Spíró György: Hamvas...

Nem olvasták. Többnyire megvették, de még nem volt idejük… belekezdtek, de aztán… Csend van. Igen, azt a kis tanulmánykötetet kézbevették, de az olyan lila… Meg a keleti misztika… Én hónapok óta győzködöm őket, hogy át kell írniuk a magyar irodalomtörténetet. Az európait is át kellene írni, ha lenne olyan, dehát nincs, és az nem a mi dolgunk, de legalább a magyart. Nem írja át senki. Be kell vallanom: elfogyott a türelmem. Pedig eddig mindig, mindenben igazán nagyon türelmes ember voltam.

1985 tavaszán megjelent Hamvas Béla Karnevál című regénye, két szép vastag kötetben. A szerző 1968-18ban meghalt, a regényt 1945–1951 között írta. Megvettem, nem egészen gyanútlanul: már a hatvanas évek legvégén állították nekem páran, hogy a század legnagyobb regénye a Karnevál, az ilyet az ember legalábbis dühödt hitetlenséggel fogadja, és ha végre megjelenik, azért veszi meg, hogy pár oldal után eldobja azzal: a sznoboknak megint nem volt igazuk. Megvettem, olvasni kezdtem, ahogyan munka közben olvashat az ember: elalvás előtt pár oldalt. Nem tudtam eldobni. Eljutottam a kétszázadik oldalig, és egy mukkot sem értettem belőle, csak azt láttam, hogy rendkívül magasrendű irodalmi szöveget nem értek. Akkor félretettem azzal, hogy ehhez kell két nyugodt hét.

Megvolt a két nyugodt hét, sőt azóta második regényét, a még kiadatlan Szilveszter-t is sikerült elolvasnom, és nem tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi. Azóta, ha Hamvas Bélára gondolok, és gyakran gondolok rá, boldogság fog el. Boldogsággal tölt el az is, hogy ezúttal, kivételesen, a jobbik regényt adták ki először. Boldog vagyok, amiért a huszadik században éppen magyarul született olyan nagyságrendű mű, amelyhez foghatót hajdan, a maga korában csak Swift és Voltaire írt. Nem vártam volna, visszamenőleg sem hittem benne. És mégis itt van, tény, megdönthetetlen. A magyar kultúra a század világkultúrájának egyik legnagyobb prózáját produkálta. Nem számít, ha erről sem a világ, sem a század nem vesz tudomást. De mi, akiknek az anyanyelvén?!

Talán Csontváry felfedezése lehetett ekkora fordulat, nem is olyan régen. De Csontváry legalább őrült volt (nem a festészete, hiszen működőképes művész nem őrült, a magánélete pedig nem számít), ám Hamvas nem hogy nem volt őrült, hanem kivételesen normális ember lehetett, ha a zsenialitást leszámítjuk. A legszabadabb magyar író volt ebben a században. A legmerészebb: vállalta a szabadságot (ahogyan Mr. Patmore, a Szilveszter markotányosa, az önarckép vállalja a tökéletes téboly közepette).

Szabad volt Hamvas Béla, mert tudatosan a szabadságot választotta. Nem volt ő a személyi kultusz áldozata: amikor kirúgták könyvtárosi állásából, ő akkor már úgyis mindent elolvasott, amit kellett és lehetett, minden nyelven. Addigra megemésztette az összes nyugati és keleti filozófiát és tudta, hogy ezek csak játékra, de pompás játékra valók. Életének első ötvenegy éve ráment a nyelv- és kultúratanulásra. Sok érdektelen tanulmányt írhatott ezalatt, ezekből én keveset olvashattam, és amit olvastam, untatott, pedáns, humortalan filosz elmélkedik okosan és érdektelenül. És akkor, ötvenegy évesen, 1948-ban, váratlanul, a világháborúban és a következő években acélossá edzvén, elvonul vidékre raktárosnak, meg elvonul Szentendrére földmívesnek, elvonul szabad embernek, megrázza magát és megszüli magából a magyar irodalom legeredetibb és legszabadabb regényíróját. A Mestert.

 

A Karnevál második kötetében van egy árulkodó megjegyzés. A Mesternek kinevezett, amúgy tanácstalan szereplő a Tanítványnak jelentkezővel közli: az a Mester, aki nyelvileg erősebb. Hamvas Béla nyelvileg a legerősebb. Abszolút nyelvtehetség lehetett, ha a Karnevál-ban a latin nyelvújításban is úttörő munkát végez… de amit a magyarral művel, az szédületes. Most érti meg az ember, miért utal olykor Weöres Sándor rá, mint Mesterére. És azt is megérti, miért hallgattak róla oly konokon mindazok, akik ismerték. Hiszen a hatvanas évek közepén már nyugodtan ki lehetett volna adni, sőt. Dehát azt, aki a magyar nyelvnek csak Petőfihez, Aranyhoz, Adyhoz hasonlítható nagyságrendű megújítója, azt le kell tagadni, amíg lehet.

Az evangélikus-mód istentelen hívő Mr. Patmore a Szilveszter-ben többször leszögezi: Isten korlátlan szabadságot adott az embernek, és soha nem szól közbe. Akik a gyávaságot választották, azok nyelvtelenséget is választottak egyben. Hamvas nyugodt ember lehetett, ő történetesen a bátorságot és a nyelvet választotta, és a boldogságot is egyben. Mert lehetetlen nem érezni, micsoda boldogsággal születnek Hamvas tolla alatt a mondatok, és lehetetlen örömtelenül olvasni őket. A világvégéről ír és boldog. Optimista katasztrofista. A legerősebb humorú relativista, aki valaha élt. A legéletszeretőbb gyűlölködő. A legdialektikusabb moralista. Hatalmas nyelvi és szerkesztési viccei triviálisak és bonyolultak. Minden mondatában benne van az európai kultúra, megspékelve a lehetséges keleti változatokkal, minden mondata eredeti variáció a rég ismert alaptémákra, semmit sem talál ki, mindent lezár és mindent ő kezd újra. Az ismerhető kultúrák összefoglalója, aki úgy döntött, hogy a legjobb lesz, ha a kultúrával szemben minden tiszteletét feladja.

Minden filozófiák avatott szakértője, és minden filozófiák parodistája. Ami nem szent, és kevés dolog szent a számára, talán csak egy: az egyén, ami tehát nem szent, az ki van végezve általa. És minden lehetséges egyén is megkapja a magáét. Reszkessen a sokmilliárd ember, nehogy a tolla hegyére kerüljön, reszkessenek élők és holtak és megszületendők. És örüljenek, hogy olvashatják a mondatait, a meséit, ezeket a hihetetlenül humoros történeteket önmagukról.

Hatalmas népkönyv a Karnevál, bizonyos értelemben csak a Svejk veheti föl vele a versenyt. Olyan népkönyv, amilyet csak a világ legműveltebb dilettánsa engedhetett meg magának. Mindig a dilettánsokban reménykedtem, de hogy visszamenőleg… A Karnevál-ban ugyanis csak külső idő van, a XIX. századot a XX. követi, a regényen belüli idő kétséges. Van azonban a két kötetnek egy nagy, dilettáns időkoncepciója, hogy ugyanis a XIX. század magántébolyai a XX. századra egyetemes tébollyá váltak. Dilettáns koncepció, mert igazolhatatlan. De mélységesen termékeny művészi koncepció is egyben, mert nem állítható az ellenkezője.

A szokványos nagyregények menetrendje úgy a huszadik-harmincadik oldalon kiderül, akkor kell őket eldobni, akár jók, akár rosszak. Ha jók, előre tudjuk, mi történhet. Ha rosszak, azért. Hamvasnál semmi sem számítható ki előre, mert szabad az író. Kénytelen végigolvasni az ember, mert meglepetések sorozata éri. Ahogyan Mr. Patmore a Szilveszter-ben, úgy csodálkozunk a Karnevál-t olvasván: minden váratlan, de mindenre bólintanunk kell, mert hiszen végig a csoda közegében mozgunk, ez pedig maga az élet. Mr. Patmore a legnagyobb csodán ámult el, a létezésen, ehhez képest minden váratlan fordulatra csak bólinthat: belefér. A Karnevál-ba minden belefér. Elképesztő írói teljesítmény: Hamvas olyan teherbíró szerkezetet hozott létre, amely a létezés egészét cipelheti, és amely sohasem kiszámítható fordulatokkal szolgál. Írók tudják, hogy a teherbíró szerkezet megkonstruálása a legnagyobb írói – mit írói: emberi – tett. Hiszen az író a létezés intenzitását óhajtja fölidézni, semmi mást. És Hamvas erre képes, erre a homéroszi műveletre: oly intenzíven éli át az élet minden mozzanatát, olyannyira elbájolja minden – bölcs vagy hülye – gondolat, növény vagy nyelv, konkrétum vagy elvontság, történelmi tény vagy primitív mese, hogy képtelen nem a mindent megírni. Az külön elképeszti a nagy teljesítményekhez szokott olvasót, ahogyan Hamvas elkerüli az extenzitás csapdáját, amelybe oly nagy elmék szoktak beleesni, mint Joyce, Proust, Szentkuthy, hogy csak a jelentősebbeket említsük. Hamvas ugyanis zárt világot hoz létre a Karnevál-ban is, a Szilveszter-ben is. Működőképes: elholt mitológia nélkül, líra nélkül, kultúrhistóriai lábjegyzettömeg nélkül. Utánozhatatlan, egyszeri teljesítmény a Mesteré – tanítványai, mint minden igazi Mesternek, nem lehetnek. De bátorságából okuló félgyávák még támadhatnak.