Szepo


Miklóssy Endre: A Karnevál filozófiája

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   3 éve   ·   Hamvas Béla

Volt szimatuk azoknak a könyvügynököknek. Generációkon át látták el könyvek­kel a vidéki értelmiséget - papokat és orvosokat, jegyzőket és tanárokat -, és 1947-ben már tisztában voltak azzal, mi következik. Üzlet is volt az a végkiárusí­tás, de annál jóval több is: megmenteni az ítéletre váró könyveket, és szellemi mu­níciót adni egy ki tudja, milyen hosszú, talán világkorszaknyi időre. Vízözön az is, amire Hamvas Béla készül a Száz könyv képzeletbeli, és az OffIcina, a Bibliotheca, az Egyetemi Nyomda sorozatainak valóságos gyűjtemé­nyével. Így kerülhetett például az én kezembe apám könyvtárából Kung Fu Tse Lun Yü című kicsi kötete (fordította, és bevezetéssel ellátta Hamvas Béla). Azidőtájt a magát dialektikusnak nevező gondolkodás járta. (Máig sem tudtam eldönteni, hogy a csodálatos metamorfózis miatt sajnálkozzam-e Hegelen, vagy kárörvendjek rajta.) Eszerint egy szó mindig éppen azt jelenti, amit ő tulajdonít neki. Nem egyszerűen az ellenkezőjét, ahogyan Orwell, a new speech fogalmának megalkotója hitte - ez már végzetes megcsontosodás volna -, hanem bármit.

Miklóssy Endre: A Karnevál filozófiája

Ha tehát ilyenkor jön Kung Fu Tse és arról, beszél, hogy a kormányzás a sza­vak helyes használata, akkor még csak nem is olyat mond, amit addig ne tudtunk volna - úgy látszik, a megismerés tényleg csak visszaemlékezés -, de ráébreszt ar­ra, hogy ez nem merő fantáziálás, mint addig hittük, hanem az igazság. Így aztán minél nagyobb a csőd, annál fontosabb ismerni a hagyományt. Ha valaki folyama­tosan az ellenkezőjét látja annak, amit tud, hajlamossá válhat arra, hogy tudásában kételkedjen. Nem elég a valódi, mondhatjuk József Attilával, az igazra van szükség. Aki úgy érzi, a "valódit" is ismernie kell, az talán mindenekelőtt a század bot­rányára kíváncsi. Rendkívüli várakozással vettem ezért a kezembe a lenyűgöző cí­mű értekezést az Ész trónfosztásáról. Hogyan vezet az irracionalizmus szükség­képpen a népirtáshoz? Sajnos, az alcím már csak ezt hirdette: Schellingtől Hitlerig, ami lehet, hogy egy nagy folyamat, viszont biztos, hogy egy nagy csúsztatás. Világos volt az is, hogy a tanulmánya posztumusz följelentés különös formája. Sok izgalmas és még több számomra érthetetlen dolog volt mindazonáltal a könyvben, ám a legfontosabb kérdéseimre semmiféle válasz. Hogyan kapcsolódik az irracionalizmus a blitzkriegek és deportálások hatékonyságában oly mérhetet­len racionalizmusához? Valamiféle "minőségi átcsapás" ez? (Mint említettem, ak­koriban efféle módon illett megfogalmazni a kérdéseket.) És egyáltalán: mi az a kén)'szer, ami egy embert meghatározott módon késztet gondolkodni? Fogadjuk el, hogy az "észt" hagyta oda: de hát miért? Hogyan? Ilyesmik nyugtalanítottak, miközben Hamvas Béla, akiről azt se tudtam, él-e még egyáltalán, az alábbiakat vetette papírra:

"Az SS-t megtanítják a világszemléletre, s ettől a pillanattól fogva az összes gátlá­sok és felelősségek alól felmentettnek érzi magát. Az SS ettől a perctől fogva nyu­godtan minden gaztettet el fog követni, és ami a legfontosabb, nemcsak azt, amit megparancsolnak neki, hanem amint alkalmunk volt a gyakorlatban látni, egyre újabb és újabb gazságokban és kegyetlenségben és aljasságban bizonyos merész öntevékenységet mutat fel, amellyel, mint látszik, világnézetét szolgálja. Az SS a világnézeti biztosítással dolgozó gonosztevő. Az SS az az ember, aki be van zárva. Ki zárta be? Saját maga. Hová? A világ­nézetbe. Eternizálta magát. Kiemelte magát a természetes emberi közösségből és a történeti időből. Színpadra került. Publik lett. Minden felelősség alól felmen­tést kapott. Helyzetéből azonban soha többé nem tud megszabadulni. Ezért az SS a halált megvető desperált. A közönséges gonosztevőtől abban különbözik, hogy mint említettem, gaztetteit világnézeti fedezettel követi el, ezért a közönsé­ges orgyilkosnál végtelenül magasabb rendű? alacsonyabb rendű? - ki tudná meg­mondani? A közönséges gonosztevőnél azonban mindenesetre érdekesebb és komplikáltabb formula. Főfoglalkozása a más világszemléletű ember szenvedésé­ben való gyönyörködés. Ezért talál ki bonyolult kínzásokat. A közönséges lopás és rablás nem vonzza. Az SS nem akar vagyont gyűjteni, mert előtte már nem le­beg többé a családi ház és a békés öregkor képe, amelyért érdemes lenne rabolni. Egyetlen öröme van, a más világnézetű szenvedésében való gyönyörködés." Amikor sok évvel később a kezembe került a XX. századnak eme ódája, nagy­jából magamtól is tudtam már ezeket. Ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna lé­nyegesen jobb, ha idejében kerül a kezembe. De azért a nagy kínai kormányostól és társaitól már Kung Fu Ce magában is halálbiztosan meg tudott védeni. Látható, hogy Hamvas bizonyos értelemben mindig is jelenvaló volt. Persze nem csak inspirált - irritált is. A szép lassan terjeszkedő kéziratos, ami az "irra­cionalizmus apostolának" legendájává terebélyesedett, sokakat idegesített. A jóhi­szemű ellenzők a rövidre zárt gondolkodás hazai hamisprófétái egyikének tartják. E gondolkodásmódok a mágia sajátosságával rendelkeznek: miközben imaginárius magyarázatot adnak, véget vetnek annak a nyugtalanságnak, amelyet az ember a za­varó jelenséggel kapcsolatban érzett, és ezzel természetesen a megismerési folyamat­nak is. Hamvast illetően azonban ez lényegi félreértés, ami tájékozatlanságból fa­kad...Ámbár van némi alapja annyiban, hogy a kéziratosnak a hívei a láthatatlan korszakban valószínűleg zömmel a szegények közül kerültek ki. Le kell szögeznem: a magam részéről ebben semmi kivetni valót nem látok, és úgy tudom, ő maga sem látott. Nem hiszem, hogy bárkinek szégyenkeznie kellene például amiatt, hogy egy tizenéves gyerekkel meg tudja értetni az emberi társadalom lényegét.

Mindenesetre az 1985 óta újra megjelenő Hamvas-művek kritikai visszhangjában ez az egyik jellegzetes szólam. És ez találkozik egy másikkal: az eredetiség tilalmával. A szellemi életben a legfeltűnőbb a hivatali merevség. "Extra officium non est vita." Első pillanatra ez posztfeudális rangkórság, akadémikus főhercegekkel, mia­latt a coniugatio periphrasticát Babits Mihály nevű latintanárok oktatják. De ez csak következmény: annak következménye, hogy a valóságos szellemi hierarchia tökéle­tesen el van rejtve. A hivatali rangot a porosz mintájú vaskalap adja. De míg az ere­deti vaskalap nem zárja ki egészen a teljesítményt, a miénk igen; a legtöbb, amit föl­mutathat: a szorgalom. Arról nem is szólva, hogy ott azért az eretnekeket sem irtot­ták ki gyökeresen: Böhme és Hölderlm, Nietzsche és Ebner legalább létezhettek. Nálunk ilyen nincs. Ami mindenekelőtt tilos, az az eredetiség. Nem tegnap óta van ez így. Már Berzsenyi Dánielt is a földbe taposták, mivel a versei sehogyan sem hasonlítottak Bürgeréihez. Dosztojevszki) teszi föl azt az alapkérdést, hogy tulajdonképpen miért is nem kell Tatjána Anyeginnak? Igen egyszerű okból. Mert nincs ott Lord Byron, aki megmondaná, hogy milyen kincs ez a nő. Mert Anyegin nem a saját szemével lát, hanem Byronéval. Ezért ami itt nem gótikus mankón jár, az Barbarei.

Bartók nagyságát a századelő német zenei életétől kaptuk, mint ahogyan Csontváryét a brüsszeli világkiállítástól. Gerlóczy Gedeon, Kállai Ernő, Hamvas Béla, Fülep Lajos fáradozása nem számít, hiszen nekik maguknak sincsen "euró­pai visszaigazolásuk". (No, Fülepnek már van: ő volt atyai jóbarátja Charles de Tolnaynak, a Casa Buonarotti nagyhírű igazgatójának. "Ez azért nem akármi.")      Mi ez a kolonista függés? Csupán a hatalommal kezet fogó feudálsznobiz­mus? A magyarázat mélyebben van. Itt helyesbítenünk kell. Van egy területe a szellemnek, ahol szabad eredetinek lenni. Petőfi Sándornak köszönhetjük a szabadságot, mert ez: a költészeté. Nem mintha nagy költőinknek ne kellene stupid érzéketlenséggel, szenilis epigonizmussal, gumibotos cenzúrával küszködniük, ne kellene éhen veszniük vagy megőrülniük; de művük rangja vitathatatlanná válik. Ezért erőssége a ma­gyar szellemnek a költészet, nem pedig állítólagos "lírai alkatunk" miatt.

Ám ennek a költészetnek a specifikuma éppen ott van, ahol a probléma gyö­kere. Mert nem a magános individuumé, mint Baudelaire óta az európai líra. Van, aki éppen ezért korszerűtlennek is véli - de ebben az esetben az ő vélemé­nye marad magánügynek. Hiába a közösségé ez a líra, mégsem lehet szellemi rangjától megfosztani. Így válhat a szellem őrtornyává. A prófécia nálunk rang Ady és Füst Milán óta, a másik nyelv átérzése rang Babits, Kosztolányi, Szabó Lö­rinc óta, a metafizika rang Pilinszky és Weöres Sándor óta. (Így lehet némiképp elismert Hamvas Béla is, mint az ő "mestere".)

Mi hiányzik, kérdhetnénk Fülep Lajossal?

"A lélek dolgait csak a lélek ismeri, mert »a lélek vizsgál meg mindeneket, még az Istennek mélységeit is« - a nép lelkének mélységeit is. E vizsgáló és meg­ismerő lélek híján hiányzik a magyar irodalomból a nép lelke legmélyebb rétege­inek megragadása egyfelől, s az emberi szellem legvégső kérdéseinek vizsgálata, a filozófia és metafizika, másfelől. [...] ennek feltétele az emberi lélek egyetemes nagy élményeinek és kérdéseinek megformálása, azoknak, amelyek összekötik a legnagyobb kultúrájú embert a nép legegyszerűbb fiával", (Fülep: Ami hiányzik a magyar irodalomból.) A bölcsesség szeretetének (philosophia) a nemlétező magyar képlete éppen ez. Írjuk végre egymás mellé e neveket: Schmitt Jenő Henrik, Fülep Lajos, Karácsony Sándor, Hamvas Béla, Szabó Lajos....

Magyar filozófia? Ez már több a soknál, mondják, és a völkisch jelző is azonnal beugrik, aminek az előnye, hogy egyből el lehet parentálni: nemcsak bugris, hanem fasiszta is. Magyar filozófia? Balogh Pál múlt századi filozófia történetének van egy angyalian naiv fejezetcíme: "A magyar filozótia története Bacontól Kantig." Az egyetemest nem lehet nemzetivé csorbítani: valóban sötét és siralmas az af­féle náci lelemény, hogy "német tudomány". Mindazonáltal van értelme, példá­ul annak a megállapításnak, hogy Sören Kierkegaard dán filozófus - habár Schellingtől tanult a berni egyetemen. A "Bacontól Kantig" viszont ezzel szem­ben éppen azt jelenti, hogy tilos eredetinek lenni. "Valamely nép művészi küldetése valamely formai problémára szól, s ez a kül­detés azért nemzeti, mert az illető probléma megoldása csak neki adatott meg. [...] Nemzeti tehát: speciális nemzeti küldetés a művészet nagy egyetemén és teljességén belül a különös formán keresztül egyetemessé tételére [...]. Kérdésünk ez: van-e en­nek a művészetnek nemzeti jellege, a nemzeti jellegének egyetemessége, azaz van-e olyan művészi-formai problémája, amelyet neki és éppen neki kellett fölvetnie s megoldásán fáradnia, ugyanakkor egyetemessé téve azt, ami nemzeti?" (Fülep Lajos) A "magyar filozófia" egy igen sajátos minőséget jelent(het). Nietzsche veti föl, hogy a gondolkodás a nyelvhez lévén kötve, talán egy "uralaltáji" nép egészen másképpen kell, hogy filozofáljon. Nem az egyetemesség csorbítása ez, csupán en­nek specifikus európai kisajátításáé - ami ellen mellesleg Európa legjobbjai is küzdöttek. A "magyar filozófia" például hajlik a konkrét kifejezésmódokra, a "képekre" és példázatokra, az intuícióra, lehetőleg kerüli az elvontságot. Ez az olyannyira bosszantó szisztémaellenesség, pontatlanság, poétikus hajlam. "Nur Narr - nur Dichter" - ahogyan Nietzsche mondja.

Közös a nemlétező iskolák eme mestereiben a rácsodálkozás. A kijelentő mon­dat alany-állítmány szerkezetében, egy pici templomban a dombtetőn, egy tenger­parti vendéglős dührohamában jobban meglátják az Univerzum teljességét, mint egy aktuális világnézetben. Ettől hihetetlenül sokszínűek, de mintha valamit eközben elveszítettek volna. Hol van annak a szükségszerűsége, hogy ugyanezt lássuk velük együtt? Bertolt Brecht beszél egyik példázatában egy kertészről, akinek az a megbí­zása, hogy egy babérfát gömb alakura nyessen. Egyre nehezebben megy, mind többet kell levágnia, s végül, mikor a gazdája megjön, csalódottan így kiált fel: "A gömböt már látom - de hol a babérfa?

 

Akit jobban érdekel a babérfa, mint a gömb, arra ma azt mondják, hogy "szubjektív" és ezzel mintegy el is van intézve. Olyasmit értenek ezalatt, hogy re­ge, fantazmagória, porhintés, hogy valaki az ujjából szopta. A szó maga azt jelen­ti, hogy "alávetett", vagyis hogy rendelkezik valami értékelő elöfeltevéssel, szem­ben az "objektívval", ami maga a visszatükröződő igazság. Ez az objektivitás a gáttalan önkényesség ellen valóban szükséges fegyver lehet. A baj még csak nem is abban van, hogy a szó megtévesztő, mivel elöfeltevés-mentes semmi sem lehet (lásd Gödel tételét). Hanem akkor kezdődik a baj, amikor a megfigyelt és leírt (objektív) eset azzal a gondolati rövidzárlattal, hogy a világ végső soron "ilyen egyszerű" elemekből kell, hogy álljon, általánossá hiposztazálja magát. Ilyen mó­don - tüzetes megfigyelés után - a hawaii bennszülöttek nemi élete vagy a han­gyák társadalomszervezése az egyetemes törvényhozás elvévé válhat. Az "objekti­vitás" tekintélye a kényszerképzet kötőanyagává lesz.

"Nem személy, s így személyes elhatározása sincs. Sohasem fog testet ölteni, és a történetbe nem fog kilépni. Annyiban van jelen, és neki csak annyiban van ha­talma, amennyiben élő emberi lény őt szolgálja, és neki meghódol és magában neki helyet, és teret enged, és amennyiben az élő emberi lény személytelen né és valótlan ná és szellemtelen né válik és sötét lesz és fantaszta és megőrül és lohol. Siess a dúlásra, siess a prédára. Jaj annak, aki a személytelennek helyet ad, aki oda­adja neki akaratát és képzeletét". (Hamvas)

Ennyit a belátásnak arról a kényszerűségéről, amit az előbb hiányoltunk, s ami objektivitásnak (azaz a felelősség elhárítási kísérletének) nevezi magát. Utolérhe­tetlen példája Kirillov öngyilkossága Dosztojevszkij regényében. Dosztojevszkij példáját egyébként is szemügyre kell vennünk, mert bizonyos kulcsot jelenthet Hamvas értelmezéséhez is. Ha, mint nyilvánvaló, ő a legna­gyobb orosz gondolkodó, akkor felmerül a kérdés: miért regényt írt (amely mű­fajnak ugyan szintén a legnagyobbja), miért nem filozófiát? Valószínű, hogy a kérdés hellén értékrendünkben gyökeredzik: az elvont gon­dolat az "alap", amire azután fölépül minden egyéb, művészet, tudomány vagy teológia, és ezért ő a hierarchia csúcsa. De ebből a distinkcióból hasadás lett: az európai dualizmus, a kartéziánus res cogitans és res extensa különbsége, amit így is fordíthatunk: gondolat és lét, eszme és élet. Ám ha az "eszme" ennyire elválhat az "élettől", akkor önálló létezőnek kell te­kinteni: egzisztenciája van, sőt története - úgy, hogy egy hús-vér emberbe költö­zik, és az ő sorsával azonosul, méghozzá paradox módon, vakon, mivel nincsen döntési lehetősége. Ezért kell Dosztojevszkijnek regényt írnia - méghozzá, mint Bahtyin mondja, polifon regényt -, nem pedig értekezést, amelyben egy egész eszmét megcáfolva érvényteleníthetné. Létet megcáfolni nem lehet. Mi, akik keressük az igazságot, egymást kizáró eszméket találunk. Az igazság nem bennük, hanem általuk pillantható meg. Az Igazság a sorsban beteljesülő ítélet.

Az  "eszme", ahogy  ezekben  a regényekben  megjelenik,   voltaképpen  rögeszme,  mivel mozdíthatatlan fundamentum, Ez így természetesen  "irreális", ilyen  fokú fixáció a  valóságban nemigen van. Ezért látszanak Dosztojevszkij hősei tébolyo­dottaknak. Viszont az író nem tehet mást. A végső valóság ugyanis valóban ép­pen ilyen, csakhogy már nem verbalizáiható, kisiklik a megfogalmazhatóság kö­réből, akár Ottlik regényében a "trieszti lovas". A létezés centrumában ugyanis egy őskép áll. Olyanformán határozza meg a létet, mint a DNS spirál az élő organizmust. "Csak" annyi a különbség, hogy ezt a képet az ember maga választja. De ha már kiválasztotta, akkor az fog benne re­alizálódni. Ez a böhmei imagináció, ami valószínűleg Hamvas gondolkodásának is a központja. Ha most azt kérdezzük, miért kezdett el Szabó Lajos kalligráfiákat készíteni, vagy Hamvas Béla regényeket írni, akkor éppen az említett értékrend munkál bennünk.

 

A Karnevál ez a barokkosan burjánzó monstre-regény valószínűleg a poszt­modern nárcizmusra emlékeztet sokakat, amitől akár divatossá is válhat, afféle megelőzte korát módon. Egy ponton jogosan: ami itt látható az a maszk, a tör­melékből formált ál-önazonosság, ami ekképpen hozzánő az emberhez. "Nem va­gyok egyéb, mint a saját púpom." A dölyfös hódító a példázatban a világ végéig hatolva egy oszlop tövében kell, hogy piszkítson önazonosságának tanúsítására, - ám ez oszlop nem más, mint Buddha ujja...

 

Amikor a maszkok találkoznak, akkor kezdődik a karnevál, ami nem egyéb, mint a böhmei turba, Ennek ábrázolásában Hamvas dolga sok tekintetben nehe­zebb, mint Dosztojevszkijé. Az "eszme" ugyanis racionális - hiszen hogy meg­győző legyen, cáfolhatatlanná kell válnia. A "maszkban" viszont kibogozhatatla­nul keverednek a legváltozatosabb monomániák és ellenőrizhetetlen ezoterikus teóriák. Mindenki mindig tanít -, a szereplők önmegvalósítása alkalmasint épp az, hogy az olvasót oktatják. Mintha a történés maga is csak azért volna, hogya szereplők reflektál hassanak rá, akárcsak Musil nagyregényében. A gyakran elképesztő mélységű spirituális dimenzió a regényben maga is csak fátyol. (Sajátos "nagykorúsítása" ez a regényolvasónak, mert folyton ébren kell tartania ítélőképességét. Innen nézve éppen a "józan értekezés", amelyik kézen fogva vezet, és ezért csak rá kell hagyatkozni, tűnik fel mágiás bűvölésnek.) Ez a turba lényege, "érvénytelen minden határ". A Karnevál olyasféle végpont, mint az Ulysses; egyben az európai roman története is Dantétól Joseph Conradig, és mint minden szintézis, megsemmisítő hatású. Köztudott, hogy a legnagyobb pszichológus, Dosztojevszkij, elutasította a pszichológiát, mint végső magyarázatot. Ekképpen utasítja el Hamvas végül a metafizikát. A regényt az utolsó mondattal teljes egészében zárójelbe teszi: "A regényben egyetlen élő ember sem szerepel, kivéve Radafukot." (Ugyanis ilyen nevű nincs a 258 szereplő között) Ami van, az más: imagináció, vagyis megállás egy ponton. Az, hogy "élő ember", valamiféle abszolútum. Lehet, hogy csak egyetlen élő ember van, és az se látszik. Egyetlen mondat van csupán - ez Hamvas örök nosztalgiája, akár a szintén roppant bőbeszédű Joyce-é vagy Szentkuthyé -, de az kimondhatatlan.

 Az idill, a Méhes békéje, ahogy az Unicornisban megjelenik, a hely, ahová az ember elvonulhat a Láthatatlan megismerésére. De a méhes csupán metafora ­Hamvasnak magának is csak ritkán adatott meg. A valóság sokkal zaklatottabb, brutálisabb, mindenek előtt azonban zsúfoltabb - akár egy fölfordult bálterem Szilveszter éjszakáján, ahol az emberek egymáshoz szorulnak, egymás tekintetébe, zajába, kipárolgásába, egymás szorongásaiba és mániáiba menekülnek, rohangál­nak és lökdösődnek, még csak nem is a puszta életüket mentik, hanem szemláto­mást keresnek valami alapvetően fontosat. " Azok után, amit megéltem - mond­ja Hamvas Béla -, szeretném látni, mi az, ami elveheti a kedvemet".  Világos: az ember nem külső erőszak foglya, hanem saját imaginációjáé, és aki a gonoszba helyezkedik, az ellenállhatatlanul mulatságos (is) lesz. Nem hiába iszonyodnak úgy a despoták a nevetéstől. A végpont a humor. Humeur bianc, egy kantinossá átalakult rejtélyes katonatiszt vagy költő tréfálkozása az anticipált világvégi hábo­rú kellős közepén. Szilveszter van, kezdete és vége valaminek. Valóság ez?

"A vi­lág addig tart, amíg kimondom, hogy BOLDOG ÚJÉVET!"

  Forrás: Magyar gondolkodók a XX. században   |   3142   ·   0   ·   Jelentkezz be, és indíts beszélgetést!

Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció