László Ruth: Társadalmi helyzete az, hogy társadalmon kívül van

Éppen egy szaturnikus ciklus telt el Hamvas Béla halála óta, sok változást hozván. Minthogy azonban életünkben annak van legnagyobb értéke, amit átéltünk, ami személyes élményünk, így elmondhatom, az eltelt 29 esztendő semmit sem fakított azon az élményen, hogy személyes kapcsolatban voltam Vele, és kéziratait gépeltem. Ma is őrzöm jegyzeteimet a Mágia Szutráról, a Scientia Sacráról, Láthatatlan történetről. (Az akkori szomszédunk gyakran kérdezte, mit írunk éjjel-nappal. Állandóan hallotta az írógép kopogását.) Sorsüldözött életemnek kivételes kegyelme, hogy öt éven át, 1963-tól haláláig ismerhettem Őt. Ma is eleven hatással van rám az az univerzális orientáció, amely egyszerű, közvetlen, sőt szűkszavúnak mondott viselkedéséből áradt. Ez a szellemi magatartás meghatározó lett életemre és munkámra, amely a pszichológiában a személyiségkutatás és a holisztika művelése, írásban pedig a valóságlátás és -megjelenítés. De úgy érzem, megcsonkított hazánknak és a világban szétszórt magyarságnak is kivételes kegyelem, hogy egy fia, aki 71 esztendőt kapott a Teremtőtől a földi zarándoklatra, itt élt közöttünk és példát mutatott az áldozatra, hogyan lehet elviselni méltósággal egy visszájára fordított társadalomban a társadalmon kívüliséget. Példát adott olyan életvitelre, amelyet az Istenhez való közelség határoz meg és nem az emberektől való távolság. Példát mutatott a hitelességre, a sorsmegoldási forgatókönyvre, a heroikus magányra és arra, miként lehetünk tanítványok és az élet zarándokai. Születésének centenáriumán éppen azért ragadjuk ki az ő sorsában is megért paradoxont, amely az egyén és közösség között van, mert korunkban, a Vízöntő korszakban is az egyik legnagyobb kihívás a személy és társadalom ellentmondásos kapcsolatában van.

Hamvas több írásában foglalkozik az archaikus közösség és a modern társadalom közötti különbséggel:

-          Az archaikus közösség alapja a szellemi hierarchia, az életrend, a szakralitás, amelynek a személy természetes tagja. Minden közösség életében a kozmikus hierarchia nyilatkozik meg. A szakrális közösségek a világértékekkel analóg életet élnek.

-          A társadalmat az osztálytagolódás jellemzi. A kaszt eredetileg hierarchia volt. Az őskori hagyomány négy hierarchiája a négy világkorszakkal áll analógiában: az aranykornak a brahman, az ezüstkornak a kshatryja, a rézkornak a vaishya, a vakornak a shudra a megfelelője.

Ugyancsak a négyes számot követi az őskori közösségek vertikális rendje, az ember életsorsának négy alapvető értékfokozata: a tanítvány, a családfő, az erdei remete és az élet zarándoka, aki vagyonát elajándékozza, darócruhát ölt, és egyetlen tulajdonát, az evőcsészéjét övére akasztva, névtelenül vándorol.

Az archaikus közösség a történeti kor  határán bomlásnak indult, majd lassan széthullott. A közösség felbomlásával egyidejűleg eltűnik a szakrális uralkodó, a király is. Az emberiség rendezetlen halmazzá változott.

A modern társadalom is rendezetlen halmaz: a deszakralizálódott emberek deszakraliizálódott, integrálatlan tömege. A modern társadalom az ember elszemélyteleníti, működőképességét a bürokrácia góleme megbénítja. A deszakralizálódás folyamatában az egyes ember nemcsak az elszemélytelenedéssel, hanem elidegenedéssel, identitásvesztéssel, általános értékválsággal küzd. A modern kultúra inkább az elveszett szellem pótlékának mondható, mintsem a hagyományban őrzött és kinyilatkoztatott szellem realizálásának.

A társadalomnak ez az állapota élesen veti fel a személy beilleszkedési lehetőségeit, jogainak és méltóságának megőrzése vonatkozásában. Azt a kérdést veti fel, hogy személyiségünk kibontakoztatásában egy ilyen társadalom "értékrendjéhez" kell-e inkább igazodnunk, vagy éppen periferikus helyen kell meghúzni magunkat?

Csuang-ce azt mondja egy helyen:

"Akiről az emberi dolgok leperegnek, annak égi természete van.

Akinek pedig az ég erői segítenek, az az ég fia."

Talán ez a gondolat világítja meg legjobban, miért volt Hamvas Béla sorsa a magány, és miért van az, hogy mintegy húszkötetnyi életműve most, születésének centenáriumi idején is csak részben került kiadásra. Hiszen ötvenéves korától kezdve valósággal légüres tér vette körül, segédmunkásként és raktárosként tengette életét.

Ám ebben a csendben meghallja benső hangját, meghallja az Őt megszólító hangokat. Szenvedései a valóság magasabb dimenzióit nyitják meg számára. Ez nem csupán saját sorsmegoldási forgatókönyvét jelentette, nem csupán a magyar nép ötrétű géniuszának a felismerését eredményezte, hanem az egész emberiség "láthatatlan történetének" metafizikai koordinátáit. Ezt a látásmódot nemcsak az ötvenes évek politikai érdekeivel nem lehetett közös nevezőre hozni, de a mai emberek nagy része előtt is érthetetlennek mutatkozik. Ezért vállalta inkább a számkivetettséget, a "műveimet én már az árokparton is megcsinálom" heroikus magányát.

"Társadalmi helyzete az, hogy a társadalmon kívül van" - olvashatjuk A magány szociológiája című esszéjében. Megrázó hitelességű önarcképet vélhetünk felfedezni az egyén és közösség paradox kapcsolatáról szóló fejtegetésben:

-          míg egyfelől az egyén csak a közösségben válthatja be lelki, szellemi értékeit,

-          addig a közösség - legfőbb kohéziós erejéből, a kollektív felelősségből fakadóan - mindig az alacsonyabb értéknívónak megfelelő szinten működik. Még ha látná is a vele szemben álló egyén igazát, közösség mivoltát nem számolhatja fel annak elfogadásával.

Ily módon alakul a paradox helyzet: a társadalommal való szembenállás végső soron a közösség érdekében vállalt oppozíció. Egy magasabb érték követelése jegyében alakul ki, amely követelésnek a közösség nem tehet eleget, mivel ezzel nem rendelkezik, ez nem sajátja. Hamvas Béla azonban azzal, hogy elfogadta a kívülállást - és például nem emigrált - egyén érdekei feláldozásával, a külső-felső távlatból az Egészre való rálátással tett hitet a magyarsághoz való eltéphetetlen odatartozásáról.

            "Az ember érthetetlen misztériuma, hogy valódi életét sorsától függetlenül éli" - írja.

            Nem magának élet és nem magának írt.

            Hamvas Béla sorsa az írás.

Időszerűségéből mit sem vesztett a kényszerű évtizedek során. Az itthoni és külföldi, méreteiben már-már mozgalomnak mondható népszerűségének fedezete a személyesség és hitelesség, amely korunkban a legfőbb hiánycikk.

A műveit kísérő kommentárok tömege is jelzi azt az elementáris érdeklődést, amelyet a kövekről, a fákról, a számokról, a geometriáról, a Stonehenge kő kapuívéről és táncáról, a közösség architektóniájáról, a mítoszról, a zenei ősélményről, a költészet metafizikájáról vagy az imaginációról, az ember életének megvalósításáról írt sorai kiváltanak.

Az írás számára katarzis, a műveiben mélyebben él, mint önmagában vagy napjaiban. Írásaiban egyszerre a legszemélyesebb és legegyetemesebb. Talán ez a személyes egyetemesség a legmegkapóbb, leginkább lenyűgöző, sokrétűen gazdag, tág szellemi horizontot nyitó esszéiben az igen intenzív stílusa mellett.

Egyforma hitelességgel tud írni a tejfölös eperről, a hónapok színeiről, a Vízöntő korszakról vagy Orpheus harminchárom művéből maradt fragmentumról. Bravúros tájékozottsággal idézi az i.e. 600 körül élt legendás alakokat - Lao-cét, Kung-cét, Buddhát, Zarathustrát, Hérakleitoszt, Püthagoraszt - vagy a század eleji orosz emigráns Bergyajevet, a legmodernebb nyugati gondolkodóig, René Guénonig. Minden sorából ez az univerzális orientáció tűnik ki. Írásainak intenzitása, átütő ereje a megélt gondolkodásból fakad, a lét közvetlen valóságának átéléséből, az éber részvételből. Miközben eme élményeit szavakba fordítja át, a szavakat olyan jelentéstartalommal ruházza fel, amelyekből külön Hamvas-szótárt lehetne szerkeszteni.

 Gondolkodásának tárgya: az egész, a létezés teljessége.

Egyetlen fontos dolog számára: "Minden pillanatban létem egészét élni." A horizontálisból a vertikálisba emelkedni, a fizikai világon túl a metafizikai világ megismerése, a világrend ritmusára való ráhangolódni tudás.

Amit a szociológia nem képes felismerni, azt Hamvas meggyőzően írja le: egyén, közösség, nép, nemzet, társadalom élete a hely géniuszától függ, amelyet objektív pszichénkben hordozunk. A hely géniuszát nemcsak a táj, hanem a nép is őrzi, amely ott születik, és generációkon keresztül ott éli életét. Az emberiség évezredes tapasztalatai a kultúrával genetikusan öröklődnek át. Ezért a nép élete transzcendens eredetű. Nyelvet, mítoszt, morált, szokást, törvényt csak közösségben lehet alkotni. A nép mint szakrális közösség az égi közösség földi mása, Isten arcának és jelenlétének hordozója.

A valódi közösségben az ember tevékenysége meghatványozódik, vagyis természetfeletti erő teremti és tartja fenn.

Ma az isteni származás hordozója a személyiség. Korunk szellemi feladatához személyiségünk megteremtésén keresztül nőhetünk fel. A kultúra is csak a személyiségen keresztül és a személyiség által teremthető meg.

 Miként a nyelvet, mítoszt, morált, szokást, törvényt csak transzcendens úton lehet megérteni, úgy a személy szabad akarata, erkölcse, felelőssége is csak a metafizikai pólussal értelmezhető. Ha ugyanis elvész a láthatatlan világgal való kapcsolatunk, a látható világ élete ellehetetlenül: kialakulatlan, befejezetlen, lezáratlan, félig kész, torz, destruktív, hiányos, egyszóval rossz, azaz nem felel meg a valóságnak. A gazdaságot a tájnak, a politikát a népnek kell meghatároznia, a bennük működő géniuszon keresztül.

A személy, a kultúra, a közösség és társadalom arkhimédeszi pontja, amelyen keresztül a válságból kimozdítható: a szakralitás.

Ebben nyújt eligazítást Hamvas Béla életműve.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.