János-Széll István: Hamvas Béla - Mágia szutra...

MEGSZÓLITHATÓSÁG

Nem sok író van, akitől a normális alapállást, azaz a normális emberi létet és életet meg lehet tanulni. Az elmúlt kétezer évben nem sok olyan könyv született, amelynek színvonala magasabbra van helyezve, mint az egyszerű nyerészkedés és életélvezet. Azon kevés könyvek része a Hamvas életmű, amelyek a normalitás helyreállításával foglalkoznak. Az egyszerűség és a színesség egy helyen. Hamvas Béla Mágia szutrája (a mágiáról, azaz az életképzeletről szóló tan – tulajdonképpen a szutra szálat, fonalat jelent, vagyis azt a gondolati vezérfonalat, amely által az ember újra és újra fel tud idézni egy komplexebb tudást) az a mű, amely, azt hiszem, a normális léttudatot, azaz az egység helyreállítását a legjobban leírja. A Mágia szutra a Tabula Smaragdina című kötetben, annak második felében található, de önálló műnek is tekinthető, akár egy kisebb könyv is lehetne.

A mágia szutrához elsősorban az ember morális alapállását kell megértenünk, vagyis azt, hogy miért is van itt, és miben áll az élete, léte és üdve.

Hamvas abból az evangéliumi axiómából indul ki, hogy aki az életét meg akarja nyerni, az elveszti. Az élet úgy van megszerkesztve ugyanis, hogy aki meg akarja tartani, annak az életét be kell zárnia, magántulajdonná kell tennie. De ha az életet bezárjuk, akkor elveszitjük. Ezért az életet nem bezárni ajánlatos (magántulajdonná tenni), hanem kinyitni. A kinyitott élet jele a megszólíthatóság. Vagyis az embert le lehet mérni az által, hogy mit lehet neki megmondani. A nyitott életet élő embernek mindent, másnak szinte semmit. Miért? Mert a nyitott ember élete nem magántulajdon, ezért nem sértődik meg, nem kéri ki magának. A bezárt életét az ember óvja, mint más tulajdonát. A szó – amelynek, mint később kiderül – mágikus, azaz teremtő hatalma van, a bezárt életet veszélyezteti, ezért a bezárt életet élő ember megszólíthatatlan. A valóságban azonban az életem egy olyan tulajdon, amit egészen soha nem vehetek birtokba, soha nem lehet teljesen az enyém.

Az élet, mint magántulajdon eszméje vezetett a háborúkhoz, az inkvizícióhoz, a gázkamrákhoz. Az ember érzi, hogy az élete soha nem lehet az övé, de mindent megtesz azért, hogy azt mégis megnyerje. De minél inkább meg akarja nyerni, annál inkább kicsúszik a kezei közül, és kétségbeesetten kap utána. Minden aljas eszközt a kezébe vesz, de mivel a lelkiismerete bántja, magasztos eszméket talál ki tetteinek igazolására. Hamvastól tudjuk azonban, hogy aljas tettet semmiféle magas cél nem igazolhat. Amilyen színvonalú a tett, olyan színvonalon áll a cél maga is.

Amikor az ember csak az életben gondolkodik, el van veszve. Az élet a mindig éhes disznó, mondja Hamvas. Az ember azt hiszi, hogy az életet élveznie kell, és ehhez alkalmazkodik. De minél inkább élvezni akarja az életet, annál inkább elveszít valamit, ami az életnél több. Így válik az ember megszólíthatatlanná. Ha megszólíthatatlan, akkor nem képes felelni sem – azaz felelőtlen. Az angolban a felelősség (responsability) a felelésre való képességből (amability to respond) deriválódott.

Az első mozzanat tehát elismerni, hogy van valami, ami több, mint az élet. Hogy ezt a többet megértsük és megtanuljuk, nyíltnak kell lennünk. Azaz az életünket ki kell nyitnunk: oda kell adnunk a világnak, a kozmosznak, a természetnek, a közösségnek. Ha ezt megértjük, többé nem a miénk az életünk. De mivel odaadtuk, igazából megnyertük, és nem csak az életet, hanem azt is, ami az életnél több.

ELMÉLET ÉS TETT

Meg kell tanulnunk, hogy az elmélet és tett nem választható el egymástól. Sőt, a legtöbb dolog olyan, hogy egyszer meg kell tegyem, s csak azután kezdem érteni. Ezért nem szentesíti a cél az eszközt. Mert az ember, ha a helyeset teszi, akkor a szót is érteni kezdi, ami a helyes tettben él. A helyes életrendben érti igazán az ember azt, amit a tett nélkül soha nem értene.

A tett a fontos: azaz a helyes életrend megalapítása. Alapítani több, mint építeni: a helyes életrend, azaz a normalitás megalapítása a tettel kezdődik. Az építés az elmélettel. A Mágia szutra a normális élet megalapításáról szól.

A normális életrend megalapításához elsősorban tudni kell, hogy az ember nem csupán fizikai, és nem csupán lelki, s nem is csupán szellemi lény. Az emberben minden benne van: a fizikai (természeti) világ, a lelki szféra, a szellemi világok. De ezen kívül benne van az emberben a morál, a szabadság, a hit, a kozmosz, a csillagok. Ezért az ember nem mikrokozmosz (kis világ), hanem mikrotheosz (kis Isten). Az embernek nem környezete van, hanem világa. És az ember világa nem egy hely a földön, vagy egy faj, vagy vallás, hanem az egész világ. Az ember egész, azaz egység, és ami rajta kívül van, az benne is van. Ez az EGY. Ezért, a normális lét alapjaihoz elsősorban, az összes lehetőséget birtokba kell venni, az összes lehetőséggel számolni kell. Nem világnézetek és vallások és eszmék mögé kell bújni (az életet bezárni), hanem a MINDENT kell befogadni, és meg kell nyílni. De mindez nem elméletben, hanem tettben, mert csak azt tudhatom, amit megteszek.

Ha az összes létező lehetőséget a magam számára fent tartom, akkor a szabadságban részesülök, ha az életemet bezárom, akkor az örök rabságban. A szabadság nem társadalmi, tudományos vagy lélektani fogalom, hanem létezés – fogalom. Igazából, mondja Hamvas, az egyetlen és legfelsőbb morál a szabadság. Mert aki szabad, annak élete nyitva áll.

A szót, a gondolatot be kell váltani, és ez a beváltás a tett. Csak azt tudom, amit megtettem. A többi elmélet csupán, az igazságtól fényévekre.

A „transzparens egzisztencia” és az „univerzális orientáció” fogalmát Hamvasnál találjuk meg, és e két szó jelentését az eddig írtak foglalják össze. A transzparencia – átlátszóság – a nyílt élet, hisz ha életem nyílt, akkor átlátszó. Nincsenek titkaim és rejtegetnivalóim. Minden ki van téve a napfénynek. „Csak a démonnak kell rejtőzködnie”. Az univerzális tájékozottság épp a gyakorlat (tett) által szerzett megismerés, mert aki a tettel szerezte a tudását, az egyetemes tudást szerzett. A tudomány, a filozófia, a vallás rész – igazságok csupán, és mind az egységnek részei. Aki igazán tájékozott, az nem vallásos, nem tudományos, nem materialista, nem realista, nem idealista, hanem mindez együtt. Mert, mint írtam, az összes lehetőséget birtokba kell venni.

A HÁROM KÖZEPE

Az emberi hármas egységből kell kiindulnunk, hogy megértsük a mágia szutrát. A romlás három szinten következik be: a szellem bűne, a lélek őrülete, és a test betegsége egy. Ezért az igazi gyógyulás három síkon zajlik: esztétikai (fizikai), logikai és morális síkon. A szellem bűne morális kérdés. A lélek őrülete a kábulat, a valóság hibás érzékelése, az analógiás logikai megértés hiánya. Az orvostudomány a fizikai, testi szinten próbálja megoldani a problémát, a természetgyógyászat és a pszichológia a lélek szintjén is, a vallás szellemi szinten, de a három szint elválaszthatatlan. Ezért nem lehet e három síkkal külön – külön dolgozni, a megoldást középen kell kezdeni. Nem elég csak a fizikai testet rendbe szedni. De nem elég a lelket gyógyítani. A szellemet gyógyítani sem elég. Sőt, ha a hármat egyszerre végezzük, akkor sem érünk el vele sokat. Miért? Mert a gyógyulás – az egészség, egység helyreállítása – középen kezdődik. A három közepén. És ez a közép nem más, mint az imagináció (életképzelet). És itt jutottunk el a lényeghez. Az életképzelet az a kép, amellyel az ember az élettervét – az üdvét – készíti.

A Mágia szutra tulajdonképpen az imaginációról szól. Az imagináció a „kezdetben vala az ige”, vagyis a SZÓ. Nem gondolat, nem képzelet, nem fantázia, hanem kép. Az élet az imaginációban készül. Helytelen az a megfogalmazás, hogy az vagy, amit gondolsz. Igazából az vagy, amit az imaginációdba behelyeztél. A mindennapi tevékenységünkben, munkánkban nem a gondolkodás vezet, hanem az imaginációnk. Erről a középről van szó, amikor az egység helyreállításáról van szó. Nem a testben, nem a lélekben, és nem is a szellemben kell kezdeni, hanem az imaginációban. Az imaginációban levő képet kell kicserélni. Ugyanis a lét megzavarodása az imaginációban következett be, és ott is lehet helyreállítani. A legfontosabb tudni, hogy az imagináció teremt, azaz az életképzeletünk által teremtünk. Akármit teszünk, azt teremtjük, ami a képzeletünk centrumában van. Mint írtam, az imaginációt nem szabad összetéveszteni sem az álommal, sem a fantáziával, mert teremtő tevékenység. Az ember az imaginációja által folyamatosan teremt, ha tudja ezt, ha nem. Nem a szándék a fontos, nem az elv, nem a világnézet, hanem egyedül az imaginációba helyezett kép.

De az imagináció nem csak kép, hanem tűz is. Szenvedély, harc. Az imaginációban a kép nem csak ott áll, hanem telve van szenvedéllyel és akarattal. Minél erősebb a kép tüze, annál nagyobb a teremtő ereje.

Megjegyzem, hogy az imaginációról rengeteg könyv és film született a nyolcvanas évektől errefele, amelyek felszínesebben vagy mélyebben próbálják megközelíteni, leirni a lényegét. Sajnos a legtöbb könyv kimerül a felszines ismertetésen. De a legnagyobb probléma az, hogy az életképzeletet nem a megfelelő alapállásból vizsgálják – tehát az élet megnyitása, a felelősség és a szabadság alapállásából – hanem az élet megnyerésére fektetik a hangsúlyt. Ebből születtek a „pozitiv gondolkodás”, és más hasonló elméletek és gyakorlatok, amelyek nem az élet megnyítását, hanem annak bezárását célozzák.

Ha valaki igazi mélységeiben látni akarja, hogyan működik a teremtő képessége, annak föltétlenül el kell olvasnia Hamvas ezen esszéjét.

GYÓGYULÁS

Az imaginációnkban Szophia – a bölcsesség – képét kell behelyeznünk, hogy az imaginációnkat, és ez által az életünket megtisztítsuk. Szophia a normális ember képe, az ép létezés, a tiszta szellem, éber lélek és az egészség képe, az idill képe. Erről szól a Mágia szutra.

Az imaginációban van a szabadság. Mindig azt imaginálok, amit akarok, és ezért a legfőbb morál a szabadság. De a szabadság az élet – nyíltság. Nem tehetem meg azt, hogy az életemet zárva tartom, és az imaginációmat kitisztítom. Mert ha az életem zárt, akkor tiltakozik, megharagszik, bosszút áll, mert nem tűri a leleplezést. A bezárt élet jele az eldologiasodás, a személytelenség, a megszólíthatatlanság. Vagyis a felelősség. Mert a felelősség (felelésre való képesség) és a szabadság csak együtt léteznek. A felelősség nélküli szabadság nem szabadság, hanem törvénytelenség. A felelősség nyíltság, odaadott élet, megnyitott létezés. Ahol több vagyok az életemnél. A szabadság több mint hogy bármit megtehetek. Az igazi szabadságban nem tehetek meg bármit, csak amit tennem kell. Bár paradoxon, de ez az élet titka. A létezés titka. Egy csillag is, azt mondják, addig szabad, amíg a saját pályáján kering. Ha letér a pályájáról, örök rabságba kerül.

Ha az életemet megnyitom (odaadom azért, ami az életnél több), akkor megnyílok az előtt, ami vagyok. Ehhez az imaginációmban, a létem központjába a normális ember képét kell behelyezzem, és azzá kell válnom. Nem az életélvezeteket hajhászó ember képét, nem a bezárt emberi lét képét, nem az őrület és a betegség képét. Ez az életmű: többé lenni, mint az életem maga. És ami több bennem, mint az életem, csak az, amit halálom után magammal viszek.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.