Valami életet lehelő, barátságos sugallat keringett a levegőben, mintha tavaszi lenne már, noha a hó enyhe illata belemosolygott a táj ébredező játékába s óvatosságra intette a kertben ugrándozó Királykákat. Tiszta, enyhe széllel simogatott az idő, néhány szépséges pehelyfelhő szivárványt bontott volna. Nevetni való hangulat uralkodott, csupa mosoly és vidámságot festő madár röppent az erdei „utcán". Jó volt szemlélődni, csakhogy indulni akartam, pezsgett bennem a mozgás öröme.
Fotó: Váncsa Zalán
Éreztem, hogy a csendre vágyom és ott akartam hagyni az emberek zaját. A házakat, a várost, a szüntelen morajlást és dübörgést. Elindultam az erdő felé. Még fagyos volt a föld, nesztelenül engedte be a melegedő sugarakat, néhol még hófoltos volt a rét, ámbár a tavasz íze, langy-fuvalma, sarjadó hangja valahol ott mesélt a fák között. És én is ott voltam, csodálkozó szemeimmel az életet várni, elfeledni az emberiség búját, sötétjét, élettagadását, kimenni a rónára, a berekbe, az erdő mélyén rejtegetett tisztásokra, patakot hallgatni, a csillagok titkait kutatni, egyszóval ébren lenni. Nem akarni, nem vágyni, nem cselekedni, élni és részt venni a teremtésben.
Távolodtam az emberektől, halkulni kezdett a magam mögött hagyott település rontó, szakadatlanul bömbölő, durva zaja. Ahogy közeledett a természet otthonos érzése szívemhez, oly módon észleltem, hogy megszűnnek a bennem örökkön-örökké futkározó gondolatok. Felmásztam egy két évszázados fára, körbe néztem és éreztem határozottan: hazatértem. Ültem és csak szemléltem a vidéket, egy cinege szomszédságát élveztem a fán, éneke a lét teljességéről dalolt, egységbe voltam, s hogy ezen érzésem, illetve állításomat biztosra tudtam, arról a megszűnő vágyaim tanúskodtak. Üresség volt bennem, tudtam, a hazatérés az egység maga, az Út teljessége.