Szepo


Thiel Katalin: Kapcsolódási pontok Kerényi és Hamvas szellemiségében

Faragó Feri
Faragó Feri   ·   4 éve   ·   Hamvas Béla

Kerényi Károly és Hamvas Béla a múlt század húszas-harmincas éveiben alkotótársak és közeli barátok voltak. Együtt munkálkodtak a Stemmakörben, valamint az úgynevezett Sziget mozgalom kialakításában. A kör összetartó erejét egyrészt a klasszika-filológia, másrészt Nietzsche bölcseletének tanulmányozása adta. A görög kultúra és –nyelv elemzése, kutatása, valamint Nietzsche hatása – mint tudjuk – épp a századelő magyar szellemi életének egyik jellegzetes vonása volt.

Thiel Katalin: Kapcsolódási pontok Kerényi és Hamvas szellemiségében

Hanák Tibor így értékelte e szellemi műhely jelentőségét: „Voltak Magyarországon olyan intellektuális megmozdulások és egyéni vállalkozások, amelyek közvetlenül és tudatosan a felaprózó nacionalizmus fanatizáló hatása és a német befolyás ellen fordultak. Ide tartozott elsősorban a Sziget néven 1935-ben indított könyvsorozat köré gyűlt értelmiségiek csoportja. Kerényi Károly (1897-1973) kezdeményezésére jött létre azzal a szándékkal, hogy megmutassa Európa klasszikus értékeit, és az ókortudomány humanizáló hatásával nemesítse az olvasók gondolkodását, figyelmét a nemzetek fölött lévő régiókba emelje. Írók, kutatók, filozófusok csatlakoztak ehhez a körhöz, köztük Prohászka Lajos, valamint Hamvas Béla, Kövesdi Dénes, Németh László és mások.” A kör lényegében Kerényi szűkebb baráti, illetve tanítványi köréből verbuválódott, s a lelkes csoport nem csak Kerényi pénteki előadásain, de az úgynevezett Stemma üléseken és a vasárnapi kirándulásokon is találkozott.A Hanák Tibor által is jelzett tevékenység azonban sokak szemében eléggé radikálisnak tűnt, hiszen a kor intellektuális tendenciáival és politikai törekvéseivel is ellenkezett, s a klasszika filológiánál messzebbre mutatott. Kerényi nem csak a klasszika-filológia módszereinek megújítására törekedett, hanem az egész ókori kultúra bizonyos értelmű szublimálására. Így a klasszikus ókor tanulmányozása általában csupán kiindulópont volt az „általános vallástörténet” és az úgynevezett „lélekkutatás” – Kerényi nevezte így – antropológiai természetű vizsgálódásaihoz. A körben tevékenykedő Hamvas világlátása és bölcseleti alapállása tovább árnyalta a képet. Ő barátjánál még merészebb ívet rajzolt, hiszen az úgynevezett „nagyon rossz valóság” egészének megújítására próbált választ keresni a görög szellem tanulmányozása révén. A harmincas években minden vágya a görög életeszmény XX. századi újraélesztése volt, a „szépúj pogány-görög heroikus magatartás” megalapozása által. A kör tevékenységének egyik gyújtólángja Nietzsche volt, pontosabban a Nietzsche szövegek értelmezése körül kialakult viták, illetve a klasszika-filológiára gyakorolt hatása. Mindezt tetézte a Stefan George német költő körül kialakult csoport – az úgynevezett George-kör (a „Kreis”) – ténykedése is, hiszen Kerényiék szemében a George kör legendás híre nem csak követendő példának tűnt, hanem valódi kihívás is volt. Kerényi és Hamvas együttműködését még az is erősítette, hogy – túl az azonos kiindulási ponton – tudatosan vagy öntudatlanul, de alkatilag is vonzódtak Nietzsche bölcseletéhez. Kerényi és Hamvas lelki rokonságát, kis túlzással „dionüszoszi alkatát” az a tény is alátámasztja, hogy több alkalommal nyaraltak együtt Dalmáciában megidézve a klasszikus ókori világ géniuszát. 1934-35-ben írt tanulmányaik tematikai és hivatkozási rokonsága, illetve a közös források használata mindezt alátámasztja. Az írások tanúsága szerint ebben az időben szinte együtt vallották, hogy nem a pozitivista tudomány és az így felfogott klasszika-filológiai szemlélet vezet el a görögség lényegének átéléséhez, hanem a „belső szemlélet” és a „megragadottság”. A harmincas évek végére azonban a közös vállalkozás csődöt mondott. Kerényi kapcsolata fokozatosan lazult Németh Lászlóval is, Hamvas Bélával pedig egyenesen szakítás következett be.

