A Napnak aranypompája cirógatta a dombok, hegybércek vonulatait nap szentület idején, valamely este volt ez az ünnepélyes alkalom, ismeretlen időszámítás szerint. Nem is lényeges eme dolog a természetben, a teremtés ős-valóságában az emberi idő megcsúfolja azon fenséges körforgást, amely az idő mértékét nem holmi eszközökkel és számításokkal méri, hanem a legroppantabbul leegyszerűsítve, valamint a leg kézzelfogható módon, a nappalok és éjszakák tengernyi múlása által, amelyek évszakokká dagadnak végül s ily formán pereg az idő a teljességben.
Fotó: Váncsa Zalán
Mily megfoghatatlan és bámulatos e káprázatnak látszó ékes tájék, hol az emberi szellem egy magasabb létsíkban tapasztalhatja meg létének helyénvalóságát a Nagy Rendszerben. A Törvények ereje tisztelet parancsolóan hat e láthatárban s azon fénycsóvákat eregető messzeségbe nyúló magasztos hegyvonulatok ormain, napbarnító fényözönben a fenyők dalban törnek elő s tündérpor hullik alá a felhők vöröslő égbekiáltó tengernyi tornyából.
Nos, valahol ezen hegytetőn, ahol az ég ráhajlik a földre, ottan üldögéltem egymagamban, a kimeríthetetlen végtelen ég és föld határán, az ősiség valamely visszarévedő meséje köszönt át a múltból, sejtelmes, alig-alig kineszelhető foszlányaiban. Különös érzés költözött belém, a látkép előttem hatalmasságot szórt, oly türelem és békesség uralkodott a tátongó végtelenben, miképpen az idő lelassulását éreztem, s jóllehet hiába jártam ezen részen megszámlálhatatlan alkalommal, azonban a táj, a fák nem változtak. Minden maradt úgy, ahogy volt számos esztendőkkel ezelőtt. Az átalakulás, más szóval az idő múlása a természetben észrevehetetlenebb, csekély változások mennek végbe évek alatt, ugyanazt látjuk, a táj formája több ezer év alatt sem fordul más milyenre, hanem a bennünk végbemenő változás teszi majd az élményt, az egységet valódibbá, erőteljesebbé. A leglényegesebb, miként viszonyulunk a környezetünkhöz, amikor a legközelebb vagyunk ezen ős-egységhez, az lesz a sorsdöntő majdan, hogyan vagyunk képesek magunkba fogadni azt a hatalmas erőt és törvényt, amely alkotásunkat megvalósította.
Ezen merengések közepette az utolsó fénysugarak elhagyták a tájat, az elúszó pompában Sármány csapatok siklottak játékkal tarkítva az est előtti szürkületet. A fák meséje is véget ért lassanként, a szemem előtt egy pillangó rebbent tovább s szín-kevert porában csodálat altatott magával, az éjjeli nyugodtság kezdődött. Az idő ilyen megragadhatatlanul surran be mindenhova, létrehozva e gyönyörű körforgást, amiben élünk.