ki ő, soha nem csalódtam. Nem kellett igazán, de nem is fájt a hiánya. Szabadon tudtam engedni, s ha kellett, ott volt mindig. A szőke más volt. Ott csak a sértődöttség. Hogy nem törődik velem. Hogy mással beszél. Hogy meg van sértődve. Kardoztunk az érzelmekkel. Birtokolni akartam, de egyre távolodott, aztán ha elengedtem, közeledett. Aztán az édes bosszú, ez ment a legjobban. Bosszút állni bármilyen sérelemért.
A szőke nő szelleme sokáig kísértett. Utána a gyors, fellobbanó érzelmeknek éltem, rövid fájdalmas kapcsolatokon keresztül. Nem, nem azt a szőke nőt kerestem másokban, hanem csak az érzést, amit adott. Azt a feszültséget és szomjúságot. Későn jöttem ár, hogy az az érzés nem tőle függött, hanem egy emléktől, melynek nincs nyoma e fizikai életemben.
Közöttünk nem csak a testünk volt akadály, mely a lelkeink közé fúródott, hanem az egész lényünk, a tudatunk, világlátásunk. Nem a szerelem kötött össze minket, hanem a hiány, de ezt a hiányt nem tudtuk betölteni.

A tó partján a délután különös. Kissé lecsendesül a természet, a víz is megnyugszik. Elhallgatnak a madarak, a szél elül. A víz kisimul, mint aki megnyugszik, beletörődve azzal, hogy a nap lassan véget ér. Pedig reggel milyen vidám volt, és körülötte táncoltak a virágok.

De mindez csak emlék. Emlék, talán már nem is létezik ebben a térben és időben. Csak egy emlék, mely néha felpislákol a sötétben.
Életünk nagy része azzal telik el, hogy megpróbálunk megfelelni. Ezt a téves megközelítést a kapcsolatokba is bevisszük. Legalább is én biztosan, mire eszembe jutott, hogy magamat adjam, már rég nem volt kinek. Én azt hittem, más kell legyek, s azt hittem, a nő is más, s a két más soha nem lelhet önmagára – egymásban.
El kellett telnie pár évnek, míg feladtam ezt a hajszát, s nem vadásztam már délibábot. Ahogy megálltam, megértettem, s nyugodtan mentem tovább: mert az élet egy híd. Amikor felismertem, hogy csak régi emlékeket hajszolok, elengedtem az összest. Elengedtem a szőkét, meg a barnát, nem kerestem többé őket senkiben. Így megtalálhattam végül azt a nőt, akivel leélhetem az életem.

A nap lassan lemegy, a természet végleg elcsendesül. Békésen néz vissza még egy kis időre, de már csak a csillagokat látja felvillanni. Tudja, ez nem halál, csak előkészület a születésre, az új napra, amely új lehetőségeket és új emlékeket hoz magával. Kinyújtózom, azt hiszem, még megmártózom az elcsendesült tó vizében, aztán én is nyugovóra térek. Ráfekszem a tó vizére, hogy lássam a csillagokat, és érezzem hová tartozok. A levegő már hűvös, a tó vize mozdulatlan, a fák már alszanak, de ez nem a halál, ez maga az élet.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.