A továbbiakban azt kívánom elemezni, hogy vélhetően mi volt az oka ennek a szakításnak, a tények és a szövegháttér alapján miképpen lehet rekonstruálni a történteket, s milyen azonosságok és különbözőségek mutathatók ki kettőjük szellemiségében. Vizsgálódásaimban Rorty-t hívtam segítségül, akinek egy, a textualitásról írott elemzése alapján elfogadható választ lehet adni a Kerényi–Hamvas viszony megromlására, illetve a főleg Hamvas szövegekben fellelhető szenvedélyes–fájdalmas hangvétel okaira. Rorty, amikor az úgynevezett textualizmusról ír, akkor megkülönböztet „gyenge textualistát” és „erős textualistát”. A gyenge textualista úgy nyúl a szöveghez, hogy feltételezi, „létezik egy titkos kód, amelyet ha egyszer felfedeztünk, akkor helyesen fogjuk érteni a szöveget.” Ebben az esetben az elemző kritika inkább felfedezés/felfejtés, mint létrehozás/teremtés. Ezzel szemben az erős textualista „azért megy bele [a szövegbe], hogy valamit kihozzon belőle, nem pedig a helyesen értés kielégüléséért”A gyenge textualista „dekódoló”, nem tesz egyebet, mint utánozza a tudományt, módszert kíván adni, szeretné, hogy az „olvasó” és a „szakma” értsen vele egyet. Az erős textualistát nem érdekli, hogy létezik egy közösen használható nagy szótár, saját szótárt működtet, s még az sem érdekli, hogy ez megegyezik-e a máséval. A szótár feltételezése számára mítosz. Nem él a módszer ideájával, s igyekszik a konszenzus kényelme nélkül élni. Rorty szerint az erős textualista Nietzsche és James hű örököse.

Mielőtt azonban rávilágítanék, hogy véleményem szerint miért vezethető vissza a probléma nagy része a fentiekre, s hogy miért nevezhető szerintem Kerényi „gyenge textualistának”, Hamvas pedig „erős textualistának”, nézzük meg a Kerényi–Hamvas viszony – szövegháttérrel is alátámasztható – néhány fontos elemét. Hamvas 1934-ben készült el az „Álarc és Koszorú” című könyvével, amelyet olyan fontosnak tartott, hogy a Kerényivel közösen tett Dalmáciai utazás előtt – még ugyanebben az évben – könyvét felolvasta barátjának. Ebben vázolta a világválsággal szembe helyezkedő szellemi ellenzék, az új pogány–görög–magyar heroikus magatartást követők csoportjának működésével kapcsolatos nagy ívű tervét, és elképzeléseit. E terv lényege egy új korszak, az úgynevezett dionüszoszi korszak eljövetelének próféciája az eddigi világkorszak, a prométheuszi kor helyett. A nagyszabású hamvasi tervek – amelyek egy nietzscheiánus szellemi elit működéséhez hasonlíthatók leginkább – valószínűleg ijesztőnek tűnhettek föl Kerényi szemében, mert egyáltalán nem lelkesedett értük. Hamvas hiába hangsúlyozta, hogy ebben az új, inhumánus korban nem a problémák előli elzárkózás, hanem a „valóságos lét megragadása” lenne a cél, hogy a valóságos lét megragadására képes szellemi ellenzék, mint az igazság egyedüli birtokosa szembe kell, hogy szálljon a történelem szükségszerűségével. Hamvas szerint ehhez a feladathoz az ember az erőt szenvedélyének lángjából merítheti. Hamvas vázolja a dionüszoszi kor szellemi emberének – Ephébosnak – a figuráját is. E szerint a kor heroikus embere tiszta, csupa rajongás, olyan éthosza van, amely semmi mocskot nem visel el, s a mérték szerint élők kis csoportjának kisugárzása révén csábít a hasonló nagyobb közösségek létrehozására.

E röviden vázolt utópikus, illúzióktól sem mentes ifjúkori tervnek akarta megnyerni Hamvas Kerényit, aki azonban ezidőtájt már a klasszika-filológia, pontosabban az ókortudomány megreformálásán, az ókorkutatás lényegének elemzésén és tartalmának megújításán fáradozott. Hogy Hamvas elképzelése az új radikális szellemi elit tevékenységére vonatkozóan nem hagyta teljesen hidegen Kerényit, arról az árulkodik, hogy egy évvel később 1935-ben a Gondolatok Dionysosról című esszéjének egyik alfejezet-címe Koszorú és álarc. Az alfejezet címe a Hamvas könyv címének megfordítása, s az egész írás egy sajátos válaszként is felfogható Hamvas törekvéseire. Bár Walter F. Otto „Dionysos”-ának megjelenése adja az apropót. Valójában az úgynevezett lélekkutatással kapcsolatos elképzeléseit vázolja itt Kerényi, s a klasszika-filológus szigorával fogalmazza meg a fő célt: „a dionysosit minél több jelenségben, minél több oldalról, de minél koncentráltabban és pontosabban megragadni.” Ennél a fontos célnál azonban nem megy messzebb, a Hamvas által elképzelt törekvések realizálásában nem partner, a Stemma-kör tevékenységét nem rendeli alá Hamvas nagyszabású terveinek. Kerényi még ugyanebben az évben, 1934-ben írott Ókortudomány című esszéjében a tudós-kutató precizitásával, de szenvedélyes hangon érvel amellett, hogy a klasszika-filológiát már régóta ókortudománynak kellene hívni, hiszen az egész klasszikus ókor kutatásával foglalkozik. A filológus, de egyúttal a nagy ókortudomány feladata is a visszavezetés lenne az ókori hagyományba, amely visszavezetés persze abszolút módon nem realizálható, de szüntelenül törekedni kell rá. Az antik könyv ugyanis, amely ránk maradt, nem csak tárgy, hanem „antik életdarab”. „Kiszakított, elvetődött holt valami. De átitatta készítőinek és használóinak emberi melege. És ugyanaz az élet építette a maga képe, íze, megfoghatatlan legbelső lelke szerint, amely az egész antik kultúrát, mint a fenyő élete a fenyőtobozt.” – írja. Kerényi felfogásában ez a visszavezetés ráadásul testtelen hagyományból az érzéki hagyomány felé kellene, hogy megtörténjen, „a gondolati hagyományt, amelyet akaratlanul is továbbgondolunk, ahhoz, amely stílusban zavartalanul őrzi a „lényeget”. Kerényi a helyes értésre törekszik, de ebbe a helyes értésbe az egész érzéki világ felfedése/felfedezése is beletartozik. Már 1930-ban is úgy véli, hogy még a legkisebb antik szövegdarabka tudományos megértéséhez is az szükséges, hogy „egy kétezer éve lélekváltoztató kataklysmosban elsüllyedt világ újra felmerüljön, istenek és emberek jelenjenek meg, akikkel sehol sem találkozunk, életviszonyok, amelyek örökre megváltoztak, művek, amelyeknek nyomorúságos törmelékei maradtak meg, tehetségek, amelyek folytatás nélkül kilobbantak. Receptív és rekonstruktív erők igénybevételét várja el a klasszika-filológiát művelő tudóstól, olyan magatartást, amelyben a kutató az egészhez és a részletekhez egyaránt fáradhatatlan szenvedéllyel közelít. Úgy tűnik mindebből, hogy a kör tevékenységét illetően mind Kerényi, mind Hamvas azonos lelki alapokról ugyan, némiképp hasonló törekvéseket megfogalmazva, de egymástól eltérő célkitűzéseket tartottak kitüntetettnek.

Mindezt tovább árnyalja egy már korábban emlegetett fontos szempont, mégpedig a Nietzsche bölcseletéhez fűződő sajátos viszonyuk. Hamvas Bélára – főleg ezekben az években – igen nagy mértékben hatott Nietzsche. A magyar szellemi életben lezajló viták Nietzschéről, a George-körről és a filológia szerepéről (Kerényi-kör) reflektorfénybe állítják Hamvas gondolkodásában is a görögség problematikáját. Ennek hatására a Nietzsche nyomán körvonalazódó görög életeszmény újraéledése áll korai írásai egy részének centrumában. Mindezt legösszefogottabban az 1937-es Hexakümion című műve tükrözi. Hamvas sajátos interpretációjában – amely Nietzsche görögségképe esetében is inkább invokáló, mint elemző – vezérlő szellemének, fároszának, s egyúttal mesterének tekinti Nietzschét. Nem bocsátkozik mélyebb elemzésekbe, nem veti alá Nietzsche nézeteit a szisztematizálás vagy a dedukció, illetve a diszkurzivitás követelményének, hangot ad ellenben tanúsítás jellegű igenlő véleményének. Hamvas értékelése szerint Nietzsche szerepe óriási, mert a görögségről való tudást az európai szellemiség középpontjába állította, „diktáló szellemiséggé” tette. Hamvas számára az az igazán kérdéses, hogy miként válhat élővé a görög szellem. Úgy véli, a nietzscheianus klasszika filológia nem porlepte tudomány többé, hanem eleven és izgalmas. Minden bizonnyal tisztában volt A tragédia születésénekkorabeli fogadtatásával is. A Hexakümionban a Wilamowitz-Rohde-Otto című fejezetben Hamvas egyértelműen utal arra az új szituációra, amely A tragédia születésének megjelenése után teremtődött. A Wilamowitz-féle egzakt klasszikus filológiát „szcientifistának” és „profánnak” nevezi, illetve a nietzschei szellemmel összemérhetetlennek, míg a George-kör szellemiségét „magasabb rendűnek” és követendőnek tartja. Mindezek alapján állapítja meg, hogy Nietzsche a klasszikus filológia középpontjába Dionüszoszt tette: „Ez a Dionüszosz volt a görög szellemmel átvilágított Krisztus-kép, s tudattalanul ez a kép volt az, ami az egész modern szellemet irányította. A modern szellem középpontja: Dionüszosz – a görög Krisztus – Nietzsche alkotása és teremtése.”–írja. Ez az egyik oka annak, hogy Hamvas figyelme a görög szellem átélésére, megvalósítási és realizálási kísérletére irányult, amelyet korai alkotói korszakában a már emlegetett „szép új pogány-görög heroikus magatartásnak” nevezett. Talán ide vezethető vissza, hogy görög fordításai klasszika-filológiai szempontból pontatlanok és gyakori bírálat tárgyát képezik, mert figyelme nem a fogalmak pontos, tudományos felfejtésére irányult. Meggyőződése ugyanis, hogy például a Hérakleitosz-töredékek fordításánál és értelmezésénél elsősorban „a hérakleitoszi szellem” a fontos, s a polifon görög szavak játékosságát és képiességét kell megérezni. „Afelől, hogy egy mondatban mi volt eredetileg a kötőszó, lehet kétség; afelől, hogy mi az, ami kifejezi a hérakleitoszi szellemet nem.” – írja, majd így folytatja; „Hérakleitosznak csak egyetlen mondatát kell elolvasni, rögtön érezni benne a képnyelv és fogalmi nyelv kettősségét. A nem harmonikus nyelv hajlik a szójátékra. Hérakleitosz nyelve tele van szójátékkal.”

Kerényi Károlyra szintén nagy hatást gyakorolt Nietzsche, annak ellenére, hogy ennek jelentőségét Kerényi alulértékelte. Somos Róbert nemrég Egerben elhangzott előadására hivatkozva – amely Nietzsche Kerényire gyakorolt hatását részletesen vizsgálta – erősítem meg, hogy Kerényi és Nietzsche között is egy mélyen meghúzódó, benső rokonság áll fenn, s Kerényi számára Nietzsche egyszerre volt jelentős ókortudós és filozófus. Kerényi Nietzsche hatását elsősorban az ókortudomány, a vallástörténet és a mitológia területén szublimálta, de egész élete és munkássága tele van dionysosi vonásokkal. A George-kör tevékenységével kapcsolatos viták mellett Kerényi külön figyelmet szentelt a kor legnagyobb hatású ókortudósának, a már emlegetett Wilamowitz ókortudománnyal kapcsolatos elképzeléseinek, valamint a romantikusok nagy alakjának Walter F. Otto vallástörténeti és mitológiai kutatótevékenységének. Érdekes, hogy Kerényi – elismerve két mestere életművének nagyszerűségét – egymás után mindkettőjüket bírálta, s épp amiatt, amit Hamvas esetenként igazságtalanul Kerényi szemére vetett, nevezetesen, hogy a szakszerű filológiai aprómunka háttérbe szorítja a humanisztikus jelleget. Visszatérve eredeti problémánkhoz; 1936 után Kerényi és Hamvas között a viták felerősödtek, s mint már említettem, a barátság megszakadt. 1936-37-ben Hamvas több írásában is hangot adott csalódottságának és elkeseredettségének. Külön figyelmet érdemel ebből a szempontból A magyar Hüperion tizenhetedik levele, a Hexakümion Kerényivel foglalkozó fejezete, valamint a Nietzsche és a George-kör című írása. Ezekből az írásokból úgy tűnik, Hamvasnak sokkal fontosabb volt a Kör és a barátság, mint Kerényinek, hiszen Kerényi nem reflektált a történtekre ilyen részletesen. Hamvas a Hexakümionban így ír: „Kerényi nem merte érezni, hogy mire vállalkozott. Bár a legmagasabb szellemet abszolút értékösztönből választotta, a nietzschei világból részt venni nem, mert. A George-körnek csaknem minden lényeges könyve a kezébe kerülhetett volna, mégis Wilamowitz-hoz szegődött. Kerényi a George-körtől félt. Kerényi adattudós maradt mindaddig, amíg egyszerre megértette Ottot. Otto egy része szintén hivatalos tudomány volt, s ezért látszott megbízhatónak.” Hamvas érdekes módon nem gondol arra, hogy Kerényi valószínűleg óvakodik attól, hogy szubjektív legyen, s mint klasszika-filológus ügyel a módszertani tudatosságra is. Itt nem mellékes mozzanat, hogy Hamvas elemzi Stefan George viszonyát is Nietzschéhez, s megállapítja, George Nietzsche-értelmezésében a probléma egy része a mester–tanítvány viszony félreértésén alapul. George ugyanis Hamvas szerint „felül akart emelkedni mesterén, hiányzott belőle a „tanítványi hűség”, az „önfeladó alázat”, s éppen ezért nem is érthette meg Nietzschét. Ez a George-kör kapcsán írott kritikus cikk az egyik kulcsmotívuma a Hamvas–Nietzsche kapcsolatnak, s ez a cikk adhat némi magyarázatot arra, miért ítéli meg olyan szenvedélyesen, erőszakosan, és olyan elfogultan Kerényi szerepét a Sziget mozgalomban és a Nietzsche-vitákban.Hamvas Nietzschét affirmatív jelleggel, tanítványi alázattal jeleníti meg esszéiben, s ezt a magatartást igyekszik képviselni a Kerényi-körben is. Ott ez az attitüd kudarcot vall, s a belső viták eredményeképpen Hamvas a 30-as évek végére távozik a körből. A távozás egyik oka – Hamvas megfogalmazásában – a görögségről alkotott eltérő véleményük, illetve a kör további működésével kapcsolatos nézeteltérésük volt. A George-körről írt esszé utolsó kérdő mondatának elkeseredett hangvétele is erről árulkodik: „Márnem vagyunk nyersanyag egy közösség számára?” Összegezve az eddigieket és kellő távlatból szemlélve az összefüggéseket megállapíthatjuk, hogy a magyar szellemtörténet két egyidőben alkotó jelentős, ám magányos alakja sajnálatos módon nem tudott hosszú távon együttműködni. Rortyval szólva Hamvas, az „erős textualista” nehezen viselte a jó barát Kerényi „gyenge textualitását”. Esetenként igazságtalan és túlzó volt vele ugyan, de a nagyjából egyidőben megjelenő írások arról tanúskodnak, hogy egymástól némiképp eltérő stílusban és helyenként eltérő tartalommal, de a lényeget tekintve mégis egymást kiegészítve adnak képet a 30-as évek Nietzschét és a görögséget elemző, Európa klasszikus értékeit kutató magyar szellemiségről.

  Forrás: A Szerző kézirata   |   2346   ·   0   ·   Jelentkezz be, és indíts beszélgetést!

Müller Péter: A hatodik faj...
Müller Péter: A hatodik faj...
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent „A vízöntő” c. esszéjéből: „Uszpenszkij írja, hogy az egész földön, faji, népi, vallási, társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Dúl Antal: Tiszapalkonya...
Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Farkas Szilárd: Válságból válságba...
Hamvas Béláról szólni még mindig hálátlan vállalkozás, akár az irodalom, akár a filozófia területén állunk, leginkább elnéző mosolyra számíthatunk. A szerző megítélésében a lehető legtágabb ...

Faragó Feri  ·   1 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
ANGYAL ISTVÁN FERENC ÖT SZUTRA
Csak sírások fátyolán át láthatod meg az eget a kar félbetört madár a tekintet leejtett bögre hullámmozgás fajtavédelem elkülönített osztagok a kerítésen átjutott néhány bogár szünet nélküli ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

Orcsik Roland: A magány politikája...
Orcsik Roland: A magány politikája...
Egy könyv elolvasása után még sokáig élnek bennem azok a gondolatok, képek, mondatritmusok, amelyek megfogtak. Ahogy múlik az idő, kopni kezdenek a fejemben, míg olyanokká nem lesznek, mint egy régi, ...

Faragó Feri  ·   2 éve   ·   Hamvas Béla  ·   0  

  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció