Szepo


Jókai Anna: A mítosz mint realitás...

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   5 éve   ·   3546   ·   Hamvas Béla

Kodolányi János prózájából, melyet Várkonyi Nándor végkifejletében „mágikus realizmusnak” nevez, világosan kitetszik: az írói út összefügg az emberi úttal, a tudat részben kegyelem általi tágulásával vagy – szerencsétlen esetben – éppen a tudat beszűkülésével. Az utóbbira is van, sajnos, példa: egy-egy ragyogó alkotó, művészetteoretikus hogyan akadt az éltető nedvet elszívó, szivacsos, végletes anyagelvűség csapdájába, s vált propagátorává olyan ügyeknek, amelyeket rontatlan ifjúságában még szégyellnivalónak tartott volna. De most nincs dolgunk a tévelygőkkel; Kodolányi elszánt vándorlelkéről beszélünk – felismeréseiről, amelyek kivezették a helyi nyomorúságok naturalisztikus ábrázolásából, a magyar történelem sugallta szélesebb tematikához terelték, s végül a magas szellemi világ kutatására is képesítették.

Jókai Anna: A mítosz mint realitás...

Ezen a spirálszerűen táguló-emelkedő úton minden állomás fontos volt: a moralitással áthatott társadalmi ítélkezés a jelen felett, a felelősséggel megidézett történelmi múlt, de mindennél fontosabbá vált az ősidők és ősterek mítosza – s az ezekből elősugárzó jövő. A szellemi üzenet, amely sem el nem avulhat, sem el nem évülhet, de megvalósítása – amelyet Hamvas Béla realizálásnak hív – fájdalmasan nehéz és többszörösen, koronként más-más formában kisajátított vagy félreértett. Kodolányi idegszálaiban érezte és észlelte a szenvedő, kihasznált kisembereket, az okozatok csatáját a szeszélyes történelemben – de nem elégedett meg a látvánnyal s annak bároly érzékletes leírásával: ő az okok birodalmába hatolt. Nem hiszem, hogy véletlen Magyarországon az egyidejű hármas megjelenés: Hamvas Béla, Várkonyi Nándor és Kodolányi János testet öltése. Gondolkodásuk alapja ugyanaz volt mindhármuknak, a tehetségük természetéhez igazodó feladat volt némileg különböző. Hamvas a kezdetet, az emberlény paradicsomát hangsúlyozta mint egyedüli realitást, amihez viszonyítva zuhanás és téboly minden; Várkonyi a történelem előtti és a kora történeti folyamatok kapaszkodópontjait, jelzőtábláit kereste; Kodolányi pedig mesélt, de az igazat mesélte: fölébresztette az alvó mitikus világot, s olyan nyüzsgő élettel töltötte meg, hogy az olvasó számára egyidejű realitássá válhatott. A kiindulásban volt egyetértésük határozott: Várkonyi így szólt Az elveszett Paradicsomban: „Az emberiség története velejében nem egyéb, mint a sóvárság története; a paradicsomi állapot visszaszerzésének vágya lendíti kerekét előre… Mert nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból…” Hamvas Béla így fogalmaz: „… Hagyomány csak egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten.” Ami – tesszük hozzá – korokra, népekre alkalmazva jelenik meg. Kodolányi pedig az ősforrások szent tartalmait öltöztette hús-vér realitásba; írói bravúrja, hogy a rég letűnt s a nagyképű huszadik század révén fantazmagóriává lefokozott eseményeket, lelki-szellemi helyzeteket, emberalakokat és jellemeket behozza a jelen élmény- és látókörébe; mintha ma történne, történhetne velünk és körülöttünk, amiről elhitették, hogy soha meg sem is történült. Thomas Mann trilógiája a harmincas években készül el, majd tetralógiává bővül; a József és testvérei világirodalmi szenzáció – az idős mester ezzel nem a történeti regény műfajához kanyarodik vissza, hanem új formát teremt, a mitikus regényt, amely nem zárja ki az iróniát sem, sőt felhasználja, mint Kodolányi János is teszi, néhány évvel későbben, itt, a szellemi vérkeringésből egyre jobban kiszorított Magyarországon. Érdekes, hogy éppen akkor bukkan elő a mítosz, az „örök isteni” felmutatásának újbóli szellemi igénye, amikor a történelmi álcába öltözött gonoszság a fizikai lét elemeibe a lehető legdurvábban, megsemmisítésre törve kezd behatolni. Az ihlet védekezik: nem hagyja magát a puszta matériától, a napi politika ármánykodásaitól kisajátítani. Az író – Európában – nagyon is élesen látja a születő borzalmakat, a készülődő nácizmust, a háborút s annak megfékezése után a bolsevizmus terjedését. Thomas Mann szabadabb mozgástérben, Kodolányi sokkal zártabb rendszerekben áll ellen a tudatzsugorításnak. Mintha éppen ez a szörnyű idő volna a legalkalmasabb – a külső zajlástól függetlenedve – a rég elfeledett törvényeket, alapigéket és kinyilatkoztatásokat ismét fényre hozni. Most már agonizáló századvégünk is ilyen: a teljes felelősség az emberre esett; sajnos, még elég nagy homály van ahhoz, hogy továbbra is el lehessen úgy-ahogy a világosság elől szellemi lustasággal, gyávasággal egy-egy sarokba bújni – de már oszlik annyira ez a homály, hogy aki akar, tájékozódni tudjon: honnan a derengés, a továbbjutáshoz az irányt merre keresse…

Kodolányi a maga határozott, nyomot hagyó lépéseit megtette. A harmincas évek történelmi-lélektani regényei (A vas fiai, a Boldog Margit, a Juliánus barát) után, melyek a későbbiek ismeretében átvezetésnek, előkészületnek látszanak, a negyvenes évek második felében, az ötvenes évek elején, a bontakozó, majd tomboló, később ravaszul leplezett személyi kultusz és idegen megszállás alatt írja meg mítoszregényeit. Mintha jót tenne tehetségének, ahogy Hamvasnak és Várkonyinak is, az egyre züllöttebb és hazugabb társadalmi valóság, a kényszerideológia. Hiszen úgy tetszik: kifelé nincs egyelőre út, csak befelé lehet terjeszkedni, de arra aztán élet- és létszükséglet, el nem odázható szellemi parancs. Segít a természet nyugalma, az akarattyai csönd. Kibontakozik a Vízöntő tragikus-ironikus világa, azután az Új ég, új föld s a csúcspont (éppen a sötétség mélyén, 1950–51-ben), az Én vagyok, majd, mintegy hiányt pótolva a kronológiában, 1953-ban, ötvenhetes megjelenéssel Az égő csipkebokor. Ebből a monumentális vonulatból számomra két, már-már az égivel érintkező oromzat emelkedik ki: a vízözön előtti emberállapot hiteles és varázslatos rajza, és a Föld-fejlődés döntő fordulatát felismerő Júdás- és Jézus-regény, Jehuda bar Simon önvallomásának kiteljesítése.

A Vízöntő avagy a „Vízözön” városai felett megjelenik Nannar, az Égi Gyík, a közelgő világkatasztrófa jelképe, de az évezredek tudását őrző Utnapistim kivételével senki sem veszi komolyan – a jövő vezérének született Gilgames (kétharmadrészt még isten s csak egyharmadában ember) cseperedő gyermek, majd a szerelem praktikáit és a családi kötöttség unalmát egyaránt csalódással megélő ifjúként csak készülődik, a feladatra nem elég érett. Az ábrázolásban hézag nélkül tapad egymásra az egykori Szurippak és Erech egymást gyilkoló népének, valamint a bekebelezett Eridunak a gyászos története – és az az asszociációs késztetés, amely a tartalmakat a második világháború körüli poklokba vezeti. Maró irónia, olykor fekete humor és részvét együttese ez a stílus. A vetélkedő hatalmak önigazolása, a tömeg manipulálása, az ócska demagógia, majd a könyörületet nem ismerő iszonyú bosszú mindkét oldalon – bizony, ez a XX. század. A kölcsönösen karóba húzatottak rettenetes halálkínjai: változott-e a kegyetlenség dramaturgiája 2000 küszöbére…? Egy világátok, az eltorzult emberi természet ismétli önmagát mint történelem. Ha a nyomorú nép elégedetlen, ha valami nincs rendben, működik az irgalmatlan sztereotípia: „Küldj csapatokat… Földrengés, tűzvész, szökőár rombolja városaidat…? Küldj csapatokat!… Zúgolódnak a rossz élelem, a komisz bánásmód miatt? Küldj csapatokat… Adóvégrehajtók sanyargatják a népet? Küldj csapatokat… A csapatok mindig, mindenütt a helyükön vannak. Csapatokat küldtek ki, mondják az emberek, s bizalmuk helyreáll, kedvük kivirágzik.” S mi Szurippak forradalma? „A földühített népharag mindenáron igazságot akart. Azaz: meg akart ölni egy sereg embert, szét akarta tépni, húsát föl akarta falni, hogy ezután békesség, rend, jólét uralkodjék a birodalomban… Azon fáradozott boldog-boldogtalan, hogy mindez minél gyorsabban megvalósuljon… Az utcák köveit sűrűn borították halottak és jajgató sebesültek… Utnapistim előtt egy kicsiny gyermek ült a porban, anyja után bömbölt. Utnapistim nézte a gyermeket, és mindent megértett.” Törvényszerű, hogy ami ilyen, eltöröltetik, de az isteni terv átmenti, ami folytatható. A pusztulás nem kíméli meg, csak Utnapistim bárkájának lakóit, akik befogadták a bölcsességet, s tovább él, mert Kodolányi szíve csücskében tovább élteti, valahol a messzi hegyekben, a költő… Őt nem hagyja az író veszni.

Az Új ég, új föld uralkodójának szánt Gilgames is elbukik végül, részben hibái, részben erényei miatt. Ki akarja ásni a régi alapokat, s köré felépíteni az új birodalmat. S bár nincs többé emberáldozat, de az állatáldozat is kiontott vér. Az önkéntes halál sem sokkal magasabb rendű a révületes kényszerhalálnál. Utnapistim szobra már hamis ábrázolás: merev, gőgös tartás és arc. Gilgamest megszállja a hatalom mámora, de naivitása is végzetes: „… nem látta a szemétdomb hitványságát, jövőt akart teremteni.” Jóindulata, könyörületessége is visszájára fordul, erélytelennek bélyegzik; mert a nép, az új nép nem sokat változott a régi föld népéhez képest. A testvéréül fogadott őserő, Enkidu is megöletik, s a kék virágot, a boldogság, az öröklét jelképét ellopja a kígyó… Miért is hát akkor mindez, miért is…? Ó, mondja Kodolányi, keserű gúnnyal, az okokról azok a régi emberek nem tudtak semmit, „ámde a múlt század, a Haladás Százada óta sikerült megoldaniuk minden titok nyitját… töviről hegyire ismerjük a fogamzás, a születés, a halál folyamatait… kiderítettük, hogy élet véletlenül keletkezett a földön. Mindent tudunk, mindent tudunk! De Gilgames és kortársai meg visszamenőleg valamennyi ősük és elődjük évmilliókig nem tudtak semmit.”

Az Én vagyok Jehudája az árulás pszichológiájának tökéletes leképzése. Követhető jellemrajz – egészen az árulásig. Utána beavatás és misztérium, szavakkal épp csak megközelíthető. Jézus Krisztus megjelenése a történetben szándékosan eszközszegény; Jézus Krisztusnak nem fejlődése van, s nincs ábrázolhatósága, hanem Ő az, Aki. Tanítása hat a szövegben, Jehuda értetlensége, illetve félreértései által még meggyőzőbben. Kevesebb az irónia, s a jelenre való direkt utalások is elmaradnak. A legtöbb titok és szakralitás ebben a regényszövedékben rejlik. Jézus Krisztus útja a végső keresztáldozatig előre kiképzett – Júdás útja az árulásig lépcsőzetesen visz lefelé, döccenőkkel. Folyamatosan áltatja magát, miközben sodródik. Téveszmék áldozata, miközben konokul harcol az általa hamisnak vélt igazság ellen. „Nem gondolkodik itt senki józanul” – mondogatja zavarodottságában. Mert mi Jehuda bar Simon ma is divatos „józansága”? Pénzt szerezni, befektetni az ügybe. A rendkívülitől megrettenni, elirigyelni a képességet, Istenként ítélkezni, helyt adni a rágalmaknak, fattyúnak csúfolni a fiút, „feketemágusnak” minősíteni, aki szakadatlanul beteljesíti a törvényeket… ideológiát találni a nyerészkedésre, igazolni az aljas okoskodást: a pénznek nincs szaga! Avagy Isten országát itt és most, azonnal, tűzzel-vassal, erőszakkal kivívni. Jehudát az önismeret hiánya, az erényként táplált hiúság, irigység, félelem, kapzsiság, gyávaság, nagyravágyás teszi a Gonosz eszközévé – de paradox módon rendelés az is, hogy a megváltás eszköze lehessen. Júdás nélkül nincs kereszthalál – s Krisztus vére nélkül végleg kiszikkad a föld.

Nehéz ebből a mélyből és magasból az Ószövetség előkészületi világához, a Mózes-mítoszhoz Az égő csipkebokorban visszalépni. Sok a mellékszál, a kitérő. Kodolányi ítélete Mózes felett, aki nem léphet be az Ígéret Földjére, különös: ő nem Mózes menet közben kikerülhetetlenül elkövetett bűneiben látja a tiltás legfőbb okát, hanem abban, hogy kételkedett a népben. Ezáltal Kodolányi saját korábbi sötét emberképét oldja – s ma már nem dönthető el, mi ez a hirtelen derűlátó bizalom: engedmény-e a külső politikai körülményeknek vagy a lélek valamiféle kegyelemteljes belátása és reménye…

A lét értelmét, célját és a fokozatos létrontás, süllyedés miértjét és mikéntjét feltáró gondolatok valamennyi regényben egymást kiegészítve és támogatva vonulnak végig. Ez a jövőnek is szóló üzenet.

A tévedést folyton megismétli az ember, némi módosítással. A Vízöntő-kor királya égbe nyúló, gőgös Világtornyot akar fölhúzni, ami megvéd Anu, az Isten csapásaitól. Gilgames már csak az alázat hétemeletes tornyát tervezi, Isten tiszteletére. De mindketten materiális eszközt használnak, hogy a finom anyagtalant kijátsszák, illetve földhöz kössék. Utnapistim szava süket fülekre talál: „Az emberben magában kell tornyot építeni.” S az izgatott, mámoros építkezés ma is folyik; az ember az istenit majmoló ambícióval tervezi az Isten-nélkülit. Felhőkarcolók, üvegpaloták, acélbunkerek, amerre a szem ellát, de ahova a szem nem lát be: lapos, lehordott pusztaság – vagy éppen átabotában, találomra összehordott, nem illeszkedő kövek halmaza. A semmi vagy a torzó: ez az átvilágított átlaglélek röntgenképe.

„Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről… Használd az értelmedet az értelem elűzésére” – Utnapistim intelme változatlan. Van valami az értelem fölött is, s ezt éppen a táguló értelemmel kéne belátnunk. Az irgalmat gyakorló Gilgamest gyengének bélyegzik, s a Szabadító szava – „szeresd ellenségedet” – Jehuda számára a legnagyobb értelmetlenség, botrány.

Az ideje-lejárthoz, a feladata-vesztett formához való, megrögzött, nosztalgikus ragaszkodás vagy az örök ige lefitymálása a felvilágosodottságával hivalkodó, pedig valójában elsötétült elmében – ugyanazon veszély Janus-arca. Így volt ez Szurippakban, így Urokban, így a Kánaánt kereső vándorlásban, így Jeruzsálemben. S ma sincs másképpen. Bennragadni a múltban, vagy mindenestől eltörölni: mintha a kereszt két szárán, a függőleges és vízszintes metszőpontján a megváltás meg sem történt volna.

A halogatás bűne, a cinikus vállrándítás, a „lesz, ahogy lesz”, a változásra-restség ráhozta az emberiségre a víz pusztító hatalmát, arra az emberiségre, amely Nannar vészjósló zümmögését nem hallotta meg – napjainkban az atom mintha ugyanúgy zümmögne. S céljainkat még ma is a húsosfazékban rotyogó minél dúsabb leveske szabja meg. Júdás evilági, javakkal és fegyverrel szilárdítható hatalomban, a hivatali tekintélyben hisz – mint az egykori királyok és Egyiptom uralkodói és a főtanácsok. A bölcs, a beavatott minden korban óv ettől. Úgy tetszik, mindmáig hiába.

Gilgames álmodozása a hánykódó bárkán, a realitással a minimális mértékben sem számoló idealizmusa, a nem tisztán gyermeki, hanem infantilizált képzelgés ma is kísért. „Ó, majd nem hazudnak, csalnak, lopnak az emberek többé – lelkendezik Gilgames – … nem lesz többé háború. Anu mosolyog, és Istár szerelme elárasztja a földet.” Veszedelmes, ha az emberiség azzal ringatja el magát, hogy csak úgy, mechanikusan megjavulnak a dolgok. Hamvas Béla is tudja ezt: „A világ megváltozása az én megváltó tevékenységemtől függ.” Ebben a szüntelen megcselekvésben azonban fájdalmas tapasztalati igazság hat, a Mózest szinte széttépő felismerés: „Az ember nem méltó az égi birodalomra, ha nem akarja megvalósítani a földön” – mondja, miközben tudván tudja: a „tökéletes ember”, az már az idők végezete. Addig is: „minden napnak megvannak a maga teendői, minden teendőnek megvan a maga munkása.” Nem az egykori földi Jeruzsálem falaiból áll majd – mintegy felcicomázva – a majdani égi Jeruzsálem. „Az én világom nem e világról való” – ez az a krisztusi közlés, amit Jehuda bar Simon árulása előtt nem ért meg, de tette után már igen. Ő is, ő is meg van váltva. A régi Jehuda elporlik; aki itt meghal, a fénybe száll, az éltető elembe, túl a borzalmakon, s bármily meglepő, boldogan. „Mint a hal, amelyet a partról visszadobtak a tengerbe.” Már az életben legyőzi a halál hatalmát. Utnapistim szól így a csüggedt Gilgameshez: „A halhatatlanság ára, Gilgames, az élet. Így vagy úgy, meg kell halnod, hogy örökké élj.” Mózest még beavatják a halálba, bonyolult szertartással. Júdás önmagát avatja be – s ezzel egyszer s mindenkorra a legbűnösebbnek is megnyitja ezt az utat. Hiszen az emberi és isteni egzisztencia közös titka századunkra javarészt már kibomlott. Az égő csipkebokorban még csak a tűztestig-sűrűsödött nyilatkozik meg. „Leszek, aki leszek…” – ez az ígéret. A törvényt Mózes már az „Én vagyok Jahve” hangszerű élménye által, visszatükrözve kapja. Majd az Ige megtestesül, és a hús-vérbe költözött Fiú szava színről színre szól: „Én vagyok… Mielőtt Ábrahám lett, Én vagyok.” Hiszen ezt hallotta Utnapistim is, a kezdetek kezdetén, vigasztalásul a kétségbeesésben, mint Anu szavát: „Én vagyok, aki vagyok.” A beavatottak tudása, mint lehetőség, mára közkincs. Az ezredvég embere ezt az Ős-Ént, a Teremtő Mintát saját, szabadságra teremtett Énjében és Énjével keresi, ha keresi; de ha keresi, meg is találja. Miként a megidézett, írásaiban tanító Kodolányi János – alámerülve a mítoszokban és fölbukkanva újjászületetten.

 


Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |