Szepo


Miklóssy Endre: Mi magyarok...

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   4 éve   ·   6944   ·   Hamvas Béla

"A magyar - kinek létét oly sötét titok fedi - vagy nem remél semmit, s a múltban hiszi örökre eltemetve hír- s nevét, vagy a nagy idők folyamától vár lelki sebeire írt, s néha, de csak átfutó csillámként a messzi jövendőben sejti nemzeti fényét s látja megnyílni egét. Vajon az emberiség azon népeihez lesz-e sorozva, melyek előtt a szabadság mindig felejthetetlen probléma maradt, s melyek ekképp csak a' farkasnak függetlenségéig valának képesek felemelkedni, vagy viszont azon nemzetek osztályába jut-e a magyar, melyeknek fő tengelye az anyag, 's csak mindig az anyag, Irgalmas Isten! Ez még mind homályban rejtezik." (Széchenyi István)

Miklóssy Endre: Mi magyarok...

Magyarnak lenni annyi, mint abszolút és kétségbe nem vonható módon kötőd­ni, s ezt egyúttal elviselhetetlennek érezni. Láthatóan rokon az a vallásos érzéssel. Jeles névsor képviseli, melynek Németh László a rosszul megválasztott, s ezért rosszhiszeműen elferdíthető "mélymagyar" nevet adta: Berzsenyi és Széchenyi, Kemény Zsigmond és Arany János, Ady Endre és Fülep Lajos... Hamvas Béla e sorból a legkevésbé sem lóg ki. Viszont nem az az ember, aki megáll egy emoci­onális félúton. Aki csak valaha múltunk, jelenünk felett tűnődött, meg kellett döb­bentse a hiány: teljes világképet jelentő mű nálunk sehol. Az egyes képtelen olyan erőfeszítésre, mely az egész nép szellemmel való kapcsolatát helyettesítené.

A magyar tabula rasát először egy elkeseredett rövid irodalomtörténeti vázlat for­májában írja le. Hat lépcsőfokot ismer. A legalsó a yahoo, "olyan, mintha kulcs­lyukon nézne be nászutasok szobájába", léha, pimasz és nyálas. A második a cu­korfigura. Azután a fellengző ripacs, a mindenkori "legnagyobb költő". Majd az eltakaró, akinek "mindig van valami a tarsolyában", szép volt a múlt és a jövő is az lesz, csak a jelen kutyaszorító, de higgyünk és bízzunk, tisztesség és kiskatekiz­mus. (Körülbelül erről beszélt Széchenyi is.) Azután a befejezetlen, masszív eset­lenség, barátságtalan magányban és örök sötétségben. Végül az "elkallódott tudat­lanság", a fuccsba ment létalapító Bessenyei György. Nem nehéz ebben a tablóban felismerni Hamvasnak a társtalanságból fakadó csüggedtségét; különösen árulkodó Bessenyei szerepeltetése, nyilvánvaló önarc­képként. De maga a gondolatmenet igen figyelemre méltó. "Szörnyű kezekben van itt a géniusz még a géniuszoknál is", vagyis végeredményben elsikkad. A vázolt lépcsőnek az az érdekessége, hogy "lenn" sima és közérthető, ám "fölfelé" egyre nehézkesebb. Miért? Mert minél magasabban van, annál kevesebb embert érez a háta mögött. Más nép körében is gyakran hiányzik az elismerés - "de leg­alább ha mondtak valamit, tudták, hogy van, aki meghallja. Itt a fülek csak a ci­gányprímások számára voltak nyitva." Könnyű volna itt azt mondani, hogy összetévesztette Petőfit Pekár Gyulával. De ne elégedjünk meg ennyivel, mert valójában döntő ponthoz érkeztünk. Az el­ső észrevétel az, hogy a szó nem azonos az önmagában létező platóni ideával, ha­nem dialogikus. A jelentését csak a rezonanciából kaphatja meg. Martin Buber, Karl Barth, Tábor Béla vagy Karácsony Sándor ezen alapvető gondolata egyike azon kevés lényegi probléma körnek, amely elkerülte Hamvas vizsgálódó szellemét, noha támaszkodik rá. A magyar szónak tehát magyar rezonanciával kell rendel­keznie. Csakhogy - ez a következő tézis - a lecsúszott ksatrija önbecsapó tökéle­tes hamisságával kell találkoznia, azzal, amit a cigányzene, a dorbézolás és a fel­lengzős politikai pátosz jellemeznek. Lator a latrinán. A szellemi szint alacsony­sága nem a géniuszok népszerűség-hajhászásának eredménye, hanem annak, hogy magasabb szintű rezonancia nincsen. A népet meg kell szólítani - de hogyan? Ez a harmadik tézis: alapítani kell. Van Hamvasnak egy összehasonlítása Szé­chenyi István és orosz kortársa, Csaadajev között, kinek önbírálatát így idézi:

