Szepo


Kelemen Zoltán: A meseíró Hamvas Béla...

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   4 éve   ·   3234   ·   Hamvas Béla

A magyar - és rögtön tegyük hozzá: a szerb (hiszen ez az a nyelv, amelyen szerzőnknek talán ugyanannyi olvasója van, mint hazájában) - olvasók Hamvas Bélát elsősorban, mint a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb esszéistáját, gondolkodóját ismerik. Ebből a szempontból a Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Németh László, Várkonyi Nándor nevével meghatározható, igen laza kapcsolódású szellemi körhöz sorolható. Életművének sokkal kisebb (de az előzőnél semmivel sem jelentéktelenebb) részét szépírói munkássága alkotja. Az olvasók 1988-1989 óta egyre szélesedő köre az 1948-1951 között alkotott Karneválra gondolhat, ha a regényíró Hamvasról van szó. Az életművet (és az 1990-ben útjára indított életműkiadást) kissé jobban ismerők számára a kései évek három kisregénye is a múlt század legfontosabb magyar regényei közé tartozik (a Szilveszter 1957-ből, a Bizonyos tekintetben 1960-1961-ből és az Ugyanis 1966-1967-ből).

Kelemen Zoltán: A meseíró Hamvas Béla...

Hamvas Béla szépprózai műveit tekintve sem áll egyedül sem a magyar, sem a világirodalomban. A kései modernség regényírói közül elsősorban James Joyce és John Cowper Powys, itthon talán Szentkuthy Miklós és Határ Győző a szellemi kortársai, de szellemtörténeti vonatkozásaiban hasonlóságot mutat Thomas Mann nagyregényeivel, az elődök közül, pedig Laurence Sterne Tristram Shandyjével. Az ember, aki ismerte saját neveit (Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához) című, a Hamvas-kutatás szempontjából igen fontos művében Kemény Katalin, a szerző özvegye említést tesz két olyan regényről is, amelyek Budapest 1945-ös ostromakor pusztultak el, amikor januárban lakásukat bombatalálat érte. Az Ördöngösök 1928-1929 között keletkezett, a Jávorka című kisregényről még ennyit sem tudunk, lehet, hogy nem is kisregény volt, hanem novella. Címe alapján a Karnevál előképe, előtanulmánya lehetett, hiszen a nagyregényben szerepel egy Jávorka nevű, fontos mellékszereplő. Dúl Antal a Scientia Sacra I. 1988-as első kiadásához készített bio-bibliográfiájában megemlít még ezenkívül egy azóta is kiadatlan, ismeretlen sorsú novellagyűjteményt, az 1929 és 1931 között keletkezett Nehéz nem szatírát írni címűt. Dolgozatom témája a Hamvas életműnek az a - szépirodalom körébe tartozó - része, amely sokáig nem is létezett az irodalmi köztudat számára, mivel azokat a szövegeket, amelyek megjelentek az életműkiadásban, az esszék közé sorolták be, az a másik, lényegesen kisebb rész pedig, amelyik egyértelművé tenné a műfaji besorolást, azóta nem került kiadásra, mióta először megjelent, különböző sajtóorgánumokban. Az alábbiakban Hamvas Béla meséiről lesz szó. 1919 novemberében Hamvas családja Pozsonyból Budapestre költözik, mivel a pedagógus édesapa nem hajlandó letenni a szlovák hatóságoknak a hűségesküt. 1923-tól 1926-ig Hamvas annak a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlapnak a munkatársa, amelyben édesapjának is jelennek meg (főként szépirodalmi jellegű) írásai, például a Titánia című folytatásos regény, kisebb tárcák. Hamvas József, aki egy ideig az Erdélyi Híradót és a Pozsonyi Hírlapot is szerkesztette, igen termékeny író volt. Történetek, A két Ratáky, Mese a fonóban, Mesés történetek, Vinlandi Gergely és Az élet láza címmel jelentek meg regényei, novellái. Verseit Versek címmel adták ki. Nyaralók és Balassa Bálint címmel színműveket is írt. Még Pozsonyban, 1899-ben jelent meg Az egyetemes irodalomtörténet áttekintése című munkája. Fiának pályája 1919-ben a pozsonyi Tavasz című folyóiratban kezdődik irodalomkritikai írásokkal. 1923-tól rendszeresen jelennek meg karcolatai a Budapesti Hírlapban, köztük egy novella, A fehér csikó; 1924 és 1925 között pedig a Szózatban lát napvilágot négy elbeszélése Egy titkosrendőr feljegyzéseiből gyűjtőcímmel. Már A fehér csikó is mutatott meseszerű jegyeket, az első mese azonban minden bizonnyal A beszélő furulya, amely a Képes Luther Naptár XVI. évfolyamában jelent meg 1928-ban. A teljesen konvencionális és a népmeséket szimuláló szöveg Benedek Elek jelentős hatásán kívül az édesapa könnyed elbeszélői technikáját juttathatja az olvasó eszébe. A szándékoltan egyszerű cselekmény világos, egyenes vonalú narrációval vezeti befogadóját a jól ismert erkölcsi tanítást-tanulságot tartalmazó boldog befejezésig. Összességében elmondható, hogy ezek a szövegek még nem jelzik szerzőjük későbbi gondolati jelentőségét, ami lehetővé tette, hogy tollából olyan szépirodalmi alkotások szülessenek, amelyek alapvetően járulhatnak hozzá a múlt század magyar irodalmának mind történeti, mind elméleti meghatározásához.
A Dúl Antal szerkesztette életműkiadás néhány kötetében találhatunk olyan szövegeket, amelyek esszéként szerepelnek a gyűjteményben, műfaji besorolhatóságuk azonban többértelmű, és sokkal inkább a szépirodalom fogalomkörébe sorolhatóak. Hamvas, aki - akárcsak például Jorge Luis Borges - nemcsak íróként, de olvasóként is jelentősnek mondható, 1945-ös A száz könyv című esszéjében arról ír, hogy abban az esetben, ha az emberi civilizációt valami komoly veszély fenyegetné, az eltöröltetés, végleges pusztulás, melyik az a száz könyv (életmű), amelyet meg kellene menteni, hogy fönnmaradjon, örök tanúságul. Az archaikusnak nevezhető szellemiséget tisztelő Hamvas gondolkodásának megfelelően természetesen főként az emberiség hagyományainak úgynevezett "szent könyvei" kerülnek túlsúlyba a válogatásban (Ószövetség, Újszövetség, Tao-te King, Bardo tödol, Pert em heru, Tabula Smaragdina stb.). Hamvas azonban a költők és a szent könyvek mellett műmeséket és népmeséket is szép számmal jelöl meg száz könyvében. Így az Ezeregyéjszakát, a néger meséket, Hans Christian Andersen meséit, E. T. A. Hoffman műveit és a Mabinogiont. Ezzel a szerző egy olyan hagyomány mellett is elkötelezi magát, amely műfaji jellegzetességénél fogva képes arra, hogy átjárást biztosítson az emberiség archaikus "szent" hagyománya és a klasszikusnak tekinthető misztikákról meg mitológiákról levált, "profanizálódott" európai-nyugati kultúra között, mégpedig úgy, hogy mindkét világ, illetve mindkét kultúra és a köztük való átmenet is legitim maradjon, érvényességük ne kérdőjeleződhessék meg. Mítosz, legenda és mitológia, kinyilatkoztatás, monda meg archaikus tanítás vagy ami talán még fontosabb: könnyen meglehet, hogy az autentikus lét és életvezetés számára a mese az eszköz, a lehetőség arra, hogy egy véglegesen megváltozott világban az emberi szellem megőrződésének, átörökítésének lehetősége lehessen. Hamvas számára éppen ezért mindvégig megmarad a mese tanító jellege a gyönyörködtetés vagy szórakoztatás mellett, miközben igen gyakran gondolja úgy esszéiben, hogy a hagyományos, "természeti" módon szerveződő kisközösségek fölött lassan eljár az idő. Márpedig ezek a közösségek lehetnének a mesehagyomány autentikus őrzői, talán azért, mert bennük az elbeszélés kettőssége (a szórakoztatás és a tanítás) magától értetődő módon és elválaszthatatlanul kapcsolódik össze. A föladat tehát, ami a meseírással próbálkozó Hamvas Béla előtt állt, jelentősnek mondható. A szerzőnek meg kellett birkóznia az egyre gyorsabban megváltozó világ újabb szellemi követelményeivel, de legfőképpen azzal a föladattal, amely már Órigenész számára is adott volt, és amit éppen ő határozott meg a következőképpen: "A betű öl, a szellem éltet." Vagyis: Hamvasnak egy olyan hagyományhoz kellene igazodnia írásműveivel, amelyik nem írásos, hanem annál sokkal közvetlenebb. Ebből a szempontból egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy Hamvas meséit vagy mesés elbeszéléseit az esszék közé sorolta, még akkor sem, ha filológiailag indokolható lett volna a művek számossága miatt egy önálló gyűjtemény létrehozása. A helyzetet bonyolítja, hogy a műfaji meghatározás a novella irányába is kileng, ráadásul azon belül is tapasztalható például a science fiction jelentkezése (az Olbrin Joachim csodálatos utazása vagy A jövő könyve című mű kapcsán), amely műfajról pedig tudnunk kell, hogy nem tartozott a Hamvas által kedvelt műfajok közé, többször is ironikusan nyilatkozott róla. Meg kell jegyeznem azonban, hogy például A jövő könyve esetében éppen a science fiction paródiájáról lehet szó, míg az Olbrin Joachim csodálatos utazásának végkicsengése éppen hogy tagadja az addig felvonultatott tudományos-fantasztikus eszköztár jogosságát, az emberiség aranykorának Lao-ce által leírt megvalósulását ígérve. A falusi kisközösségek - igaz, pusztán helyi és esetleges - újra megvalósulása lesz ezúttal az a tanulság, vagy boldog befejezés, amit már A beszélő furulya kapcsán is említettem. A meseíró Hamvas Béla számára a követendő példát minden bizonnyal azok a művek adták, amelyeket száz könyvébe is fölvett. Közülük is különösen Andersen meseszövése köszön vissza olyan tanító mesékben, mint a Patmoszba fölvett A Jóisten uzsonnája, amelyről egyúttal elmondható, hogy az olyan típusú esszékkel is tartja még a rokonságot, mint az ugyanabban az esszékötetben található A rántottleves című, amely a helyes életvezetés tanításának szükségességét lét és nemlét, ember és kozmosz harmóniájának kérdésén túl a mindennapi, egyszerűnek tűnő élet apró tevékenységeinek helyes gyakorlására is kiterjeszti. A kis történet tanulsága talán az lehetne, amit az utolsó sorok fogalmaznak meg: a Jóisten szőlőmunkás, vagyis mezőgazdasági munkát végez, ezzel a földhöz kötődik, azzal pedig ismét csak a faluközösség alapján szerveződő kis csoportok emberszabású volta értékelődhet föl, amely értéket a már említett Lao-ce tartott igen fontosnak Tao-te Kingjében. Szintén a Patmoszban található a Megrendelés című alkotás, amely A jövő könyve-féle keserű utópiákra, fantasztikus mesékre hasonlíthatna, ha nem rendelkezne azzal a rendkívül erőteljes tanító jelleggel, amelyet Hamvas kritikusai oly sokszor felrónak a szerzőnek. A mű valójában parafrázis vagy még inkább parabola, görbe tükör. Témája az állam szükségszerű összefonódása a hazugsággal és a korrupcióval, ami föltehetőleg abból adódhat, hogy Hamvas eleve nem ismeri el sem a modern államok létjogosultságát, sem azt a fokozottan növekedő szerepet, amelyet az állam polgárainak életében játszani akar. Ez a szerep valamiképpen hasonlít a protektorátusra, amelyről Protektorátus című esszéjében szintén a Patmoszban beszél, Hamvas azonban kifejti, hogy a modern államok számára a protektorátus, az élet és az emberi értékek archaikus értelemben vett, feltételek nélküli védelme és ápolása, fönntartása nem valós szándék, pusztán a politikai stratégiák retorikai eszközei közé tartozó csel. Az Államok kialakulása című rendhagyó Hamvas-esszéből, ami inkább hasonlít egy Lao-ce versre, mint a nyugati civilizáció mértékei szerinti esszére, kiderül, hogy mi volt szerzőjének véleménye az államiságról:

"A völgy összeszűkül, és az utasoknak, messze földről, a szoroson kell áthaladniok.
A sok utasra megjelentek
  az árusok,
a sok árusra megjelentek
a zsiványok,
a sok zsiványra megjelentek
a rendőrök,
a rendőrök törvényesítésére megjelentek
a hivatalnokok,
a hivatalnokok védelmére megjelentek
a katonák,
a sok katonára megjelentek
a kurvák,
a kurvák dicsőítésére megjelentek
a költők."

Az állam tehát, ami ezúttal városállam is lehetne, prózai gazdasági-földrajzi kényszerítő okok hatására jön létre, és hogy végül a költőknek is szerep jut létrehozásában, az éppen nem hízelgő, sokkal inkább elítélő a költőkre nézve. Az állam, a jogilag-gazdaságilag-politikailag felsőfokon szervezett emberi közösség Hamvas számára érvénytelen létmód, mégpedig éppen profán hiábavalóságánál fogva. A babérligetkönyv kötet Meditáció a hegytetőn című esszéjében leírja, hogy az emberi cselekvések legnagyobb része teljesen hiábavaló, önismétlő, önmagáért való tett. Persze, ha az emberek nem veszik túl komolyan a tevékenységeiket, pusztán jóhiszeműen végzik azokat, akkor még igazolhatóak a cselekvések, mint olyanok, melyek a mindennapi - esetleges - élet építőkövei. Mindez akkor válik nevetségesen és ugyanakkor félelmetesen önmagáért valóvá és üressé, amikor az államgépezet rögeszmés tevékenységeit végző létezők elhiszik magukról, hogy rendkívül fontosak, és az állam minden polgárát arra próbálják kötelezni, hogy ezt ők is higgyék el. Ez történik az Olbrin Joachim csodálatos utazásának "főkormányzói hivatalában" is, mint ahogy a hivatalosként elfogadott állami történelemírás végtelen unalmasságát és hiábavalóságát mutatja föl A jövő könyve, amely ezzel együtt még arra is figyelmeztet, hogy a háborúkból, katasztrófákból és politikai aljasságokból álló történelemmel a legnagyobb baj az, hogy tényei egy idő után fölcserélhetőkké válnak, a tények tömege megbontja az igazság, pontosabban a valószerűség szerkezetét, ennek következményeképpen a történéssor kiesik az autentikusnak tételezett időből, és egy ahhoz hasonló apokaliptikus, pontosabban apokalipszis utáni idő jön létre (és rögtön a létrejöttével megvalósul ennek az időnek a krónikája is, ami egyszerre abszurd meg logikus), amilyen időt és történelmet először talán Szolovjov, Mereskovszkij, Sesztov és Bergyajev írtak le, majd a későbbiekben Baudrillard, Foucault és nem utolsósorban az a Jacques Derrida, akinek No apocalypse, not now című tanulmányához utalom a kíváncsi olvasót. A mese az esszénél valószerűbben képes megbirkózni azokkal a szellemi vagy lelki kérdésfölvetésekkel, amelyekhez egy egzaktul fikcionált és kellőképpen absztrahált elbeszélői technika szükségeltetik. Ugyanakkor ez a narratíva birtokában van mindazoknak a konvencióknak, amelyek - közismertek lévén - lehetővé teszik az alkotás minél szélesebb körű befogadását. A magányos király könyve című szöveg A babérligetkönyvből a lehető legtovább tágítja ennek a történetmondásnak a lehetőségeit. Az elbeszélői módszer Hans Christian Andersen meséire emlékeztet, míg a mondanivaló tipikusan hamvasi, mégpedig Hamvasnak arra a viszonylag korai gondolkozói korszakára utal, amikor Friedrich Nietzsche hatása volt rá jellemző. Az Én legyőzése, a Takonykolosszust szabad akaratukból választó és önként imádó csordaemberektől való undor mind, mind erre a rendkívüli, de valószínűleg igen korán legyűrt és asszimilált hatásra utal. Novellisztikus jegyeket találhatunk még a kötet olyan további "esszéiben" is, mint A konyhakert, a Fák, a Faragott fejek, Az utazótáska, a Túlvilági kalauz, A madarak éneke, a Csillagok vagy az Álom. Mesének mégsem nevezném ezeket a műveket, annál is inkább nem, mivel némelyikből a szépirodalmi bevezető után telivér esszé válik, a szerzőjére oly jellemző egzisztenciál- vagy válságfilozófiai jelleggel.

Az Ezeregyéjszakára jellemző a történetmondás őszinte és egyszerű öröméért megvalósuló mesélés, amely a nyugati-európai olvasónak gyakran szokatlan narratívát produkál (befejezetlen, hirtelen lezárt, egymásban folytatódó vagy éppen összegabalyodó történetszálak), a hoffmanni mesék fantasztikuma (ami inkább látomásos, mint tudományos-fantasztikus), a néger meselegendák szikár egyszerűsége, magától értetődőnek tűnő mitológiája és a Mabinogion rendkívül gazdagon, buján áradó mesefolyama és cselekményessége ötvöződik a sokak által Hamvas főművének tekintett Karneválban. Amellett, hogy a szerző a gondolati tartalmak hatásos és fogyasztható formába öntése kihívásának is meg kellett, hogy feleljen, és ezáltal számtalan különböző szimulációs elbeszélői technikát kellett egy művön belül fölhasználnia, ügyelnie kellett arra is, hogy fikciója ébren tartsa, lekösse a figyelmet, magával ragadja, gyermeki játékra csábítsa az olvasót. Nem véletlen, hogy a mesemondáshoz leginkább közel álló részek a regényben Pataj sorsának elbeszélésén kívül a kettéhasadt személyiséggel, fizikummal, szellemmel, lélekkel és sorssal vándorló Michail-Mike kalandjait bemutató rész, de legfőképpen az a központi fejezet, amikor Bormester Mihály Márkus (Márk? vagy az Arany-ballada rosszsorsú Márkusa? ki tudja? mindenképpen angyal, de honnan jön? és ami a legfontosabb: fontos-e az, hogy honnan jön?) vezetésével-segítségével önnön inkarnációs maszkjait szemléli, amelyek tulajdonképpen azonosak azokkal az archetípusokkal, amelyekről Jung értekezik A lélektani típusok című könyvében, valamint abban a Föld és lélek című tanulmányában, amely éppen a Hamvas szerkesztette Európai műhely című sorozatban jelent meg magyarul. Az archetípusoknak a mesékben betöltött szerepét Jung igen jelentősnek tartja. Nem pusztán a hagyományos értelemben vett tanítás, tudás-átörökítés értelmében fontos az archetipizálás a mesékben, sokkal inkább arról van szó, hogy hozzásegíti a befogadóját ahhoz, hogy személyes élete megvalósulásának legfontosabb területein úgy legyen képes megnyilvánulni, hogy az egyszerre legyen autentikus - vagyis az ősminták követésében konzekvens - és személyre szabottan egyedi, vagyis képes legyen elvonatkoztatni a mesékben eléje táruló típusoktól, és ugyanakkor egzakt módon életvitelébe sűríteni azokat, hogy ezzel is megerősítésükhöz és (nem pusztán lelki értelemben vett!) átörökítésükhöz járuljon hozzá.A Karnevál elbeszélés-technikailag rendkívül sűrített műnek nevezhető. A nyelvi egységek nem minden esetben bírnak közlésjelleggel, előfordul, hogy impressziók kiváltására vagy előzőleg leadott jelek megerősítésére szolgálnak, s ezek a funkciók is azokra a meseszerű epikai eljárásokra utalnak, amelyekkel a walesi kelta Mabinogionban vagy az arab Ezeregyéjszakában találkozhatunk. Erről a kifejezetten az epikára jellemző sajátosságról maga Hamvas ír egy Molnár Antalnak írott levelében, mikor arról értekezik, hogy a drámával és a lírával ellentétben az epikának milyen lehetőségei vannak a kitérőkre, a felsorolásokra. Itt beszél az állandó jelzők tipizáló, sőt: jelölő hatásáról. A Szentendrén 1950. február 26-án íródott levél éppen a Karnevál műhelytitkaiba enged bepillantani, hiszen a szerző a mű részeit olvasásra elküldte Molnár Antalnak, akitől őszinte, baráti kritikát várt és kapott. Hamvas Béla, aki az emberiség archaikus hagyományához mérten határozta meg az európai szellemiség-kultúra egészét is, és a különböző korok szellemi teljesítményeit is ehhez az örökséghez mérte, szépirodalmi munkásságában is az általa klasszikusnak meghatározott őspéldákhoz viszonyult, annál is inkább, hiszen tapasztalta, hogy szellemi kortársai (Joyce, Powys) szintén azokhoz az elbeszélői technikákhoz mérten hozzák létre alkotásaikat, amelyekre a történetmondás önmagáért való, szórakoztató aktusa éppúgy jellemző, mint az ősminták kijelölése és a követésükre való gyengéd felszólítás.

 

  Forrás: Eső 4. Évfolyam 2.szám   |  

Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |