Miért nevezik Bolondnak a tarot legerősebb, legtöbbet érő, a 22-es számú kártyáját? Mi is ez a rejtélyes, beavatott-i Bolondság? A Bolond állapot, úgy, mint a boldogság, az istenazonosság-tudatból fakad. Analóg a Halakkal és a Plútóval.
A Bolond életfeladatait felvállalta mind, minden őserővel harmóniára törekszik, megismerte és megszokta az újjászületést, majd fel is támadt, mert megismerte a karmáit és fő célja azokat teljesen, de legalább is minél nagyobb mértékben feloldani. De ezt viszont bolondság és boldogság nélkül lehetetlen. Bolondnak és boldognak kell lenni mindig, a boldog bolondságot mindig gyakorolni kell. Gyakorolni kell azt tehát, hogy a legnehezebb helyzetben is bolondkodva boldogok és boldogan bolondok lehessünk. Hogy a karmánk megnyilvánulásai és a figyelmeztető jelek ne ejtsenek soha kétségbe, ne vigyenek a kétség, a harag, a düh, vagy a szomorúság átélésének a kísértésébe.
A mélységeinkbe kell, lássunk és lelki szemeinket onnan soha le ne vegyük, a legapróbb részletekig megismerni karmikus énünket, démonjainkat, megszerezni a mágikus neveket, a démonok valódi meghatározását. Nevén nevezni a dolgokat. A mitológia tele van ilyen Bolondokkal: szörnyekkel küzdő és poklot járó hősökkel, ellenségektől és vadaktól űzött, szakadékokon átsétáló Bolondokkal. Nincs Bolond, a hetvenhét fejű hidrát leölő Herkulesek, újjászülető Oziriszek nélkül. Van olyan egyiptomi Tarot ábrázolás, ahol a 22-es lapján egy bekötött szemmel a krokodilok közé sétáló embert egy kutyaszerű lény húz hátra a ruhájánál fogva. A hasonlóság egyértelmű a rider-waite féle tarot 22-esével, de az előbbit az egyiptomi kártyákon Initiate-nek, vagyis beavatottnak nevezik, de a kép megdöbbentő, hiszen egy a nagy veszélyek között bekötött szemmel sétáló embert látunk, és bizonyára nem így képzeltük volna el a beavatott személyeket, akik „vakon közlekednek”, és a valóság valóban az, hogy láthatatlan, és a racionális ész számára többnyire érthetetlen, ami őket vezeti, mindenki csak a saját beavatásában (horoszkópja ismeretében) a saját útján értheti meg ezt a valamit. A bennünk élő Krisztust mely az Istennel tartja a kapcsolatot. Más egyiptomi tarot rendszer kettébontja a Bolondot, huszonegyest nevezi Bolondnak illetve Átváltozásnak (Transmutation), krokodilon utazva ábrázolja, és a démonokkal való megküzdés kártyájaként értelmezi, itt a huszonkettes neve: A Visszatérés. A Bolond az a személy, aki az öröklétre készül, ő az, aki képes visszatérni, ez a boldogság, ez a bolondság. Nem ismerem ennek a Tarot rendszernek a használatát, nem tudom, hogy van-e annyira megbízható, mint az Európában elterjedt, általunk is ismert, de most itt nem is ez a téma, hanem magának a Bolondnak, a beavatottnak a meghatározása, amihez elengedhetetlenül fontos a Visszatérést is megjegyezni, mert a Bolondot ez vezérli és egyre intenzívebben ebben él, ezt realizálja. Ez a boldogság.
A Bolond a karmától végsőkig megtisztuló, az öröklétre a karma-oldással és a boldogság-realizációval készülő, bolond módon éber személy. Bolond ő, hiszen teljesen mást gondol és képzel az életről és a világról, mint a többi. Mások az élet-céljai, mind a nagy többségnek, és más az értéktudata az érték-választása is, az értékrendje. Ez a bolond „másság” a hite, ez az életgyakorlata.
Démonaikkal megküzdeni csak azoknak a belső ismerői, a saját démon-világukban jártas beavatottak tudnak. Megtapasztalják azt, amit Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy „mindannyian benne vagyunk a pácban”. Illetve azt, hogy az embernek kívülről semmi sem tud ártani, csak egyedül belülről, az ő démonikus imaginációja.
„Ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van”, ezért a Bolondok képesek arra, amit az életüket külső eszközökkel és külső tudással megnyerni akarók sohasem tennének meg. Pl. szélesen vigyorogva sűrűn hálálkodni, amikor valamely tervük dugába dől. Viszont a Bolond azt is tudja, hogy a belső démont csak úgy ismerheti meg, ha életfeladatait és egyáltalán az életet cselek és bebiztosítások nélkül, azt minél nagyobb természetességében vállalja és nagyon figyel arra is, ami vele kívül történik. Ezért a játékból magát nem vonja ki, de nem a külső nyeremények és eredmények miatt, hanem azért, hogy rendeltetése szerinti folytonos kapcsolata az anyaggal meglegyen. Az anyag, a teremtés végállapota és ezért, legalább is a legdurvább, legszilárdabb állapotaiban, majdhogynem befolyásolhatatlan a szellem számára, tehát semleges. Ezért szakrális… – Ezt pl. a liberális materializmusban felnőtt személyek már nehezen tudják megérteni, de főként nehezen tudják elsajátítani ezt a Bolond alapállást, annak ellenére, hogy látszólag ők szabadelvűek.
Az anyagban megszilárduló teremtés objektív mivolta, az anyagi határok, az anyag tükör-természete, az anyagban jól látható következmények, a kitartó munkával szerzett cáfolhatatlan eredmények maximális tisztelete nélkül, vagyis a Szaturnusz nélkül nem tudunk elindulni a Bolond – boldogulás útján. Előbb le kell, döntsük a tudományos és a misztikus bálványainkat, hogy az anyagi világot annak használjuk, ami valójában: szakrális tükörnek.
A Bolond mindezeket megteszi. És tudja, hogy a belül feltétel nélkül elérhető boldogság, amiből minden ereje fakad, csak áldozatok és nehézségek árán realizálható, ezért, mint a germánok bolondja Till Eulenspiegel, amikor a hegyre felmegy, akkor kacag, s mikor lefelé jön: sír. Vagyis, amikor valami nehéz, annak örül, s ami könnyű, amiatt sír. Ez arra utal, hogy a beavatott Bolond nem kér a könnyűből, a feladat-könnyítésekből. „A nehézségeken és a bajokon az ördög könnyít.” (Hamvas) Amikor valami könnyű, ott lankad az éberség, és ha az éberség lankad, akkor a megoldás késik, vagy hibás lesz. Vagyis minden „könnyű”, kényelmes, bebiztosított, megnyert, vakációnak szánt helyzet, ingyen lazulásra alkalom és időszak valójában sokkal nehezebb és veszélyesebb hosszútávon, vagyis veszélyesebb azt, mint az eleve nehezebbet választani, ami természetes és rendeltetésszerű.
Hamvas Bélának van egy komoly tévedése a Bolond leírását illetően az Arlequin című esszéjében, még pedig az, hogy a bolondban lenne kettősség, és a másik arca a melankólia, a semmibe révedés. A Bolond ugyan jól ismeri az angyalként jelentkező, varázslatosan édeskés nosztalgia, a szomorúság és a melankólia mennyország-szaggató démonait, de mind felváltotta őket, nem maradt meg benne semmilyen kettősség, semmiféle szomorúság. Nincs kettősségben, mert egész, kiegészül és kiegyenlítődik benne is, és általa is örökké. Az igazság felszabadította, szerelme beteljesült, gyermekei növekszenek és ügyesednek. Nincs bánata, mert nem akarja megnyerni az életet, mind a többi ember, hanem azokkal szemben: tudatosan törvényesen, az egyetemes törvényekkel összhangban él. Abban él, amit Hamvas a Jázmin és olaj című esszéjében megír, a csodában, abban, hogy a boldogság legmagasabb foka az, amikor az életbe a transzcendens lét (az abszolútum) betör, a boldogságnak olyan foka, ami még éppen elviselhető testben született szellemenként. Ide nem ér el semmilyen kettősség, semmiféle nosztalgia. Ozirisz fényköpenyében állunk, krisztusi, lángoló szívünket rég átadva a megváltásnak, istennek, párunkkal szerelmes harmóniában, kacagó gyermekeinket a megváltás tudományára rá vezetve, annak a szellemében nevelve.
Hamvas Béla – Jázmin és olaj (Részlet):
„Ha a jázmin számunkra megmentette a Paradicsom illatának egy részét, az olaj meg fogja menteni a földi szerelem illatát, az ittas olvadást, az önkívületet. A világot csak akkor értem, ha ettől a csodától reszketek.
Mit nevezek csodának? Ha a természetfölötti a természetet felülről és belülről áttöri. Ha a transzcendens a szükségszerűség világába betör. Nem tudom, hogy a határon túl mi történik, észfölötti. Érteni nem, csak átélni lehet. A csoda-atmoszféra. A határon túl az enyémnél mérhetetlenül erősebb létezés. De tudom, hogy a magasabb, a nálam erősebb létezésnek, a csodának is van logikája. S ez a logika, ha megérint, önkívületbe esem, esetleg énekelek, vagy látomásom van, költeményt írok, vagy réten táncolni kezdek a rezgőfüvek között.„
A Bolond nem is feltétlenül hobó. Nem egy nincstelen vándor, sőt, általában nem az, mint ahogy a liberális misztikusok (Pl. Villás Béla) állítják a legnagyobb Bolondról, Jézusról. Főként, ha családos. Bár, időnként kétségtelenül egyszerűnek hat, mint Diogenész, amikor Nagy Sándor felajánlására válaszolva, azt kéri tőle, csak menjen arrébb, mert elállja a napot. Nincs nagyravágyás. Végzi a hétköznapi dolgait, mint minden „normális” ember. De egészen más céllal, más elgondolásból. Kincseit, amelyek nem anyagból vannak, nem a földi helyeken gyűjti, hanem ott, ahol a rablók és tolvajok nem férnek hozzá. Védelmező hatalom és biztosítás helyett az isten országát keresi. Vagyis a feltétlen, külső ok nélküli boldogságot fakaszt magából és realizálja az anyagi világban, és nem fordítva. Ezért a többit megkapja ráadásnak. Ahogyan a Rider-waite féle tarot ábrázolás is mutatja: nem egy bozontos, mosdatlan társadalmon kívüli, szó sincs erről. A Rider-waite tarot egy nemesen öltözött, daliás fiatal férfit ábrázol, aki nyugodt arccal néz az égre, miközben a szakadék felé tart, egyik kezében batyu, másikban fehér virág. Az ég felé bámulása azt jelenti, hogy az égi bölcsesség, és az isteni belső nyugalom és boldogság vezérli, még akkor is, ha a sors kutyái loholnak a nyomában és a szakadékban nyüzsgő démonok fenik rá a fogukat.
Ha a Bolondot ábrázoló kép alján a fizikai dimenziót képviselő zord sziklákat és hegyeket és az őt harapó kutyát eltakarjuk, akkor a visszatérést láthatjuk, a föld-, víz- és tűzpróbák után következő idillt. A bolond figurája nem csak felfelé néz, de enyhén hátrahajlott, mintha felfelé emelkedne, de a kép az alsó felével együtt értelmezendő, mindez az idill a fizikai dimenzióban vállalt feladataink, a megváltásunk elvégzésén múlik, a felelősség kőkemény, a démonok pedig érzékeny pontjainkon támadnak, és ha kell meg is aláznak, mindez a feladat része, a lényeg, hogy ismerjük a célt, ismerjük magunkat és az isten igazságát. „A többit megkapjátok ráadásnak.”
További kommentárjaim Hamvas Arlequinjéhez:
Hamvas: „Arlequin egyik szülője, az anyja, az örvény mámora. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. Arlequin másik szülője, az apja, a hatalmi ösztönön való nevetés. Sokáig őrült, most bolond.” – őrület, amíg megismerjük a Szeretet és a Fény minden számunkra szükséges karmikus változatát. A hatalmi ösztön (Maszkulin) és az élvezet mámorába kábulást (Feminin). Már ez sem kettő, hanem minimum négy, ugyanis a Szeretet romlott változata nem csak élvhajhászat, hanem elutasítás, erős irritálódás mindentől, ami nem kellemes és kényelmes, ami nem kéj és élvezet. A fordított szeretet tehát maga a sötét gyűlölet, a legsötétebb érzések és gyűlöletek tárháza. A megromlott Fény nem csak hatalmi ösztön, nem csak erőszakos beavatkozás, hanem cserbenhagyásos közömbösség, a szeretet elhárítása, be nem avatkozás. (Tudatosan és kötelesség-szerűen beavatkozni = sorsot vállalni, tehát: Beavatódni!)
„Arlequin egyik szülője, az anyja, az örvény mámora. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.” – vagyis a Bolond úgy születik újjá, hogy többé nem biztosítja be magát, nem ül a kényelemben, ahol még öncélúan élvezkedhetne.
„Arlequin másik szülője, az apja, a hatalmi ösztönön való nevetés.” – a hatalmi és a gyávasági ösztönön is már csak nevet, ennek sem rabja többé.
„Sokáig őrült, most bolond.” – sokáig. De most, hogy Bolond bármennyi embert megtaníthat önmagát megmenteni az örvényekben való hosszú hánykolódástól, főként az örvényekben való újabb és újabb elveszésektől. Társával együtt első sorban a gyermekeit.
„Arlequin nyelvének logikája paradox.” - Mint ahogy Jézusé, és a bennünk élő Krisztusé, mert a Krisztus, az Isten eredeti logikáját követi, az amely még mentes a Lilit-inverziótól, illetve amely már leleplezte a Lilith-inverzót és többé nem használja annak a nyelvezetét, gondolati logikáját.
Nagy művészet még az a humor is , ami ahhoz kell, hogy a játékban úgy maradjunk, hogy a többi logikáját ne kövessük, se a karmánk késztetéseit, mégse lázadjunk és háborúzzunk, még csak gondolatban se hőbörögjünk senki és semmi ellen. Jézusnak is volt humora. Én legalábbis humornak értelmezem Jézusnak azt a megnyilvánulását, miszerint, mikor a farizeusok és a római katonák együtt mentek megkérdezni, hogy szerinte kell-e a császárnak adót fizetni, azt válaszolta, hogy „Adjátok oda a császárnak, ami a császáré.” Ezt értelmezik úgyis, hogy nyugodtan lehet adózni egy olyan uralkodónak, vagy kormánynak is, amely a mi javunkat nemhogy nem szolgálja, de sanyargat, és értelmezik úgyis, hogy Jézus kikerülte a választ azzal, hogy megkérdezte, kinek az arcképe van a pénzérmén? A császáré? Akkor tehát az övé, adjátok neki oda, ami az övé. Mi ez, ha nem egy bolond válasz? A bolondság nem csak az igazságért való harc bátorsága, de az is, amikor úgy megyünk bele a világi játékba, hogy még rárakunk két lapáttal a buta-világi Lilith-logikára, még meredekebben alátámasztjuk, hogy azok, akik nem tudnak kilátni belőle, ők lepődjenek meg. És ezt a Bolond mindig őrület nélkül teszi. És erre a bolondságra csak az képes, aki belül is bolond, aki nemcsak a külső hamis hatalmaktól, de a belső hamis hatalmaitól (karmáitól) sem kell, már féljen.
Hamvas érzékletesen példázza a sorsbeavatások által az élet egyes lényegi pontjait először meglátó és az ébredezés által a káoszon átlátni, majd áthaladni próbáló Rómeóval és Hamlet-tel. Hogy Rómeó és Hamlet másképp kezdenek el beszélni, és a többiek azok, akik félrebeszélnek. Aztán azt írja: „Az orfikus művészet emblémája a kristály, a mágikusé az örvény.” „Amikor Rómeó Júliát megismeri, és amikor Hamlet apja szellemével találkozik, egyszerre és hirtelen és egy pillanat alatt a megfékezés állapotából az izgalom állapotába lép át. Létezésének összefüggései egy pillanat alatt megváltoznak. Nem a kristályban él, az örvényben van.„
Ez a sors-örvény az, amit a Bolond tudatosan vállal és amitől nem fél, ezért meg sem kísérli kikerülni, és amiben a bolond magát megtisztítja a karmától. Mert az örvény maga a karma, hát megtanul nyugodtan és vidáman létezni benne, mert amíg itt van, addig dolga van vele, a saját belső örvényeivel. Megtanul nem félni az örvényben, nem kétségbeesni. Örömmel megy belé és úgy is halad át rajta, fütyörészve, békésen, nótázva, mint Till Eulenspiegel a hegyoldalon felfelé. Tévedésbe ne essünk Till Eulenspiegel nem sír a boldogsága realizációs feladatától, de „sír”, ha akadályozzák benne. De Eulenspiegel csak egy vicces üzenet a Bolondról, igazából azt jelenti, hogy a Bolond lehetőleg nem megy lefelé, nem zuhan. Tudja, hogy zuhanni könnyű, de nem érdemes. Amennyire lehet, ezt elkerüli úgy, hogy belép az előtte tátongó sors-örvénybe. Minél éberebb annál inkább képes ezt a belépést éberen elvégezni és ezzel a sors-cselezések elkerülhetetlen végkövetkezményét: a zuhanást, elkerülni.
Lefelé zuhanva, félve, vagy közömbösen mókázni könnyű. A Bolond sokat lát ilyet, de ő inkább felfelé mászik, és fütyörészik, gyermekeit megcsiklandozza, játékosan megemelgeti, és vicces versekre, dalokra, az élet értelmére, az anyag szakralitására és a démonok legyőzésére tanítja. És ráadásként mindent megkap a gyermekeivel együtt.
Keveseknek sikerült realizálni. Még az irodalomban is alig-alig csillan fel a Bolond, a valódi boldog ember. A mitológiákban, mint írtam, annál inkább. És a népmesékben szintén, de a népmese még inkább le van egyszerűsítve, mint a mitológia, kevesebb a pokol, több a humor, a pozitív mágia és a szerelem. Intenzívebben őrzi a célt, de nem ismeri olyan mélyen az utat, az örvényt, noha a belső sárkányokkal való küzdelem, vagy az alvilágba ereszkedés elkerülhetetlen szükségét a mese is jól tudja és őrzi. A mitológiai is csak szimbolizál. De a karmikus örvényt, amibe mindenkinek kötelező belépni, és annak a jellegzetes szereplőit, amelyekkel mindenkinek kötelező találkozni, csak a beavatott író képes felfedni és ábrázolni, mint Pl. Hamvas Béla („A pácban, amiben mindannyian vagyunk”) a Karnevál című művében. A mágikus realizmus műfaja született meg Marquez Száz év magányával, ami az örvényt és a sorsot szintén spirituális humorral és mágikusan láttatja. Hamvas Karneválja inkább reális és még inkább spirituális, ténylegesen keresztény beavatás. Hasonló, „mesteri”, beavatott-i, spirituális karakterológia gyűjteményt mutat be Joseph Heller a 22-es csapdájában, tiszta realizmussal. Mitikusan Bulgakov a Mester és Margarita c. regényével. Kozma Szilárd Táltos Bolondja olyan spirituális realista regény, amely a főszereplő, Balog Ádámnak az „örvényjárásait” és boldogságkeresését illetően a történések és a karakterek spirituális mozgatóit, nem csupán a történések reális leírásán keresztül érezteti (mint Heller), sem nem fantasztikum-elemek szerepeltetésével (mint Marquez) hanem logikusan érthető asztrológiai - metafizikai értelmezésekkel, tehát szellem-tudományos magyarázatokkal.
Shakespeare megismerteti az örvényt, de nem tud beavatni a Bolondságba, csak felvillantja annak a feltételeit és az elérési lehetőségét, nem ismeri eléggé a Bolond útját, hiszen ő is idejekorán meghal. Hősei tragikusan elvesznek ismeretlen örvényeikben. Marquez Száz év magányában is, végül mindent elnyel az örvény. Dosztojevszkij már az út egy részére rá tud világítani, és beavat a felelősségbe és a következmények, a jóvátétel, a megtisztulás, a megváltás fontosságába a Bűn és bűnhődés című művében. Heller a 22-es csapdájában a háború abszurd valóságában mutatja be a karma-vezérelt emberek tragikus nevetségességét és az egészben részt venni nem akaró Yossarian bolondos, de korántsem veszélytelen próbálkozásait arra, hogy megszabadulhasson és a normális – beavatott élet lehetőségét megszerezze.
A nyugati típusú civilizáció mai embere nem háborúban él, mégsem szabad, éppoly fogoly, mint Yossarian, aki sors-cselezési szándékkal, éppen azért jelentkezett pilóta-képző katonatiszti főiskolára, hogy a háborúban való részvételt elkerülhesse, úgy képzelvén, hogy a háború lejár, mialatt ő a tiszti rangját meg tudja szerezni. De nem így történik és emiatt állandóan az életét kell, kockáztassa az előírt bombázó repüléseken, ahol az ellenséges erők légelhárító lövedékei között kell, reszkessen, annak ellenére, hogy rá jön a tévedésére, illetve arra, hogy ahhoz, hogy az értelmetlen halált elkerülje, neki többi emberrel szemben, fordított irányba – Tehát hátra felé - kell menetelni. Heller finom, a realizmuson átütő spirituális humorral, spirituális karma-karakterológiai érzékkel mutatja be a szereplőket, és meg-megvillantja a Bolondság lehetőségeit, de mindannyian tudjuk, hogy, akárcsak Yossarian-nak, mindenkinek könnyebb elindulni, kilépni a minket kínzó külső örvényből, a látszatokból, de nehéz az is, ami azután jön: az önmagunkkal, a félelmeinkkel, szokásainkkal, sőt: a szokásos gondolkozásunkkal való küzdelem.
Szabaddá tettem magamat a látszatoktól, a kerülőutaktól, bebiztosításoktól, hatalmi játszmáktól, nyereségvágyaktól, hogy elinduljak a saját örvényeim mélyére. És ez asztrológiai önismereti, személyes karmaismereti (személyes démonismereti) térkép nélkül az esetek vastag-többségében egyenesen lehetetlen. Meg lehet halni méltósággal, egészségesen, de igazán boldogan, teljes boldogság realizációval élni már sokkal nehezebb. Az is ritka, aki hallomásból ismerne ilyet. Pedig mindenki ennek a boldogság tudatos elérésének a céljával létesül az Isteni létben és jön ide. Nem azért, hogy kevesebbet célozzon meg. Nem azért, hogy a teljesről lemondjon. A Halak, a Plútó, és a Bolond a teljességet képviselik. Nem azt, hogy valaki csak 34, 41, vagy 58 évet éljen és ostobán távozzon, nem azt, hogy ne legyen beteljesült, igazi szerelme, igazi, folytonosan realizált kiegyenlítődése, hogy ne neveljen legalább három gyermeket, és ne nevelje őket épp úgy a boldogságra, a bolondságra, az örvényeiken való megtisztító és újjászületéssel járó átjutásra, az öröklétre.
Ezért a rettegett Plútó az isteni igazság, a minden szintű kiegyenlítődés és az abszolút boldogság ősereje, nem csak a kegyetlen tragédiáké, és vulkanikus – cunami-s - katasztrófáké, nem csak gonoszságé és a manipulációé, nem a sötét, antikrisztusi hatalomé, hanem ugyanakkor a gyémántnál is erősebb erőé, az igazi boldogságé, és a boldogság fő feltételéjé az isten igazságáé. Az isten igazságé, amitől oly sokan rettegünk, mert fájdalmak közepette szedi vagy szedeti le velünk karmikus maszkjainkat, fátylainkat és élet-sarunkat, de amely pont, hogy megszabadít minden a boldogságunkat gátló félelemtől, tévképzettől, ambíciótól. Az Isteni magunkra, az önmagunkra tapadt, démoni természetű karma-héjunkat pajzsnak véljük és magunkon tartjuk, azzal éppen az isten igazsága fényével szemben védekezve, ahelyett, hogy az örvény által megismerhető istenigazságot használnánk arra, hogy megszabaduljunk a hozzánk tapadt szörnyektől. Arra, hogy a démonaink zavarosságát feloldjuk és a belőlük teremtett új, megváltott, egészséges ideákkal felszabadítsuk magunkat és a boldogságunk a gyémántnál is erősebbé váljon itt és mindörökké.
Kozma-Joó Viola
Források:
Kozma Szilárd munkássága
A „másikféle” egyiptomi tarot: http://www.vopus.org/hu/gnozis/tarot/gnosis_2.html
Hamvas Béla művei