Novák Zoltán: Hamvas a fősodorban

Ennek legfontosabb oka bizonyára a hamvasi gondolatok öntörvé­nyűségében keresendő. Igaz, az ő munkássága is a két világháború között virágzó esszéirodalomból sarjadt ki, így a kor európai szellemi áramlatait behatóan ismerte, mégis hiányzott belőle az a kifinomult kritikusi attitűd, mely – hogy a műfaj kiválóságainál maradjunk - például Németh Lászlóban oly lebilincselőn hat. A Tanú író-szerkesztője szemére is hányta pályatár­sának Aranykor és farkasfogak című róla szóló cikkében, hogy bírálat ürü­gyén általában saját rögtönzött mitológiáját juttatja érvényre, amihez ilyen mértékben nincs joga. "A kritikus mitológiája (...) csak egy egész kez­detleges politeizmus lehet: az emberi alkotásban megmutatkozó szellemek tisztelete. Aki soká tiszteli alázatosan a mű-démonokat, lassan fölfedezi rendjüket, értéküket, hatalmukat: lesz képzete a szellemvilág hierarchiá­járól is. Előre teremteni rendet, s utána szántani át vele gondolatban a vilá­got: inkább a gondolkozó-költő (...) előjoga. Hamvasnak is valami ilyennek kellett volna lennie, kritikusnak bizonyos fokig hona tévesztett szellem" ­valószínűleg ezért is tudta magát legmegfelelőbben a Babérligetkönyv kitalált könyvekről írott kritikáiban kifejezni. Miután - a negyvenes évek­től - a lét teljességét őrző hagyomány föltárására vállalkozott, látkörének egyetemessé bővülésével magától értetődőn csökkent elképzeléseinek a modern nyugati talajba való ágyazottsága, és az ősi szent könyvek világá­ba való alászállással szükségképpen eloldozódott a szellemi élet kurrens vitáitól, melyekben a kommunista uralom alatti belső emigrációja folytán amúgy sem vehetett volna részt. Magányos gondolkodóként az ember lét­ben elfoglalt egyetemes helyéről elmélkedett a legkülönbözőbb kultúrák szent iratainak segítségével, Európából pedig csak az "egzisztenciális és szubjektív konfesszió vonalával" elegyedett szóba, ami - megátalkodott tudomány- és világnézet-ellenessége folytán is - a rendszeres szakfilozófia iránti bizalmatlansággal járt együtt. Szellemével keblére ölelte az egész emberiséget, csak épp a szellem professzionális szférájából rekesztődött ki: a Kerényi-körrel való szakítás után kialakuló "tömbön kívülisége" idővel teljes elszigeteltséggé fokozódott. Gondolkodói alkata, érdeklődésének irá­nya és személyes helyzete egyaránt hozzájárultak, hogy a diszkurzivitás és a szellemi életet strukturáló párbeszéd kiküszöbölődjön életműve jelentős részéből. Ennek a helyzetnek visszáját sanyarú örökségként nyögjük még ma is azt tapasztalván, hogy Hamvas mindenképp elgondolkodtató eszméi­vel a magyar kultúra egyik áramlata sem tud mit kezdeni: hiányzik belőlük az a vonatkozási pont, melynél fogva a köreikben zajló diskurzusokba tud­nák illeszteni.

Az említett két könyv ezen a lassanként tarthatatlannak bizonyuló, beteges állapoton kísérel meg - eltérő eszközökkel - változtatni. Darabos Pál háromkötetes monográfiája már vonzó külsejével, igényes kivitelével is kedvet csihol az eddig talán obskúrusnak tartott gondolkodó tanulmányo­zásához. Tartalma pedig sokoldalúságával, az alapvető eszmék szerkezeti rétegeinek bemutatásával, valamint a kapcsolódási és elágazási pontok hangsúlyos fölvillantásával járul hozzá az író emberi és bölcseleti portréjá­nak alapos megismertetéséhez, hogy Hamvas társaságában egyre kevésbé érezzük feszélyezve vagy lenyűgözve magunkat. A szerző elmélyült tárgyi tudásával és a gondolatmenetek értő, gondos tolmácsolásával jó időre átfogó alapot vetett a gondolkodó "magasabb", sajátosabb filozófiai szempontokból történő értelmezéséhez is. Thiel Katalin Maszkjáték című könyve más, de szin­tén fontos küldetést vállal föl: a könyv alcíme szerint a hamvasi oeuvre Kierkegaard-ral és Nietzschével mutatkozó párhuzamait kívánja föltérké­pezni; az előszó, majd a bevezetés már többet ígér: a megjelölt két szerzőhatásának bemutatása mellett Hamvas töredezettsége ellenére is koherens bölcseletének összefüggő és - amennyire lehet - rendszeres fölvázolását. A két cél abban a megállapításban találkozik, hogy az író "életművének ge­rincét egy olyan személyesfilozófiai-antropológiai-etikaialapállásadja, amely szigorúságában leginkább Kierkegaard-éhoz vagy Nietzschééhez kö­zelit".

A könyv magyarán abból a meggyőződésből indul ki, hogy Hamvas filozófiája legszemléletesebben és legmélyrehatóbban a két XIX. századi böl­cselő koncepciójából kiindulva göngyölíthető föl, ami elsősorban a magyar gondolkodó belőlük táplálkozó eszmei gyökereinek köszönhető. Thiel Kata­lin nem kevesebbet tűz ki célul, mint hogy Hamvas életművét a mai bölcse­leti diskurzusokban kulcsszerepet játszó két teljesítmény felől értelmezze, és ezzel a napjaink értelmiségét foglalkoztató viták argumentációs háló­jába kapcsolja, mi több: hogy a filozófiai hagyomány fősodrába illessze. Az ígéretes vállalkozás azonban több szempontból is problematikus eredmény­re vezet: az olvasó nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a két idézett filozófus nagyobb hatást gyakorolt a könyv koncepciójára, mint magukra a benne tárgyalt hamvasi elképzelésekre. A külsődleges párhuza­mok fölsorakoztatása gyakran nem képes a magyar írót meggyőzőn Kierke­gaard és Nietzsche tudatos és közvetlen örököséül föltüntetni; a tanulmány szerkezete ellenben olyannyira az ő hatásukat tükrözi, hogy a vizsgált életmű gondolati ívének bemutatása is jószerivel az autentikus személyiség megvalósításának dramatizált formáját ölti. A hamvasi Karnevál ilyen színre­vitelének - melyet a cím is sugall - óhatatlanul abban a torzulásban fizet­jük meg az árát, hogy az összfelfogás számos lényeges mozzanata elsikkad és homályban marad a szerző kiemelte aspektusok mögött.

A könyvnek tehát két szervező elve van. Az első az életműben ki­tapintható fejlődésvonal, melynek egymásból kibomló szakaszait Thiel a következőképp ábrázolja: a harmincas évek krizeológiai vizsgálataiból lecsa­pódó válságfölfogásnak a negyvenes években a Guénon ihlette hagyomány­értelmezés kölcsönöz mély és tagolt perspektívát, majd a realizálásnak az élettapasztalatok összegzéseként megfogalmazott követelménye vezeti el lIamvast a "tudatosan megtisztított életrendhez". A szerkezeti tagolás másik princípiuma a Kierkegaard- és Nietzsche-hatás rendszeres kimutatása: ezeknek elemeit a vázolt gondolkodási stádiumok szerint veszi sorra a " szerző. Thiel valószínűleg érzi: munkájának sikere azon fordul meg, be tudja-e bizonyítani, hogy az európai filozófiai hagyomány képviselői elsőd­legesebb befolyást gyakoroltak Hamvas koncepciójára, mint a közkeletű távolság tartással kezelt guénoni tradicionalizmus. Ezt igazolandó, három érvet hoz föl a két bölcselő recepciójának középpontba állítására: elsőként Hamvas indíttatásában játszott szerepükre, másodikként a gondolkodás és a gondolkodó egzisztencia elválaszthatatlanságának mindhármuk által elfo­gadott tételére, harmadikként pedig az autenticitást megalapozó személyiségetika iránti, szintén közös elkötelezettségükre hivatkozik. Mindhárom megfontoláshoz elsősorban a fönt említett tényezők miatt férhet kétség: egyrészt - mint látni fogjuk - korántsem egyértelmű, hogy Kierkegaard és Nietzsche "eredetiben" vagy az őket megidéző kortárs irányzatok olvasa­tában hatott-e Hamvasra. Másrészt súlyos leegyszerűsítéshez vezet az élet­művet egy személyiségetika kifejtéseként olvasni, mert ennek a pusztán formális megállapításnak rögzítése után még adósok maradunk a benne ha­sonló nyomatékkal szereplő tartalmi tényezők értelmezésével és az egészen belüli helyének kijelölésével. Ehhez pedig már nem szolgálhat útmutatásul Kierkegaard és Nietzsche. Thiel egy rövid - a gondolati fejlődés megértését segítő - életrajzi vázlat után Hamvas megítélésének változásait mutatja be; tablója azonban a kelleténél szűkebbre szabott. Különösen annak fényében, hogy könyvé­vel bevallottan túl kíván lendülni a szakirodalom eddigi szűklátókörűségén - érdemes lett volna Sándor Pál és Hanák Tibor mellett mások Hamvas­képét is megfelelő részletességgel ismertetni.

A kötet ezután két párhuzamos fejezetben bontja ki egyrészt Ham­vas filozófiai koncepcióját a válság, hagyomány és realizálás már említett csomópontjait követve, másrészt Kierkegaard és Nietzsche gondolatainak e területek kidolgozásában játszott szerepét. Az értelmezés tengelyét Ham­vas 1941-ben megjelent Jaspers-tanulmánya, a Szellem és egzisztencia adja, mely csakugyan alkalmas lenne arra, hogy a magyar gondolkodó később misz­ticizmusba és okkultizmusba hajló eszméinek nyugati gyökereit kimutas­suk. "A határhelyzetekben - rekapitulálja írónk a német bölcselő tanítását - az egzisztencia közvetlen élményt szerez mindennemű dologi valóság tökéletes semmisségéről és így közvetve kényszerítve érzi magát, hogy át­törjön a dologi valóságon túlra." A bármiféle zártsággal és befejezettséggel elégedetlen, ezért a naturalizmus és az idealizmus tárgyiasító hatalma révén megragadhatatlan egzisztencia épp ebben az áttörésben teljesül: a jaspersi fogalmat Hamvas a létezéshorizont lángba borításának képével (föllob­banás) adja vissza. Az európai mainstreamképviselőjével foglalkozó dol­gozat végén pedig tanúi lehetünk annak a döntő lépésnek, melyet Hamvas az egzisztencia filozófiai átvilágításától a szent könyvek vallásos hagyomá­nyához (vagyis Kelet felé) megtesz: a föllobbanás eszerint megfoghatatlan, tiszta lélekélmény, "lélek az ősi értelemben (...), mint az emberben égő isteni láng".⁵ Ám a nyugati indíttatás kimutatása még nem ok Kierkegaard és Nietzsche középpontba állítására. Éppennek a tanulmánynak kell figyelmünket fölhívnia arra, hogy Kierkegaard befogadásában is a korabeli egzisztencializmus olvasata irányadó Hamvas számára; a létfilozófiák felől közelit a dán filozófushoz, aki ráébresztette az embert válság ára és szorongására, valamint kiküzdötte az egzisztencia rangját a világban addig uralkodó természeti és eszmei adottságok között.⁶ Thiel nem vet számot azzal a nagyon is plauzibilis (általunk csupán fölvetett) lehetőséggel, hogy Hamvas szövegeinek Kierkegaard-ral mutatkozó párhuzamai elsődlegesen talán az egzisztenciálfilozófia (a Protestáns Szemle 1935-ös évfolyamában általa is szemlézett) egyes jellegzetességeire utalnak.

Ugyanakkor - noha a Szellem és egzisztencia Thiel kiemelte három mozzanatára (a gondolkodói hitelesség követelménye, a rendszerben való filozofálás elutasítása: szkepticizmus és ideológia helyett "megállni a vég­telenben", illetve az aforisztikus stílus) ugyancsak érvényes Kierkegaard és Nietzsche jelentőségének eltúlzása -, valószínűleg helyesen sejti meg szer­zőnk itt Hamvas erkölcsi szigorának szellemi forrásvidékét.⁷ Különösen éle­sen mutatja ezt az az általa nem idézett megjegyzés, hogy Kierkegaard je­lentette az addig naiv filozófia számára a bűnbeesést (vagyis a valósággal való számvetés kényszerét). Thiel könyvének legfontosabb hozadéka, hogy nyilvánvalóvá vált: az író munkásságán alighanem mély nyomot hagyott az a példaadó szellemiség, mely mellett Nietzsche és Kierkegaard egy meg­szenvedett élettel tanúságot tett; tőlük sajátította el azt az elvárást, hogy a gondolatot megalkuvás nélkül, annak legvégső következményéig alkalmaz­ni kell az életre - tulajdonképpen ez képezi a realizálás kategóriájának alap­ját. A hamvasi Kierkegaard- és Nietzsche-hatás tehát az egzisztencializmus közvetítette gondolatokon túl a létezéshez való komoly viszonyban ragad­ható meg.

A következőkben Thiel kalauzolásában járjuk be a válság, hagyo­mány és realizálás hamvasi vonulatát, egyben szemügyre véve a két XIX. századi bölcselő esetleges felszínalakító tevékenységét is. A krízist illetően kiindulásul természetesen az érett esszéistának A világválság cím alatt összefoglalt három tanulmánya szolgál. Ezek alapvető megállapítása, hogy a válság nem a modern vagy akár a történeti idők terméke, hanem az em­beri lélek mélyén rejtező, pillanatról pillanatra leküzdendő meghasonlott­ság, melynek megoldását vertikálisan, belsőnk irányában kell keresni. Hamvas Nietzschét követve vallásos krízist lát a problematikus jelenségek gyökerében: a mindenkori dekadencia nélkülözi azokat az aszketikus ide­álokat, melyeknek jegyében a kultúra építménye följebb emelhető volna. Ide kapcsolódik Kierkegaard Hamvasra erős hatást gyakorló korkritikája is: "Mindent úgy hagynak, ahogy van, de titokban mindennek elcsalják az értelmét; ahelyett, hogy az élet nagy szenvedélyes lendületben kulminál­na, kimerül abban, hogy a viszonyok belső valóságát a reflexióba helyezi át, amely mindent érintetlenül hagy, de az életet kétértelművé teszi (...) a szenvedélyes idő előrelendül, kiemel vagy letör, a reflektált idő megfojt, megakadályoz, nivellál".

Érdekes, hogy Thiel nem itt csípi nyakon a Kierkegaard-hatást, hanem látványosabb kerülő utat választ: a krízis görög etimológiáját segít­ségül híva a hamvasi fogalmat a választásnak a Vagy-vagyban kulcsszerepet játszó kategóriájához köti. Ám ezzel kapcsolatban az a súlyos probléma adódik, hogy a Vagy-vagyban (melyre Thiel többnyire hivatkozik) a válság terminusként egyáltalán nem fordul elő, ahol pedig (jobbára Metamorphoseálnéven) róla van szó, ott korántsem iktatja ki a reflexiót: éppen a dia­lektikai teszi lehetővé az eszméhez való tisztán ideális viszony kialakítá­sával a színésznő fölmagasztosulását. A német idealizmushoz ezer szállal kapcsolódó Kierkegaard és az egzisztencializmuson iskolázott Hamvas kon­cepcióinak összemérhetetlenségét mutatja a döntéshelyzet leírásainak kü­lönbözősége is. A krízis meghaladását Hamvas olyan drámai helyzetként ábrázolja, melyben az ember a semmivel áll szemben, és a feszültség ugrásra kényszeríti, de a halogathatatlan döntés végkifejlete nem látható: a túllen­dülésben éli át a katarzist. A választás irracionális pillanatában az egzisz­tencia "az abszurd szakadékába veti magát" - idézi Kierkegaard-tól Thiel, nem teszi azonban hozzá, hogy a helyzet a dán bölcselő esetében paradox: amit választok, egyrészt a választás révén jön létre, másrészt eleve létezett. "Ha ugyanis amit választok, nem létezne, hanem abszolúte a választás révén jönne létre, akkor nem választanék, hanem teremtenék; de én nem teremtem, hanem választom önmagam." Az ember mint szabad szellem tehát nem a semmiből, hanem az ellentmondás alapelvéből születik. Hasonlóan túl merésznek érezzük a pillanattal kapcsolatos eszme­futtatást, és a válság pontnak a hamvasi imaginációval (életképzelettel) való azonosítását is; utóbbinak annyi alapja lehet, hogy a Mágia szutra szerint az ember kizárólag imaginációjában szabad.

A könyv egyik legnagyobb hiányossága, hogy a hagyományról szóló fejezetek - érzésünk szerint - jórészt külsődlegesek maradnak. A lét egyetemes rendjében elfoglalt helyünk plasztikus bemutatása a szerző mindkét célkitűzésének szempontjából nélkülözhető: Nietzsche és Kierke­gaard eszméi nyilvánvalóan a Sdentia Sacra koncepciójára lehettek leg­kisebb befolyással; egy jórészt formális személyiségetika olvasatában pedig legföljebb mértékül szolgálhat a hagyomány, de nem jut konstitutív sze­rephez. Emiatt a legfontosabb gondolatok rendszertelenül, esetlegesen bukkannak föl a kötetben, a rongált létezéssel szemben örök alternatívát jelentő aranykor leírása pedig nem áll össze egységes képpé. Már itt utalok arra, hogy a két létforma viszonya legérzékletesebben a Patmosz "bizonyos végleges megfogalmazásokat" nyújtó esszéiből tárul föl, melyeket ezért érdemes lett volna, a könyv célkitűzéseit beváltandó, bővebben elemezni. A hagyomány "eredeti rendjének" rekonstruálására néhány elszórt megjegy­zés mellett megvilágító erejű lehet az a Nietzsche görögségképétől és a Kerényi-kőrtől ihletett hamvasi vízió, mely az aranykorban részesülő preszokratikus antikvitást a horizontális és vertikális szemlélet egyesüléséből adódó gömbszerű látásmóddal jellemzi. "Számunkra, modern emberek szá­mára ugyanakkor legfeljebb csak egy-egy pillanatra villan fel (vertikális ér­telemben) az örökkévalóság, miközben éljük életünket a horizontális ten­gely mentén" - adja meg a kontrasztot Thiel. Szintén jó bepillantást enged a hagyomány világába a Megváltó szakrális mintájának Nietzsche és Kierkegaard inspirálta (és az egyház Krisztus-képével szembeállított) be­mutatása: Jézus eszerint "fölötte áll minden intellektuális, morális és testi korrupciónak, a mások fölött gyakorolt hatalom minden formájának". Itt kell azonban értetlenségünket kifejezni afölött, hogy Kierke­gaard-nak a kereszténység korabeli állapotát kemény szavakkal ostorozó röpirat sorozata, mely a hagyomány egyik forrását képező újtestamentumi krisztus hitnek is fontos dokumentuma, nem kerül szóba az elemzésben. Az Augenblick mellőzése annál is furcsább, mert a Hamvast - saját bevallása szerint - nap mint nap foglalkoztató idézetekből összeállított Anthologia humanában épp ennek egy részlete képviseli Kierkegaard-t.

A realizálásról mint a hamvasi személyiségetika kulcsmozzanatáról elöljáróban csak néhány szót. Bölcselőnk  Mágia szutra  című 1950-es írásá­ban tesz kísérletet a hagyományban foglalt tanítás életrendi alkalmazásá­nak leírására, ezt a vallásos hangvételű művet rekapitulálja tudományos nyelven és a filozófiai vonatkozások számbavételével ThieL A realizálás két legfontosabb kritériuma a transzparens egzisztencia (itt a szerző lehetséges előzményként utal a lét világló tisztásának heideggeri fogalmára), mely állandó nyitottságot, megszólíthatóságot és födetlenséget föltételez; illet­ve ebből kiindulva a mélység és magasság felé való elmozdulás, vagyis az univerzális orientáció, mely a hagyományban való elmerülést igényli. A szent könyvek fonalát követve kísérel meg az ember reintegrálódni a lét egészébe, melynek csak torz káprázata az érzéki, más szóval "visszájára fordult világ". (Mikor ráadásul azt is megtudjuk, hogy Hamvas szerint a lét­teljesség misztériuma megfoghatatlan az értelem, de hozzáférhető a lélek legmélyének számára, komolyan hiányolni kezdjük a kora romantikára és különösen Novalis ordo-inversusgondolatára való utalást, aki pedig Jakob Böhme iránti rajongásában osztozott is Hamvassal.) A realizálásnak az élet­képzeletből kell kiindulnia, mert ez egyszerre állítja helyre a test, a lélek és a szellem külön-külön meghaladhatatlan defektusát. Az imagináció a létezés "középpontja, vizionárius mámor és a kép felrobbanó villáma, végül is elementáris és primordiális teremtő aktus" (idézi Thiel ), mely az ember helyes üdvtervéért felelős. Thiel Kierkegaard és Nietzsche gondolat­köréhez kapcsol vissza, amikor a fölvázolt realizálást örök föladatként, út­onlevésként értelmezi, és igazolására az Anthologia humana bevezetését idézi: "Sorsunkat a jövőbe vetjük: (u.) az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe vagyunk beágyazva".

Két, további Kierkegaard- és Nietzsche-párhuzamokkal kísérletező exkurzus után Thiel visszatér fő mondandójához, mely szerint Hamvas Béla filozófiai munkássága személyiségetikaként olvasható. Rögvest hozzáteszi azonban, hogy "legföljebb ennyi jelenthető ki bölcseletérőt, s nem tartom jogosnak azokat a próbálkozásokat, amelyek megkísérlik Hamvas életmű­vét irányzatba sorolni". Bármilyen elismerésre méltó is azonban Hamvas céhenkívüliségének tiszteletben tartása, ez nem ment föl az alól, hogy rendszerének bemutatásakor etikájának tartalmi meghatározottságait is kellő figyelemben részesítsük. A személyiségetikai értelmezést védhe­tőnek érzem: az író elutasítja az általános normarendszerek szabályait és önmagán belül keres erkölcsi támpontot ahhoz, hogy tisztességes marad­jon. ,,»Autoritás és terminológia nélkül« - hangsúlyozza. »Mindenki külön. Mindenki maga«" (idézi Thiel ).

Abban azonban már erősen kételkedem, hogy Hamvas a Nietzsché­nek tulajdonított és az egyéniség önkibontakoztatását zászlajára tűző "tisz­ta személyiségetikát" valósítaná meg, amit Thiel ha itt nem is, de néhány lappal előbb, a realizálás eszméjének forrásai után nyomozván meglehetős határozottsággal állit: Előbb azt fejtegeti, hogy a magyar gondolkodó különböző okokból tudatosan rejtette a "normális ember", az "egészséges, ép ember", a "szakrális szubjektum", a "poeta sacer" és a "theios anthrópos" kifejezések mögé az übermensch jelentéstartományát, majd így folytatja: "Valamennyi kifejezés az Im-ígyen szóla Zarathustrából ismert gondolatra épül: »Mit jelent azzá lenni, amik vagyunk?«, illetve: »Légy azzá, ami vagy!«" (92.) A Mágia szutrának a tehetséggel és a zsenivel kapcsolatos fönntartá­sait ismerve ezt az erős tételt azok a párhuzamok sem teszik meggyőzőb­bé, melyeket az áldozat és az örök visszatérés problematikájára vonatkozó­an Thiel a következőkben megvon. A mindenáron való önmegvalósítás veszélyeit én nem a Sztálínhoz hasonló diktátorok szokásos példájával illusztrálom, hanem Peer Gynt szelídebb majdnem-tragédiájával. Peer, aki a valódi énjének esküdött hűségre teszi föl az életét, öregségére kénytelen azt válaszolni egy kilétét firtató kérdésre (Ki ön?),hogy "Azt hiszem, ön­magam. Egyébiránt itt az útlevelem. " Szerencsére ez az abszurd végkifejlet nemhogy a közigazgatási apparátustól irtózó Hamvas, de még Nietzsche elméletéből sem következik.

Ahogy arra Heller Ágnes rámutat, Nietzsche "tiszta" személyiség­etikája is egy igen határozott szubsztantív minősítést tartalmaz. Az irra­cionalista bölcselő koncepciójának épp az a legnagyobb értéke, hogy imperativuszként megfogalmazott formális elvéből, ti. hogy - szemben a ressentiment-morállal - önmagunkból induljunk ki és önmagunkat tekint­sük mércének, a Herrenmoral .tartalmi meghatározottságai levezethetők. Véleményem szerint Hamvas etikájában is található egy formális elv, mely­ből az aranykori valóság szubsztantív értékeszméi deriválódnak. Ezt a princípiumot, bár a korai írásokban, például a Hexakümion tudománykritikájában is fölbukkan, legtisztábban az életművet lezáró Patmosz világa tárja föl. Legalapvetőbb megfogalmazása az egyetemes létezés tudata vagy eredendő egész-voltunk vállalása lehetne, mely a világ részleges tárgyiasságába, a partialobjektivádókbavaló belebonyolódást kiküszöböli, hogy az ember szabadságát biztosítsa. "A szabadság nem egyéb, mint az a mérték, amelyen létezésem távlatát, vagyis az Egész, a Minden és az Összes jelenlétét le tudom mérni. Aki önmagát leszűkíti, távlatát lezárja, az Egész egy részét kizárja, önmagát szabadságától megfosztja. Aki a távlatot kinyitja, az Egészet megismeri és birtokba veszi, szabad." A részlegességek elismerése vonja magával a birtoklási vágyat és a szégyentelen életéhséget, mely a rongáltság legfőbb vonása; az univerzalitás ezzel szemben azt jelenti, hogy "az. ember magában az újkori hatalmi ösztönt, a vak luciditást, a racionaliz­must (...) kizárja, és az életen túli léttények iránti vakságot megszünteti".Az élet szellemi erők általi rendezését Hamvas a protektorátus fogalmávalilleti: a hagyomány világában az erősebb mindig védi a gyöngébbet, de  ennek érvénye kiterjeszthető a természet egészével szemben tanúsítottatyai gondoskodásra is, szemben a természet kirablás ára és leigázására irányuló törekvéssel, mely az őskor óta meghatározó. Mint látható, ennek az erkölcsi univerzumnak valamelyik fókusza köré elhelyezhetők azok ajellegzetességek is, melyeket a realizálás kapcsán Thiel az életképzelet tár­gyául szán: egyrészt "az ember nemcsak a szervetlen és a szerves világ  szövedékében képes igazodási pontokra lelni, hanem ennél többre hiva­tott. Van fogalma a keletkezésről és az elmúlásról, a kezdetről, és a végről, a jóról, a rosszról, alélekről és aszellemről. »vagyis az ember létébenaz egész berendezett; világ elfér«" . Másrészt 'ti»a ,birtokbavételnek az akülönös természete van, hogy ha meg akarom tartani, azonnal elvesztem.

A létezés (…) lényege a sóvárgás«" (idézi Thiel). Ugyanebbe az irány­ba" mutat a Mágia szutra részletesen ismertetett és magyarázott három axiómája is. A nietzschei überschöpfung gondolata tehát csak ezzel a tartalmi megszorítással alkalmazható a hamvasi üdvterv realizálására.

Mindezzel kapcsolatban három dolgot kell hangsúlyozni. Először, hogy a Hamvas Béla életművéből kiolvasható személyiségetika fontos tartal­mi meghatározottságokkal rendelkezik. Másodszor, hogy ezek – szerény meg­látásom szerint - visszavezethetők egy formális elvre, melynek értelme Kierkegaard és Nietzsche filozófiája felől nem pillantható meg. Harmadszor, hogy ez az elv (a karteziánus eszmények elvetése mellett) sok párhuzamot mutat a világ rendjébe illeszkedő spinozai alapállással; vagyis elég munka áll még azok előtt, akik megkísérlik- Csejtei Dezső szavaival – „a mérvadó filozófiai hagyomány felől értelmezni és értékelni Hamvas Béla munkás­ágát". 

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.