Fotó: Váncsa Zalán
A honvágy egy ősi létérzésnek a tört állapota, annak következménye. A természetből való kiválás után jött létre. Az ősidőkben, avagy, amiképpen a Taoban említik, a Tökéletes Erény Korszakában - ismeretlen volt ez a fogalom. Ez egy új érzés, egy újkori szó, habár talán az ősember is érezhette ezt, mivel már ő is a szellemi otthonától távol volt. A természet a megnyilvánult létben az otthonunk, az Egység legtisztább megjelenése, ezáltal ismeretet szerezhetünk arról a helyről, ahonnan jövünk: „ami fent van, megfelel annak, ami lent van". A természet a földi mintája a szelleminek, az Egység működésének az anyagbéli megmutatkozása. A szellemi ember nem ismeri a honvágyat, az Egységről bizonyossága van, s az anyagi létben a természet pompáján keresztüli tapasztalás világosság teszi számára a szellem létezését a földi síkokon túli kiterjedésekben.
Az ember minduntalan vágyódik a természetbe. Számtalan ember, más-más okkal keresi a megfoghatatlan és sokszor tudattalan érzés kiváltóját: a hiányt, a természet hiányát. Különböző indíttatással járnak az anyatermészetbe egy hangyányi időre mindössze: gyűjtögetni, nem egyszer rombolni, (legfőképpen ezért) motorokkal, kocsikkal, sütögetni, ki kerülni a városból, ámbár legkevésbé mennek csak a létezés egyszerű okáért. A létezésért. Létezni. Ahogy a Tao mondja: nem cselekedni.
A honvágy ős oka ez, az ember az elszakadás pillanatától kilépett a létezésből, elfeledte rendeltetésének célját, s amikor megtört benne a tudat, hogy miért is van itt, még maradt valahol elrejtve benne egy tiszta forma a Szellemből. Ami ezt érezteti az az érthetetlen vágy, amely az eredeti otthonához vonzza, a természethez- ez a honvágy. Hazavágyódás. Mert mi nem a városokból, kórházakból jövünk, hanem a természetből. Ott a hazánk, s az örökös szorongás és idegesség a megannyi embernek ezen egyszerű eredetből származik. A honvágyból, érzik, miként nincsenek otthon, s ez okozza voltaképpen a feszültségeket.