"Embereink szellemében nincsen semmi sajátosan közös, minden­ki önkényes, minden inog és tökéletlen. Történeti tapasztalat szá­munkra nincsen, nemzedékek, századok tanulság nélkül múltak el. Egyetlen eszmét sem gondoltunk el, az emberiség fejlődésében nem vettünk részt, és ami hozzánk került, eltorzult. Koponyáinkban a legjobb eszmék elhalnak, és összefüggés és következetesség híján terméketlen fantazmákká lesznek. Minden újabb eszme a régieket nyomtalanul eltünteti, mivel mindig csak kész eszmét veszünk át, nem növekszünk, és nem érlelődünk, gyermekek maradunk, akiket nem neveltek önálló gondolkodásra."

Hamvas szerint Csaadajev tisztánlátása, ami például megnyilatkozik a provin­cia szellemiségéről írt fenti sorokban, egyúttal ítélet is Széchenyi szellemi ho­rizontja fölött. Ám itt különböző dolgok csúsztak össze, Csaadajev élete nagy részét száműzetésben élte le, tulajdonképpen Széchenyi-szerű polgári reformer­ré vált volna, ha a politikai viszonyok ezt lehetővé teszik. Így a tettek lehető­ségétől megfosztva a szavak emberévé kényszerült, jelentős szellem volt, csírá­jában benne van az egész óriási orosz XIX. század. Mégis bizonnyal szívesen cserélt volna sorsot Széchenyivel. Az az igazi, ha az ember végezheti a dolgát: hitelt szerez, kaszinót és akadémiát épít - és reménykedik abban, hogy e fun­damentumon megszületik a szellem is, a szellem, ami a közösségi létből táp­lálkozik. És a zörgetőknek megnyittatik - születhetett volna e nélkül Petőfi Sándor?

 Széchenyi csöppet sem volt igénytelen, hanem szolgált és elvégezte körülbelül azt, amit ember elvégezhetett. Csaadajev is szolgált, másképpen, egy másik sors­ban. Kétségtelen, hogy akkor az ő népére rámosolygott az Isten kegyelme, míg az a mű; amin Széchenyi munkálkodott, végül is nagyrészt belefulladt a "cigányzenébe". Minálunk csupán egyemberes teljesítmények vannak, ezt maga Hamvas is sokszor megfogalmazta. Ezen a helyénvaló kritikán túl, azonban fel­vetődik egy kérdés. Már nem is az, hogy miképpen lehetséges ilyen, hanem az, hogy miképpen nem vezetett már régen a pusztulásunkhoz.

Hamvas egyik szellemi rokona, Prohászka Lajos, a problémát a magyar lélek sajátos "finitizmusában" látja, ami nem egyéb, mint valaminő transzcendálás nél­küli, a közvetlenségre irányuló szabadságvágy. Valóban sajátos egybeesése ez a lé­leknek és sorsnak.

"A finitista szellem a rejtettségnek, a zártságnak biztonságát és elé­gültségét akarja, de ennek kötöttségét tűrhetetlennek érezve, állan­dóan lázad a' nyomás ellen és áttörni iparkodik a fojtogató korlá­tokat. Ez teszi érthetővé a magyar szellem örök ellenzékieskedését. Ebben a puszta negatívitásban mindamellett nagy és hősi erő rej­lik. Mert az elnyomás valóban nem késett. Különös és kegyetlen végzése a sorsnak, hogy amitől a magyarság a legjobban tartott, tényleg bekövetkezett. A magyar léleknek ez az örök tusa, úgy lát­szik, kárhozatos öröksége: elzárkózásával idézte fel az elnyomást, s viszont az elnyomás még csak jobban fokozta benne az elzárkózás hajlamát. Figyelmét mindig csak a közelben leselkedő veszélyre rög­zítve, feltöretlenül, sötétben hagyta az önnön sorsa méhében vitá­zó kérdéseket." 

Prohászka ebből a képletből vezeti Ie a magyarság abszolút politikaorientációját, ami döntő pillanatban mindent háttérbe szorít anélkül, hogy legalább a közna­pi valóságról fogalma volna. A függetlenségvágyhoz imigyen vastagon kötődő il­luzionizmust. A homályos belső érzést a gyermeki függés tényéről, és az ezt kom­penzáló kivagyiságot - mert őnála az, amit Hamvas "cigányzene" szóval ír kö­rül, ebben az összefüggésben jelenik meg. (És végeredményben azt a megtartóerőt is, ami valóban magyarázatra szoruló tény: ha egy hajdani lovas ennyire el­tévedt, akkor hogyan maradhatott meg egyáltalán?)

A Magyar Hyperion az alvó szellemről nem szól, hanem megpróbál vele aludni. De a magyarázat e szintje Hamvast magát se elégíti ki. Feltehető ugyanis a kér­dés, hogy ha a kalandor valójában csak ennyiakkor miképp Iehetett ereje a szel­lem megfojtására? Az áttörést a probléma-megközelítésben sajátságos módon egy hajdan ünnepelt, de gyorsan elfelejtett, mára tökéletesen jelentéktelenné vált köl­tőnek, Kisfaludy Sándornak az elemzése jelenti. "Ha a költő csak léttartalmak ki­fejezője, akkor Kisfaludy Sándor menthetetlen. Ha léttartalmak megjelenése is, akkor az értékelését felül kell vizsgálni." A "Iéttartalom" szót itt Hamvas a hasz­nálhatatlanul pongyolának tekintett "szellem" szó helyett használja.

Ars poetica­ként pedig a következő fogalmat alkalmazza: "A feladat nem mindent kimeríte­ni, hanem a kimeríthetetlent megtalálni." Kisfaludy költészete a legalacsonyabb mértéket éppen csak eléri. És ennek egyetlen oka van: konvencionális költőnek hitte magát, és annak megfdelő örök tartalmakat kívánt elmondani - ami nem sikerülhetett, mivel nem konvencioná­lis költő volt.

"Melódiájának lassan ívelt hullámai alig különböznek a nyári este csendjének halk zenéjétől, amikor a kezdet és a vég összeér, s nem tudni, az utolsó hang oldotta fel az elsőt, vagy az első az utolsót.

Mindaz, amit az ember élt, emlékké tisztult, de az emlék eltűnőben van, nem azért, hogy semmivé váljon, hanem hogy az egyetlen lé­nyegesnek, a boldogságnak éretten láthatatlan alkatrésze legyen."

 Ez tehát már nem is költészet, hanem metafizika. Ez a Tao. Amelyben megjelenik népének a lelke, ki egy aranykori álomban él. Holott a kor apokaliptikus. A tradi­cionálisan "hősi népnek" tekintett magyar számára (Kisfaludy maga is katonatiszt volt) ez a sors végeredményképpen idegen - hallgassuk csak meg katonanótáink mérhetetlen szomorúságát! E distancia eredménye legendás magatartásunk, a "passzív rezisztencia". "Soha nem győzött le semmit, de sohasem adta át magát semminek. Szabotálta vezetőit, feladatait, költőit, gondolkodóit, papjait" A kérdés mármost itt az, hogy "lehet-e költőnek olyan tartalmat realizálnia, amely népének idegen, s amelyből népe kiesett?" Kisfaludy paradoxona az, hogy e léttartalom megjelenik benne anélkül, hogy költőileg realizálta volna. Hamvas szerint azonban már ennyitől is felülmúlja a múlt századi magyar költők túlnyo­mó részét, kiknél "a magas fokú megvalósítás bizonyos tekintetben csak arra va­ló, hogy léttartalmaik silányságát kirívóbbá tegye". A föltett kérdésre - ami vég­eredményben "költői kérdés", mivel sugalmazza a lehetséges választ - Arany Já­nos vele egybehangzóan válaszol:

"Költő az legyen, mi népe,

Mert kivágyni: kész halál."

Rábukkantunk tehát egy alapvető dichotómiánkra, ami a léttartalom és a költé­szet dialogikus pozíciója közt nyílik meg. Ez a pozíció mint láttuk, a szellem Ungrund-ja, ősalapja - de a feladat, amit itt meg kellene oldani, nem steril köl­tői feladat többé, hanem realizáció. Hamvas Béla és Kemény Katalin szerint Arany tulajdonképpen jó nyomon indult el, a léttartalom felmutatásával és közös alappá tevésének a kísérletével.

"Ö volt az, akiben az elveszett ősi eposz, az elsüllyedt magyar vi­lágkép hiánya tudatosodott Az elsüllyedt kép fölmerül előtte, de aggódó hite, a csonka és habozó hit nem meri megadni a termé­keny boldogságot"

Az a historizálás, ami a herderi nemzeti újjászületési program megértése nyomán végighullámzott Európa népein, nem feltétlenül tévút. Rosszá csak a "fedő ideológia"-szereptől válik - de ettől aztán hallatlan mélységbe tud zuhanni végül -, elég itt csak a "turanizmust" említenünk: esetünkben a fals átpolitizálás és az il­lúziós realitás felfogás szolgálóleánya lesz. Milyen könnyen vált a nemzeti histo­rizmus az ellenállás szellemének örökmécseséből egy problematikus hatalmi rendszer apológiájává!

 "A velszi bárdok kézbe csaptanak,

 S pihentető szép éneket mondtak."

Ebből a helyzetből következik a magyar szellem kettős falsifikációja, az utánzás stréberkedése és a látszathagyomány, ami maga a színtiszta provincialitás, ezért. nincsen "teljes világképet jelentő mű". "Ahol nincs mítosz és nincs világkép, az-az ahol nincs szerves közösség, ott a más közösségben született világképet se tudják asszimilálni." Így jár a dologgal a szellem. Csakhogy a politika se jár jobban, aminek a ne­vében pedig ezt a csonkítást elkövetjük. Nem is járhat, mert közösség nélkül nincsen politika, szellem nélkül pedig nincs közösség.

"A magyarság nem hajlandó a sorsát néppé szenvedni. Inkább két­ségbeesik rajta. Állandóan ismétlődik ugyanaz a szörnyű történeti tény, hogy az emberek egyenként kibújnak, gyűlöletes és aljas áru­lást követnek el a közösség ellen, a maguk bőrét mentve, a többit csávában hagyva, esetleg nem is a haszonért, nem is az érvényesü­lésért, hanem csakis és csupán azért, nehogy egy népben együtt, kö­zösségben kelljen élniük."

Az Értelem diagnózisa azt mondja: az van, ami van. Nincs remény. Ám a Kegye­lem azt üzeni: az van, ami lesz. A Karnevált 1951-ben Hamvas Béla a következőmondatokkal fejezi be:

"Készülődhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébredünk. Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet, vagy vezeklés... Készüljetek a nagy­szerű ébredésre. Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet"

Ezredévek múlnak el, míg ilyen egyszer megtörténik. Nekünk, akik megértük, pótol­hatatlan kegyelmi ajándék. És akkor is az, ha a következő mondat már sírás és átok.

"Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. 1956-ot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudo­mány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munká­sok és a diákok. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér an­nyit, mint amennyit mindezért most fizetnünk kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskad na össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és az egész föl­dön egyes-egyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, két­százszoros túlhatalom ellenére. Persze, élni csak kell. Nagyon ne­héz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgat­ni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bő­szült görcsben élni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?"

Ami az Élet Könyvében fel van írva, az megmarad örökké, hogy aki elolvassa, megszabadulhasson. Hamvas 1957-ben írott nagy világvégi regénye, a Szilveszter af­ganisztáni (!) háborús kavalkádja, valósággal lebeg az emberi nyomorúság és értelmetlen aljasság fölötti "abszolút, korlátlan, végzetes szabadságban, ahol a lélek azt teszi magával, amit akar, és az történik vele, amit elhatároz. És ami külső kény­szernek látszik, nem egyéb, mint a léleknek önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar." így nyílt meg Hamvas útja a harmadik nagy alkotói korszak szintézisei előtt, amelyek közé a magyar sors újragondolása is tartozik. Annak az átpolitizáltságnak, amely a tényleges távlatokat szinte mindig elzár­ta a magyar szellem előtt, egy brutális történelmi ítélet vetett véget, Trianon óta a "magyar politikai géniusz" elveszítette kvázi-metafizikai kulcsszerepét, és lát­nunk kell, hogy ez bizonyos értelemben megszabadulás a szellem számára. Még akkor is, ha a zűrzavar és gyűlölködés soha nem látott magjait hintette szét. "A hatalom olyan helyzet, ahonnan csak lefelé lehet látni, fölfelé nem. Még az egyéni Én kérdése, még nem tartozik a közösség életéhez." A Hatalom köré koncentrálódó világ an sich a normalitástól elforduló világ - így oldja meg Ham­vas egyebek mellett a "magyar rejtélyt".

