A "felszabadító" válás
Elválok- mitől, Kitől?
Olvasom a helyi hírdetések között, hogy nemsokára tartanak egy előadást ezzal a címmel : „ Hogyan lehet életben maradni (vagy tovább élni) válás után?” Vagyis, van-e élet a válás után?
Hm, gondoltam magamban valami erősen zörög ebben a megfogalmazásban. Miért kell a hangsúlyt arra tenni, hogy van-e élet a válás után? Szinte elijesztik ezzel az embert a házasságtól. Szinte azt mondják ezzel, hogy a házasség nem jó, mert annak válás is lehet a vége, és aztán az már milyen élet? Miért nem teszik fel a kérdést úgy, hogy : Hogyan lehet házasságban maradni és nem gondolkodni válásban? Vagy: hogyan kellene berendezkedni az életre , hogy abból ne legyen válás? Nem életrehívóbb kérdések ezek, mint az előbbiek? Nem jobb valamit megelőzni, nem jobb észrevétetni az emberrel, hogy az a fontos, amilyen jegyben nekiindul valaminek, mint arra fektetni a hangsúlyt, mintha kötelezően válás kellene és szabadna legyen a házasság vége?
Nagyon nehéz jó kérdést feltenni. Nagyjából alig. Rossz kérdésekre meg nem jöhetnek jó válaszok. Ó, hányszor teszi fel az ember magának a kérdést úgy, hogy a válasz tetszetős legyen és lehetőleg ne okozzon fájdalmat. Pedig , amikor kérdezünk, valójában azért tesszük, mert fejlődni szeretnénk. Többet szeretnénk megérteni az életből. De annyira kerüljük a fájdalmat, de annyira, hogy csak na.
A civilizációs életfelfogás és életmód arra ösztönöz, hogy minél nagybb kényelembe , minél kevesebb fájdalomba éljünk. Kiderül aztán, hogy minél több a civilizációs eszköz és törekvés, a fájdalmak minél inkább el vannak nyomva. Elrejtjük. Közben a sötétben egyre nagyobbra nőnek a fájdalmak, az emberek egyre idegesebbek lesznek, egyre hamarabb ingerednek fel minden apróságon. Miért ? Átveszi a kényeskedés és a finnyáskodás az érzékenység helyét. A fájdalom jelezné: baj van. Közben az ember süketté változott, szemüveget hord, mert már látását is elveszti. Odafizette , hogy szabaduljon a fájdalomtól. Mégse fog.
Na, de kanyarodjunk vissza a váláshoz. Mitől válik az ember? Mitől kellene váljon valójában? Ja, igen, a (házas, élet)társától. A másik nemű személytől, aki a válás okozója. Aki miatt válni kell. Mert mi olyan, de olyan szentek vagyunk. Nem igaz? Egy kicsit rejtegetünk csak ott, titokban átéljük, hogy mennyire senkik vagyunk, vesztesek vagyunk, mindenért más a hibás. Leginkább a másik nemű ember, akivel élünk és sok esetben az isten is. Mert nézzünk oda „mit adott”, mit nyelet itt le velünk a Földön.
Mitől kéne válni? Hát, jó lenne megválni attól, ami automatikusan, mint egy program , örökké beindul ott a fejünkbe és ha van rajta sapka, ha nincs, csak darálja és a szánkba adja, amit mondani kell. Csak egy kicsit kell hozzá ingerültebb állapotba kerülni és máris támadásba lendül. Az a hang, az, ott belül, fene tudja hol, de ott van. Futkos hátul, mint egy egér és rág, vagy fuvallatként jön-megy a fejünkbe , vagy csak őröl , mint a malom. Ennek bizony addig vagyunk az áldozatai, amíg ebből ki akarunk kerülni. Ettől igen, ettől meg kéne válni. Attól, ami a saját személyünkben átöröklött programként fut és elhiteti velünk, hogy hiányosak vagyunk és ráadásul azért, mert valaki miatt van ez így. Tényleg valaki miatt van, de az a valaki rendszerint nem él már. Van , hogy nagymama él, de legtöbb esetben már nincs kitől megkérdezni, ő mit érzett magában hiánynak.
Na, de lenne még esély, aki segítségével felszínre lehetne hozni a bennünk futkosó negatív programokat! Úgy van megszerkesztve ez az élet, hogy a rezonancia törvénye szerint „zsák a foltját megkapja”. Itt a lehetőség kérem szépen, hogy a két különböző nemű személy házasságra lépve, együtt részt véve , közösen és kolaborálva részt vállalva a teremtésben, gyermekek létrehozásában , egymást segítsék át a nehezebb pillanatokon, amikor valamelyik nehezen kúzd meg belső sötétségeivel. Ezért lenne „kitalálva” a házasság. Hogy azok a sokféle minőségek és elemek , őselvek, amikből az ember „gyúrva vagyon”, láthatóvá váljanak és fel lehessen fedezni, hogy mi kering az emberben zavarosan . Mi fáj, hol fáj, miért fáj? Annak segítségével kéne fejlődni, hogy egymásra odafigyelünk és értelmesen értekezünk. Hogy a konfliktusokat ne kerüljük. Hol van annál megfelelőbb terep és keret, ahol két ember ennyire megnyílhat egymás számára, ha nem a házasságban? Hol? Sehol annyira nincs megfelelőbb ágy, ahol az igazságnak megvethetnek!! Ettől válunk el akkor? Mert sehogyse akarjuk az igazságot? Ja, persze! Hiszen az fáj a legjobban! De ugye, fel is képes szabadítani, mert a homályos háttérfutkosások megszünnek?! És mégse kell! Hiszen nem izgalmasabb a sok lótás-futás, értelmetlen nyüzsgés? Nem élvezetesebb ha szúrkálhatjuk magunkat és áldozatoknak állunk be? Aztán majd arra haragszunk, hogy a Fennvaló nem szed ki belőle, amikor már az élvezet gyötrelemmé változik?
Igazságom olyan mértékű amilyen mélyen belátásom van saját igazságtalanságaimban és amilyen mélyen a belátásomat gyakorlom is. Betartom, megkövetelem magamtól. Akkor hogyan mutogathatnék kifele, a társ fele, hogy az a hibás? Vagy hova mennék a házasságomból, hiszen én az igazság szellemében élek? Ha elmegy, és én biztos vagyok, hogy nem miattam, mert az igazságban vagyok ágyazódva, akkor elengedem. Ha úgy képzeli, hogy máshol nem ugyanannak a Lét-rendnek kell alávetnie magát, mint aminek a jelen házasságában, akkor menjen. Ez már az ő felelőssége. Az ő vétke, tévedése. Eltévelyedése.
Hol tanítják , hogy a házasság „mire jó”, azonkívűl, hogy meggazdagodásra, anyagi biztonságra, hírnévre és egyéb címekre jó. Megszokásból kellene, hagyományból, menekülésből, elzárkózásból. Gyereket csinálni megszokásból, bizonyítási vágyból, szülőknek unokának, örökösnek, játékszernek, élvezeti forrásnak (igen-igen ilyen is van , ne tessék szörnyűlkődni, tessék Nézni és Látni!!!). Minek másnak a gyerek, az elterjedt felfogások szerint?
Mi a helyzet az elköteleződéssel? Juj! Még a hangzása is rossz. Hiszen oda a „szabadság”. Mi a helyzet, hogy a gyerek annak a megtapasztalása, hogy milyen teremtőnek lenni és felelősséget vállalni? Hogy a gyerek további tükör számunkra, ahol felimerhetjük saját őrültségeinket, zavarodottságainkat, amik hátul fotkosnak bennünk? Mi van akkor, ha a gyereknevelés közben magunkat is nemesítjük? Magunkat is műveljük? Persze itt a művelésen nem az operettelőadások és elolvasott könyvek számát kell nézni, hanem a kertész és a földműves szerinti munkát, aki nemes növényt alkot?
Áááá, ez mind unalmas és ciki és sóder- szinte hallom. Semmi gond. Majd jön az izgalmas válás és önsajnálat, betegség és fölöslegességi érzetek, a csalódottság és kiábránduás, az izgalmas allergia és az önemésztés leképződése a rák, hurrá, nyertünk! Szabadok vagyunk! Izgalmasan , izgatottan, vágyakkal teli és szabadon váltunk tudatot , vagyis meghalunk.
És aztán kezdődik előlről, mert ugye azt a legönsajnálóbb is tudja és a legelvetemültebb is tudja, hogy aki kinéz a fejéből, az sose hal meg attól, hogy sose fordultak feléje.
Nos, akkor mire lenne jó elválni? A következő, akivel összeállna az elváló, az is szakasztott ugyanabból van gyúrva, mint bárki más, csak az arányok, a színek kissé másak. Abból is , aki kinéz, az Örökkön Való Vanság. Ugyanaz az „elvárás” van újra, minden feladat ugyanaz. Hajrá, neki lehet fogni újra.
Miért gondolja bárki is, hogy az Életből, a Létezésből valahova el lehet bújni, ki lehet cseszni, ki lehet cselezni, következmény nélkül meg lehet valamit úszni? Honnan szedik az emberek ezt a páratlanul őrült és naiv és semmire se jó elgondolást? Hogyan nem veszik észre, hogy szabadság csak a választásban van és minden következményekkel jár? Hogy nem érik fel ésszel, hogy az észt meghaladó törvényeket nem lehet átverni?
Biztos nem tudják, mert ha tudnák, a fiúkat apáknak, a nőket anyáknak és a gyermekeket házastársaknak nevelnék. Mert emberré ezek nélkül a feladatok nélkül ezeregy diplomával se válnak és egészségesek végképp nem tudnak lenni. Akkor hogyan jönne a boldogság?
Egy házasságból, mindig az megy el, aki nem akar fejlődni. Aki közönyös vagy nem akar foglalkozni a felébredéssel. És mindig ugyanazt kapja: fejlődnie kell, ez életkényszer.Ugyanúgy belőle fakad, mint az élet. Sose lesz boldog addig, amíg azt képzeli más a hibás azért, mert ő boldogtalan. Ha marad és megkűzd a mindennapokban, nagyobb az esélye rá-gyermekeit nevelve-, hogy ráébredjen: saját boldogtalanságának oka , saját nyafogásaiba, bátortalanságaiban, önbizalomhiányaiban, önértékelési tudatában és egyéb diszharmóniáiban keresendő, ugyanúgy, mint párja boldogtalansága is.
Amennyiben szingli marad, homoszexuális kapcsolatban él, arra a mély benyomásra sose tesz szert, amelyikkel felébredhetne, magára ébredhetne.
Ez az élet Rendje. Ez Van.
Hiába keressük, ami cseppet se fáj, mert ahelyett, hogy megváltás jönne, még nagyobb fájdalom lesz.
