Nagy gyakorisággal barangolom a vadregényes erdők rengetegét, mélységes tisztelettel fordítom minden felé orcámat, leborulván a természet megfoghatatlan ereje előtt, mely minden egyes élőt és holtat át hat. Körülölel az egyszerűség varázsa, s elmém titkos tekervényeiben szakadatlan egy hang zsibong: itthon vagyok. Az anyatermészet mindenki hazája, de immáron minő maréknyi ember ragaszkodik ennyire ősanyjához.
Fotó: Váncsa Zalán
Megigéz a hajnalpír, mily páratlan érzetet kölcsönöz a megtekintőjének, ujjongó lélekkel figyelem, különböző, nem tudom részenként szemrevételezni, ám éppen ez benne a különleges. Meghitt szemekkel pásztázom, ahogyan a napsugarak át-átküzdik magukat a vastag köd-tejföl szinte áthatolhatatlannak tűnő rétegén, végül ezüstös csillogással érkezik a talajra, amottan egy medvegomba várva-várja életet lehelő melegét, máshol lekornyadt virágok örök hálát adva nyújtózódnak a mindent tápláló erő felé.
Hová lett az emberekből a derű? A csodálkozás készsége, a szemlélődés? Amikor valaki csak leül és egyé válik a tájjal. Az emberek durva viszonnyal érkeznek a természet rejtett tisztásaira: gyűjtögetni, rombolni, kocsikázni, motorozni. De ki jön ámulni, ki jön a teremtésbe egyesülni?
Roppant magányos vagyok, ámbár mikor ide jövök, a tiszta hegyi zúgók közé, a múltat derengő fákhoz, megszűnik szenvedésem s újra eljutok magamhoz. Leülök egy odvas, moha lepte fenyőfa csutakjára, melyet kellőképpen telelyuggatott egy fakopács. Tán a szabadság rejtelmei emitt keresendők, az a módfelett egyszerűség teszi lelkem mennyei üdvé. Vajon miért nem hiszik az emberek, hogy él még az egyszerűség e leheletfinom formája?
Színpompás levelek hullanak alá az alkonyi szellővel, és a hegyekre zord felhők telepednek rá, a nap elszürkül, mi még egyszer, mindnyájan meghajolunk a teremtő előtt, ahogyan még utoljára átszüremlenek a sugarak a vad felhők mögül, aztán pedig örökre elalszik a fény. Az este borong az ágak között, én feltápászkodom a helyemről, kicsit szomorúan, merthogy oly jó módjával ideszoktam már ehhez a korhadt, foszlott csutakhoz. A kabócák, tücskök, a szarvasbőgés az élet jeleit mutatják, hogy legyen tudvalevő, az erdő éjjel-nappal él, nincs megállás, a körforgás örök, és ennek senki nem szabhat gátat.