A normalitás a dolgok alapállás a, midőn élet és szellem zavartalanul és harmoni­kusan fejti ki a hatását. Európa vagy Magyarország normális különbségeiről bé­késen beszélhetünk. Az elterjedt felfogás ezekről az, hogy a néplélek hordozza, s a földrajz vagy a történelem alakította ki. Hamvas azonban további ép ezen.

"A nép létének legelső külső feltétele az a hely, ahol él és ezért min­den nép életét lakóhelyének vizsgálatával kell kezdeni. Úgy látszik, a homogén karakterű helyek sajátosan inproduktívak. Magas civi­lizációk nem egynemű helyen alakultak ki. A geniális ember is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. A hely sohasem definiálható, ezért nincs tudománya, ellenben van költészete, mű­vészete és mythosa."

A nép és a hely így sajátos szimbiózisba lép egymással, nemcsak az ember alakít­ja a tájat, hanem a táj őt is, és e kölcsönhatásnak a neve géniusz (genius loci). Eu­rópában nyolc ilyen géniusz azonosítható, a történelmi népek lakóhelyét és a po­litikai határokat jellegzetesen átszelve. A géniuszok helyét azonban nem valami­féle Himalája választja el, ellenkezőleg, a hatásuk egymásba mosódik, de különb­ségeik mégis vannak akkorák, hogy beszélni tudunk róluk. Erdők és házak, he­gyek és patakok, városok és karakterek, ételek, ruhák, életstílusok, tánclépések és rímkezelő technikák - ilyenekből tevődik össze a különbség a géniuszok között. A hatalomhoz mindennek semmi köze sincsen, egyik se hódíthatja meg a mási­kat, hiába is tenné, a hely szellemeerősebb minden indulatnál és hadseregnél. A gé­niuszok Európája fölött az örök béke szárnyai lebegnek. A géniusz, időtlen lévén, nemcsak múltat és Jelent, hanem jövőt is magába foglal. Ami az ember számára úgy jelenik meg, mint feladat. Ami a magyarságot jelenti: a nyolc géniusz közül öt otthonos a földjén, és így mi vagyunk Európá­nak virtuálisan a leggazdagabb népe: itt a legtöbb hatástényező és kereszteződés.             Való igaz ennek a szintézisnek a realizálásával adós a magyar szellem, három géniusznál több még a legnagyobbjaink bölcsője felett sem lebegett. Viszont: ez a feladat. És e feladat nehézsége legyen mentség az úttévesztéseinkre is, kölcsönöz­zön a számunkra derűlátást is: semmi se múlhat el a világból anélkül, hogy a fel­adatát betöltötte volna. Homérosz szinte egy egész fejezetet szentel eposzában annak, hogy leírja Achillesz pajzsát. Héphaisztosz, az isteni kovács

"Ráremekelte a földet, rá az eget meg a tengert.

És a sosem pihenő Napot is, meg a szép teleholdat.

S minden csillagot is, mely az ég peremét koszorúzza

Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,

Földi halandókét; egyben lakodalmat ültek,

 

            Míg két hadsereg állt ragyogó fegyverben a másik

Város előtt körben..."

Látunk juhokat, szépszarvú marhákat, pásztorokat és földmíveseket, szőlőskertet szürettel, vadul dühöngő oroszlánt, körtáncot lejtő fiatalokat, és a nagy Óceánt, mely mindezt körülöleli, szóval az egész világot, amelynek rendje immár védeni fogja hősünket: csoda-e, hogy legyőzhetetlen? Vergilius hőse, Aeneas is kap egy pajzsot az istentől: "Róma dicsőségét és dolgait Itáliának / véste reá, ki a jóslato­kat s a jövendőt / tudja". Láthatjuk az anyafarkast a két kitett csecsemővel, a városalapítást, az elűzött Tarquiniusokat, a Capitoliumot mentő ludakat, a győztes hadseregeket, az ármányos Catilinát, végül a Caesarok dicsőségét. A hőst tehát Róma eljövendő történelme védelmezi. De ha Arany János történetesen leírta volna Toldi pajzsát, azon kétségkívül a múltszerepelt volna, a múlt, mint refugium, és mint hivatkozási alap a sors-formálásban mutatkozó tétlenségre. A magyar irodalomból, Prohászka frappáns észrevétele szerint ezért hiányzik a "fejlődésregény". Sziget ez a sztyeppedarab, de igen sajátos sziget, nem a tenger végtelen szabadsága határolja, hanem egy dombkerítés. És ködgubában jár a novemberi itt... "Valami nem külső, hanem belső kényszer van itt, ami a mozgás szabadságát megakadályozza.

A mozgásét és a gondolkozásét és a cselekvését és az t elhatározásét." Szabadság itt nem volt soha. De volt másvalami, egyetlen értékünk, ami maradandó: a sóvárgás- a szabadság után - vagyis az ébredés előtti pillanat. Ebben a pillanatban élni egyéni életet, nemzedékek sorsát, ezeréves történelmet, mialatt Faludy György telitalálata szerint, a Szabadság csodaszar­vasát űztük... Az életbölcseink ezt a sóvárgást óhajtják megölni. "Irrealitás" - "azt se tudja, , mit akar" - és ez így igaz. Csakhogy még mindig ezerszer reálisabb, mint az a bestialitás, amit errefelé "valóságnak" szokás mondani. Realitás a szónak egészen földhözragadt, közvetlen értelmében, realitás - hiszen ebből élünk... Hamvas Béla is kovácsolt egy pajzsot. Csillámlik rajta a Földközi-tenger aranyfénye, hegyormok között bú song egy régi kuructárogató, megfontolt polgá­rok erős, pompás várost építenek a maguk számára, káromkodva menekül egy pusztai betyár, és zeng felette Petőfi madárdala, erdélyi szakácsok főzik rafinált húsételeiket, derűsen csillog a pohárban a somlai bor. A "magyar csoda" nem az, amit Herder vélt rólunk, hogy ugyanis egy bs és rokontalan nép ellenséges környezetben olyan sokáig megmaradhatott. Mert nem olyan kicsi, nem olyan rokontalan, és alapjában véve az ellensége sem kívül van elsősorban. Ezért mindaz, amit oly régen fröcskölnek ránk, lehet ugyan sze­menszedett hazugság, hisz éppen az ellenkezője az igaz, ez mit sem segít rajtunk. Semmiféle nacionalista agresszivitás nincs, és nem is volt a magyarokban, hanem éppen az ellenkezője. Amit "Nachtenshass"-nak, felebaráti gyűlöletnek mondhat­nánk, és ami közvetlenül a velünk lakóra irányul, megkülönböztetetten a magya­rokra. És amit tökéletesen kifejez Hamvas Béla jelzője: a közösség elleni bűntett. A csoda tehát az, hogy ilyenalapadottság mellett is meg tudtunk maradni. Gyűlölik-e vajon a számok a helyi értéket jelölő 0-tI Egy ilyen 0-ból ugyanis semmi-volta dacára egy pillanat leforgása alatt igen nagy szám lehet. A természet azonban a vákuumot valóban gyűlöli.

Hamvas Béla az általa készített pajzs peremére a következőket írta:

A nyugati és keleti hagyományt össze kell kötni, keleti hagyomány alatt a hitelesen gondolkodó oroszokat értve. Hogy nem volt rene­szánszuk: hátrányuk és legnagyobb előnyük. Az orosz gondolko­dókban a legtöbb van abból a szellemből, amellyel a brahmannak rendelkeznie kell. Az igazi brahmant az jellemzi, hogy senki sincs nála távolabb a világiasságtól, de senkiben sincs nagyobb világközeliség, mint benne. A nacionalizmus ellen, az osztályharc ellen, és a szekularizáció ellen. De mivel a történet kérdései nem, megoldhatók, csak kinőhetők, követelik az egyre univerzálisabb  emberi egységek megvalósítását."

Alszik egy nép a védőpajzs alatt, amit Hamvas Béla megörökített. Vajon felébred-e egyszer?

  Forrás: A szerző kézirata   |  

Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   3 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   3 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   3 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   3 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   3 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  
  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció