Szepo

A hazugság és az ellenség misztikája.- Rész a Táltos Bolondból

Kozma Botond Szilárd   ·   8 éve   ·   Regényrészlet

5


V. fejezet Próbatételek a hazugság, az ellenség és a felettes Én terében

Részlet következik Hamvas Béla Karnevál c. regényéből.A délamerikai Mandaru nevű kis köztársaságba Josiah Pen nevű USA-beli utazóval együtt érkezett Bormester Mihálynak a dialógusa a köztársaságnak a királysággá változtatásával együtt az államhatalom átvételét, majd az államkassza kifosztását célzó stratégiai tanácskozás egyik dialógusa:

„– Most már csak ellenségre van szükségünk. Azt gondolom, szőkék nem lehetnek, mert azok itt kevesen vannak. Feketék sem, mert itt mindenki fekete. Vöröseket sem ismerek. Mit tegyünk? // Van egy ötletem, dear Mike, az állambölcsesség legelső pontja szerint – // Óriási, micsoda szavakat használ – // Az ellenség nevének megfogalmazása legyen olyan, hogy az uralkodó tetszése szerint mindenkire alkalmazható legyen. A magam részéről azt gondolom, hogy az ellenség legyen karaki – //  Tünemény, fejtse ki – // Karaki az az ember, akire én kimondom, hogy karaki – // Büntetése legenyhébb esetben a halál – // – Vagyonelkobzás, kényszermunka, feleség és gyermekek kiírtása – // Karaki az ősi ellenség – // Gondoskodni kell arról, hogy a nemzeti indulóban külön strófa beszéljen a karakik ellen szóló szüntelen harcról –”

 

 Fiatal politikus barátom, aki erős humanista értelmiségi hagyománnyal rendel­kező, ismert Erdélyi családból származó idősebb barátom gyermekeként még kamasz­korában lett a barátom tizenöt évvel ezelőtt, és aki, bevallása szerint, csak azután lépett politikai pályára, miután az elvtársból lett kisebbségi népvezérek tehetetlensége és becstelensége láttán elvesztette türelmét, szóval ez a minden szempontból bele­való­nak számító fiatalember, amikor elújságoltam, hogy ösztöndíjat kaptam a regé­nyem megírására, azonnal megkérdezte, hogy csákányolás lesz-e benne? Nos, én a ma­gyar nyelvvel úgy vagyok, hogy igen kis mértékben ismerem annak jasszkifejezé­seit. Ezért hirtelenül zavarba jöttem, de a fiatal radikális politikusok jó helyzet-felismerési képességével rendelkező barátom azonnal továbbmagyarázott: „ – Mert amennyiben nem lesz benne kufferolás, nem olvassuk el. Nézd meg: ott van a pro­fesszor nagy­bátyám, aki megírt három művészettörténeti könyvet, belenézegettem, de nem volt, amiért az egészet elolvasni rendesen. Nem volt személyesen motiválva. Aztán valamit megérzett a tatus, mert a negyedik alkalommal már egy szerelmi re­génnyel rukkolt ki, amiben majdnem az összes fiatalkori kufferolását leírta. Az már igen, az már ren­delkezett hiteles mondanivalóval, mert érződött rajta, hogy amit ír, az a nagybátyám személyes élménye és ugyanakkor személyes ügye. Mit is magyaráz­zam neked: élet van benne és ezért hiteles. Ezután már szívesebben mélyedtem bele a művészet­törté­neti könyveibe is. Én is így fogok tenni: amikor az autonóm gondol­ko­dás élvezetére és előnyére ráébresztjük a székelyeket, amikor a személyes felelős­ség­gel járó szabad döntés képességét és az ezzel járó szabad akarat gyakorlását visszaad­juk nekik, ezt az egész politikai mózerolást abba hagyom, és végre megvalósítom a régi álmomat: elmegyek egy jó rendezői egyetemre. Akkor én is csak valóságos kufferolásokkal fog­lal­kozok majd és nem szűk agyú politikusokkal való száraz kefélődésekkel.” 

E friss szellemtől származó, őszintén jóindulatú tanács ellenére, kedves olvasó, az eredetileg eltervezett, sok családi és társadalmi izgalommal, sok erotikával, sok kon­flik­tussal és nem utolsó sorban sok szerelmesen-szenvedélyes vitával teletűzdelt fejezetrész helyett, amivel az eredeti szándékom szerint tovább akartalak ámítani, most becsületesen bevallom, hogy az előző fejezetekkel bizony behúztalak a csőbe. Hidd el, hogy fáj a lelkem, amiért ezt kellett tennem veled, de különben, nem olvasod el egészen a könyvet, vagy nem úgy olvasod el, ahogy azt én akarom. Márpedig, amint az eddigiekből gyaníthatod, én egy deklaráltan akaratos, a mások személyi­sé­gébe belegázolni akaró, hatalmi ambícióktól és a minden áron való győzni akarástól hajtott, szenvedélyesen ellenségeskedő, mitugrász fazon vagyok.

Tovább nem akarlak ámítani tehát, mert bármennyire is akaratos lennék és egy mindenáron győzni akaró, hatalmi mániás ürge, tisztában vagyok azzal, hogy az olyan ember, aki nem tiszteli mások szabad akaratát és félrevezeti azokat a személye­ket, akik gyáva naivitásukban hagyják magukat elkábítani a hatalmi ambíciókkal telt katonatisztek, politikusok, tanárok, jogászok, közgazdászok, művészek és papok által, az előbb-utóbb a visszaélés vétkében lesz elmarasztalandó, mind az emberek között, mind az Úr színe előtt, a magasságos egekbe vésett erkölcsi törvények szerint. A hatás-visszahatás egyetemes törvénye alapján, az a személy, aki mások szabad akara­tát megtöri, vagy manipulálja, automatikusan elveszíti saját szabad akaratát is, ami­nek következtében a Sors és a Végzet, irgalmat és kegyelmet nem ismerő erőinek és hatalmainak szolgáltatja ki az életét. Ezért hát, kedves olvasó, nem tehetem meg, hogy most mindjárt az előretervezett, igazán szerelmes és igazán „erotical” (kufferroló és csákányoló és mózeroló) fejezetekkel a könyv közepéig szédítselek tovább és meg­őrizzem a kedvedért azt a látszatot, hogy egyszerű és ártatlan irodalmat olvasol. Én ugyanis nagyon kényes vagyok a szabad akaratomra, annak érvényesítési lehe­tőségére és azt nem vagyok hajlandó feláldozni még a te jóhiszemű ostobaságodnak az oltárán sem, csak azért, hogy elolvasd a könyvemet és megérthesd belőle végre valahára, hogy mitől döglik a légy a te életedben és, hogy a te szabad akaratod mitől lett és marad egyelőre rabszolgaakarat.

Eredeti szándékom tehát, egy nagyon ügyesen és nagyon rafináltan megépített „ezoterikus” regény megírása volt, természetesen divatos kelet-európai történésekbe ágyazottan. Egy olyan könyv megalkotása, amelynek sorait esztétikai műélvezettel végigcsemegézheted és csemegézés közben észre sem veszed, hogy mitől lett a regény, a csemegéző élvezet-vágyaid kielégítésével, ördöngösen tragikus hangu­la­tá­val, életednek egy kicsi, kelet-európai hangulatú része. Úgy, ahogy számomra is ked­vessé vált néhány regény, amit mintha kimondottan az én számomra írtak volna az írók, és életemnek egy fontos részévé váltak. Lelkemnek egy intim, belső udvarává változtak, miután átolvastam azokat még egyszer, kétszer, háromszor és négyszer. De hát milyen is ez a Sors, és a nyughatatlan ember? E regények után nem nyugodtam meg és tovább olvastam, olvasgattam más regényeket, már csak azért is, hogy minél tökéletesebben írjam meg számodra ezt a könyvet. És mit ad Isten, egy olyan regény­re bukkantam, amely megálljt parancsolt számomra néhány évre. Érdekes módon, a KARNEVÁL című regény elolvasása után olyan élet-élményekre is szert tettem, ame­lyek most, az imént említett fennakadásom óta eltelt tizedik év kellős közepén, nem csak sugallják számomra, hanem a kocsihajtó lelkiismeretem hangjának kényszerítő erejével is azt diktálják, hogy nekem már nem szabad olyan ezoterikusan erotikus regényt írni, amilyet elképzeltem a kettőnk számára, valamikor réges-régen.

Így a negyedik fejezet megírása után mindjárt kiderült, hogy már teljesen fölös­le­ges a további ügyeskedésem, rejtőzködésem, regényben bujdosásom, amivel a regény közepéig szerettelek volna történelmi-realistának álcázott szürrealista, és szexuálisnak álcázott, misztikus irodalmammal az orrodtól fogva vezetni téged. A Karnevál hatá­sá­ra, de a valóságnak a saját tapasztalataim árán felismert értelmének a hatására is, rá­jöt­tem, hogy ma már azokat az apokaliptikus időket éljük, amelyeket János meg­jövendölt a Jelenések könyvében, és amelyeket ez a misztikus úgy jellemzett, hogy „azokban az időkben, amit korábban a pincében rejtegettünk, azt a háztetőről fogják a fülünkbe kiabálni”, és azokat az időket: „Amikor a juhokat elválasztják a kecs­kék­től.” Aki tudja, hogy mit akar János ezzel, a juhoknak kecskéktől való elválasztásával szá­munkra mondani, és nem vonja le a megfelelő következtetéseket, az nem csak hogy korszerűtlen marad, hanem könnyen el is veszítheti magát e mitologikus kor­szak szemfényvesztő süllyesztőjében. Lejárt tehát már a szürrealista, az expresszio­nis­ta, az impresszionista, a dadaista, a futurista és a kubista, valamint a modern és a poszt­modern ostobáskodások, a művészi rejtőzködések ideje! Ez, kérem, az apokalipszis ideje, amikor az egyetemes törvények (az Úr angyalai) elválasztják a juhokat a kecskétől.

Ezért, tetszik – nem tetszik, kedves olvasó, tudomásul kell venned, hogy amennyi­ben nem akarod magad krimivel, vagy más efféle történeteket, eseményeket, pszi­cho­lógiai drámákat tartalmazó korrekt irodalommal, vagy valami modern cselekmény és hős nélküli abszurd irodalommal és posztmodern fantazmagóriákkal szórakoztatni, bocsánat: nem akarod tovább kábítani magad, akkor nem élősködhetsz többé a regényíró vérén csak úgy, személyes felelősséged és hozzájárulásod nélkül. E könyv megjelenésével és több ehhez hasonló könyv megjelenésével egy időben, kihalnak az ön­célú esztétikai (pszichológiai) alapú művészi-irodalmi élvezeti lehetőségek, ame­lyek az olvasó pillanatnyi kielégülését és az író ostoba megdicsőülését, illetve az öncélú intellektuális bravúrozásával egybekötött magánéleti korrupcióját szolgálták, és ezért sehova sem vezettek. Pontosabban: a Seholba vezettek. Még pontosabban: ide, a huszadik század végi és a huszonegyedik század eleji reménytelenségbe és szellemi csődbe. A spekuláns közgazdász-ügyvédek és a még spekulánsabb misztikus gyógyítók és jósok, a drogos könnyűzenészek, az érdeskés-szomorúan kétkedő és a szigorúan objektív műsorvezetők, a főpapok, a főpincérek és a bokszolók által veze­tett, kimosdott és rafináltan beillatosított tömegek csődjébe. Hozzá kell adnod magad ehhez a könyvhöz és a következő könyvekhez barátom, ahhoz, hogy a szokott esztétikai-pszichológiai élvezetek (mind üresek) helyett – amelyeknek egyetlen kézzel­fogható eredménye az embernek a legtökéletesebb szellemi züllése – valóságos, a sorsoddal egybekapcsolt túlvilági létedben is használható tudásra tehess szert.

Ne ijedj meg, és ne csüggedj el, olvasóm, nem őrültem meg, de nem is árulok itt ne­ked semmiféle fehérszakállas, kenetteljesen tudálékoskodó és Isten őrizz: morali­záló misztikus filozófiát! Ezeknek is, csakúgy, mint a klasszikus sikervadászat által indokolt, illetve a te esztétikai kielégítésed céljából írt regényeknek lejárt az ideje. Oda se neki, nem veszítettél semmi lényegeset, mondhatni, semmi számodra fonto­sat. Ahhoz, hogy e veszteség nyereséggé váljon, mindössze azt az igazságot kell, hogy felismerd és a magadévá tett, hogy mindaz, ami érdekes, az egyáltalán nem lényeges. És ami itt lényeges, az nem más, mint az, hogy legyen a tied ténylegesen ez a könyv, vagy bármely másik könyv, amit ezek után még megvásárolsz. – És miért ne lenne végre személyesen a tied valami, ha már egyszer pénzt adtál érte? Ezért, a továbbiak­ban be kell szállnod egész lényeddel: értelmeddel és képzeleteddel csakúgy, mint a valóságos életsorsoddal, nemcsak a cselekménybe, hanem magába a könyv lényegi – egyelőre nevezzük úgy, hogy: – rejtett értelmébe. Úgyis mondhatnám, hogy azonosul­nod kell a könyv szellemével. A régi, passzív és outszájder olvasói minőséged elvesz­tése miatt, búra és bánatra nincs okod. Lényegében semmit nem veszítettél. Sőt: szabadsággal egybekötött örökéletet nyertél a klasszikus regényírás és regényolvasás e hirtelenül elintézett temetésén. Ráadásul meg fogod látni, hogy az eggyel hátrább csúsztatott, illetve e kiszólást követő, a főhőst az élete igazi drámájának útján elindító szerelmi fejezettel busásan kárpótollak majd mindazért, amivel untatni kényszerülök nemcsak téged, hanem magamat is e furcsa fejezetben. Ebben a könyvben ugyanis a szerelem az egész történetnek a legfontosabb része, mint ahogy az életnek és az örök­létnek is a legfontosabb vetülete és mozzanata a szerelem. Ez utóbbi vitathatatlan igaz­ságnak az alapján tehát, miután elmondtam, hogy miről is van szó, vagyis hogy miféle kéjutazásban és miféle azonosulásban kell tudatosan részt vállalnod az evilág­nak és a túlvilágnak az eleddig számodra ismeretlen módszerrel történő felfedezése és megismerése érdekében, nem tehetünk a szerelem nélkül egy lépést sem előre.

És ezek után lássuk azokat, a szerző és olvasó számára egyaránt fontos eseménye­ket, amelyek engem eltérítettek az eredeti, korrekt regényírási szokásoktól, annak ér­de­kében, hogy lehetővé tegyem számodra, olvasóm, az életed beleszövését a regény köz­ponti értelmébe és viszont: a regény értelmének a belépését a te valóságos életedbe:

 „1992. szeptember 15-ét írunk Romániában, Erdélyben. Nemes Mózes Erdélyi re­for­mátus püspök három napja vetett véget annak a tíz napos éhségsztrájkjának, ame­lyet a református főpap a Hevesváron l989. december 17-én, emberi törvények szerint (de a karma törvénye szerint állítólag nem) ártatlanul megölt személyek emlékéért, a temesvári és a bukaresti tömegmészárlások értelmi szerzőinek és végrehajtóinak a felelősségre vonásáért, valamint az 1989. december elején Romániá­ban lezajlott poli­ti­kai események hatalmi háttér-játszmáinak a teljes kivizsgálása és az országos kien­gesztelődés megvalósítása érdekében vállalt. Én, Balog Ádám, még nem döntöttem abban a kérdésben, hogy eleget teszek-e azonnal a püspök ama, közéleti rádió-adók hullámain keresztül szétsugárzott kérésének, hogy a hét nappal korábban a püspök­kel való szolidaritásom jeléül elkezdett egyéni éhség­sztrájk­nak holnap vagy holnap­után véget vetek-e? Az este, az éhségsztrájk hetedik estéjén, még a bal könyökömnek a belső hajlatából kiduzzadó vénámba rosszul beszúrt injekciós tűvel feküdtem, amely minden apró mozdulattal fájdalomhullámokat indított el a hét napos koplalás következtében legyengült fizikai testemben. Az ormótlan tű nem fájdalomidézés cél­jából állt a vénámban. Azon keresztül kellett bejuttatni szervezetembe a cukorpótló folyadékokat. Mondhatni, kiszolgáltatott és majdnem olyan megalázó volt az álla­po­tom, mint amilyeneket a diktatúra idejében éltem át a hazafias kihallgatáshoz hason­ló jelenetek alkalmával. Ez utóbbi kiszolgáltatott állapotot, ellentétesen a diktatúrában átéltekkel, elkerülhettem volna, és ezért most utólag nagyon szégyellem magamat saját magam előtt. Hogy miért? – Mert nem szabadott volna eljutnom ilyen kiszol­gál­tatott helyzetbe. Nem az éhségsztrájk fel nem vállalásáról, vagy esetleges hamarabbi abbahagyásáról beszélek. Egyáltalán nem. Azért szégyellem magam, mert hamarabb észbe kellett volna kapnom és a hét éves karatézás utáni tapasztalatokkal a tarso­lyom­ban és némi metafizikai ismeretek birtokában, nem csak az ötödik nap utáni la­boratóriumi eredmények (leletek) tudomásulvétele után kellett volna a szerve­ze­te­met felszólítani a cukorbontási folyamat lelassítására, a biológiai egyensúly megőrzésére és a fellépő mérgeződések kiiktatására, kiegyensúlyozására. Nem kellett volna ezzel ennyit várjak. A keleti misztikusoknál a hét napos böjt még csak első és elég alacsony lépcsőfoka a szervezet teljes kitisztításának. És bár metafizikai szempontból minden magyarázkodás nullaértékű, mert azt magyarázza, aminek tényleges információ- értéke még a magyarázkodó számára is kevés, most mégis ide írom: elvonták figyel­memet a Nemes Mózes éhségsztrájkja körül zajló politikai feszültségek, a Nemes és a mellé csatlakozók gesztusának, tettének és szándékának a rosszindulatú értelmezése, jóindulatú félreértése és rafinált félremagyarázása. Azt is be kell vallanom. – És ki tudja, hogy még mi mindent rejtegetek még önmagam elől, és ha önmagam elől, akkor előled is, kedves olvasóm? – hogy a befelé való figyelésemet megzavarta az a tény, hogy egyetlen tömegkommunikációs eszköz képviselője sem kérdezte meg tő­lem, aki radikális nézeteket valló újságíróként az általánostól eltérő, a szellemi való­ság talajába mélyebben beágyazott szemszögből figyelem a romániai magyarság lét­helyzetének alakulásait, hogy miért kezdtem el éhségsztrájkolni Nemes Mózes mel­lett, és miért folytattam az éhségsztrájkot, miután ő annak beszüntetésére felkért mind­annyiunkat ünnepélyesen?

Bosszantott az a kelet-európai mentalitás, ami szerint, ha valaki valamit elkezdett, vagy elsőnek megfogalmazott, arról beszélni és nyilatkozni, és abban az ügyben vala­mit még elgondolni, elhatározni, egyedül ő illetékes. Mintha az egyetemes igazságok, személyileg „levédhetők” és kisajátíthatók lennének. Mintha az egyetemes igazságok egyéni gondolatok termékei lennének és így, azok a szerzői jogvédő hivatalok által lehetnének védelmezettek, amit nem tudnak felismerni csak kiváltságos személyek. – Így bizonyos, felkapott nevű személyekre koncentrálva faragnak a nyilvánosság kép­viselői, az újságírók és a hírszerkesztők a normális emberekből kivételeket. Ezek aztán kínlódhatnak felszabadítani az embertársaikat, illetve a világnak elmagyarázni az ő normális gondolataikat és a tetteik okát, mert elenyészően kevés marad, aki hajlandó bár egy fél lépés erejéig is követni őket, hiszen ők kivételek! Így bármennyire is fontos volt a mondanivalóm, hibát követtem el az egész üggyel szemben, nap-nap után. És egy hibát folyamatosan megismételni bűn, és tudatosan megismételni már vétek szá­mába megy. Persze, az hogy ezt tudom, nem azt jelenti, hogy én nem fogok még a következőkben ehhez hasonló hibákat elkövetni, illetve nem fogok elkövetni vét­ke­ket. Elfelejtettem közben azt, hogy egyetlen külső esemény sem lehet fontosabb a belső nyugalomnál. A nyugalom ugyanis elsődleges feltétele a szellemi világosságnak, a teremtő képzelet tisztaságának és ehhez a belső nyugalomhoz pontosan úgy hozzá­tar­tozik a fizikai szervezet nyugalma, mint a lélek ébersége és a szellem zavar­talan­sága.

Szóval a tegnap este még itt feküdtem tehetetlenül a lassan kifogyó nyugati segély­csomagok valamelyikének a fenekéből előkerült eredetileg bizonyára lovak­nak, vagy szarvasmarháknak gyártott injekciós tűvel leszögezve, ezen a kórházi vas­ágyon, itt a kórházi asztal mellett, ahol írom most a naplómat, és azon töprengtem, hogy a csodába kerülhetett három kereszttel értékelt aceton a vizeletembe, annak ellenére, hogy a cukorfelbomlás folyamatát sikerült az ötödik napon egy mély medi­tációval megállítani? A szellemi naplóm segítségével kikövetkeztettem, hogy hama­rabb kellett volna a külső táplálék nélkül maradt fizikai szervezetemben lejátszódó folyamatokra figyelnem, esetleg szakirodalmat kellett volna olvasnom politikai újság­hírek és sajtónyilatkozatok helyett, esetleg orvosi tanácsot kellett volna kérnem, és abból következtessem ki, hogy milyen szokatlan problémára kell figyelmeztetnem mentálisan a szervezetemet. Hiába, még kezdő vagyok a bölccsé válás terén: újra ma­gukkal ragadtak a külső események. Gondolni is rossz volt arra, hogy mi lett volna, ha Nemes Mózes nem dönt az éhségsztrájkja megszakítása mellett. Mi történt volna, ha szolidaritásom jeleként, vagyis elvi hűségem és makacs becsületességem követ­keztében, folytatnom kellett volna a sztrájkot még egy hétig? Mert Nemes előtt nem hagyhattam volna semmiképpen abba én, aki hat nappal a püspök után kezdtem el az éhségsztrájkot! Hiszen az én feladásomnak romboló hatása lett volna arra a számtalan emberre – románra és magyarra – akik előttem vállalták az éhségsztrájkot a Nemes Mózes által megfogalmazott gondolatoknak és az ő erkölcsi hitének a köztudatba való bevitele érdekében! Ezért, és sok más apró ok miatt, szó sem lehetett volna részemről az éhségsztrájk hamarább történő abbahagyásáról. Erre nem lett volna számomra elég meggyőző érv még az a sok, nem egészen elmúlt betegség fel­sorolása sem, amelyeket a lelki egyensúlyom tudatos helyreállításának segítségével és a karate intenzív gyakorlásával elkezdtem felszámolni az utóbbi évek folyamán.

Vannak dolgok, amelyeket komolyan kell vennie az embernek, amennyiben ténylegesen ismeri az értéküket. Komolyság nélkül, csakúgy, mint humor nélkül, az élet semmit nem ér. Ezért végképp kitartottam volna a püspök mellett minden vize­let­ben jelentkező aceton keresztek ellenére. A püspök, ha nem is ment keresztül annyi betegségen, mint én, de két évvel korábban egy, szinte halállal végződő bal­esetet szenvedett el. Ezt a hőst tehát semmiképp nem hagyhattam volna cserben. Sem őt, sem a többi, vele szolidaritást vállaló embert. Erről talán ennyi elég. Két nap­pal később tehát, látván, hogy már teljesen fölöslegesen kockáztatom az egészsége­met és az életemet, én is abba hagytam az éhségsztrájkot, és komolyan mondom, hogy kerek-perec: tényleges misztikus csodában volt részem.

Negyvennyolc órával a perfúziós cseppek és a vénámon belüli fájdalmakat kavaró injekciós tű társaságában rám törő, önvádló gondolatok után, azt kellett tapasztal­nom, hogy a koncentrált befelé figyelés és a belső szellemi „munkálkodás” következ­té­ben, fizikailag újjászülettem. Szervezetemben a tegnapi két adag glukózával, a reg­gelire elfogyasztott vékony pirított kenyérszelettel és az enyhe levesből és még egy szelet pirított kenyérből álló ebéddel, olyan mozgáskényszer jött rám, hogy nem bír­tam magammal és mielőtt leültem volna írni, majdnem teljes erőbevetéssel el kellett végezzem az összes általam ismert karate bemelegítő gyakorlatot. Sőt, még ez sem volt elég és a levegőbe rúgva elvégeztem jó néhány köríves láb-technikát, kipróbálva lábizmaim erejét és rugalmasságát mind a négy irányban. Gyakorlatilag annak kö­szön­hetően tehettem meg mindezt a kórházban, hogy internálásomkor egy teljesen üres kórterembe helyeztek egyedül. Jeleztem a szolgálatos orvosnak, hogy amennyi­ben a tényleges és a képzelt betegekkel közös korterembe fektetnek, akkor meg­taga­dom a kórházi ápolást, és haza megyek akár gyalog is. Hiszen én annyit feküdtem az­előtt itt a belgyógyászaton, hogy a hét napos éhségsztrájk utáni gyengült állapo­tom­ban, nem tudtam volna közösséget vállalni sem a régi önmagammal, sem az ide befekvő beteg emberekkel.

Én – igaz, hogy nem sok ideje, de – már lemondtam arról, hogy akár másnak, akár önmagamnak az ellensége legyek és ezzel együtt lemondtam a betegségeimről is, búcsút véve az anyai ágon öröklött, gyűlölködési késztetéseimtől. Ezt viszont nem tudtam volna elmagyarázni az ide beutalt, a belső feszültségük és az életfeladatuk nyílt felvállalása elől a belgyógyászatra menekülő, vagy az ellenség-idea következté­ben ténylegesen beteggé lett személyeknek. No és azt végképp nem lettem volna ké­pes tolerálni, hogy az ide befekvő „józan és bölcs”, lapuló és megalkuvó családapák kioktassanak afelől, hogy mennyire nem érdemes „manapság” kockázatni az ember­nek az életét és az egészségét közérdekű és közéleti ügyek miatt. Hogyan magyaráz­zam meg ezeknek azt, hogy nekem annyira nem mindegy, hogy én nem fizikailag, hanem lelkileg, de főleg szellemileg szenvedtem a diktatúrának helyt adó társadalmi korrupciótól és ezért nekem annyira nem mindegy, hogy milyen társadalmi lég­kör­ben élek, hogy ezért kész vagyok az életemet is feláldozni, mert ha még egyszer olyan társadalomban kell élnem, mint amilyenben 1998. december 22. előtt éltem, inkább öngyilkos leszek. Hogyan értessem meg velük, hogy én az éhségsztrájkot figyelem­felhívó gesztusnak és nem ellenségeskedő magatartásnak szántam, mert én az ellen­ség­ben nem hiszek. Hogyan magyarázzam meg, a régi Balog Ádámhoz hasonlóan ma­gu­kat lebetegítő személyeknek, hogy ellenség nincs, csak sorsszerű találkozás. És, hogy ellenség-tévképzetünk onnan ered, hogy a Teremtő képzeletbe, a világteremtési aktus során állandóan becsúszik egy olyan összetévesztési mozzanat, aminek követ­keztében a bennünk is létező és rajtunk keresztül is megnyilvánuló, illetve rajtunk keresztül és általunk a világban és a természetben ható Teremtő Szellem összetéveszti magát a teremtett létnek a Teremtő számára gyönyörűséget okozó eredményeivel és ebből kifolyólag az anyag által határolt formákban jelentkező teremtményeivel is. A határtalan Teremtő tehát, összetéveszti önmagát az általa létrehozott, határolt terem­tési formákkal, illetve a teremtményekkel és ezáltal a teremtő képzelet beleszorul – beragad egy-egy határolt teremtménybe. Ez az egyetemes összetévesztés a terem­tésben egymásnak feszülő, egymás megsemmisítésére és kizárására törekvő ellentétes késztetéseket, kaotikus és anarchikus létfolyamatokat, „negatív” erőviszonyokat, feszültségkeltő és ellentétes létérzékelési mechanizmusokat eredményez. Ez történik a Teremtő első Ideájának (a Szent szellemnek) mai megtestesítőjének (Ádám Kadmon leszármazottjának): az embernek az esetében is, akinek az életképzeletében állandóan jelen van az ősi mágikus teremtő képesség, a teremtői hatalom.                 

Az emberben, illetve az ember képzeletében is állandóan megismétlődik ez az egye­temes méretű összetévesztés: a teremtményi állapotába való belefeledkezés és bele­szorulás, aminek következtében az egyes ember állandóan önmagán kívüli ellen­séget lát, vagy ellenséget érzékel. Az ember külső ellensége így, csupán a megtestesü­lése annak a félreértésnek, annak a téves létérzékelésnek, amely az ellenség képzetet kelti benne. Mintha az embernek, akiben jelen van az isteni teremtő szellem, lehetne valaha is ellensége a teremtett természet, vagy a másik ember, aki vele egy lényegű! Az isteni Én-tudatára ébredt személy számára, szellemileg lehetetlen, hogy a másik ember, vagy a természeti környezete az ő ellensége legyen, hacsak ő nem lett elő­ző­leg ellenség a másik számára valahol a határtalan és kiismerhetetlen lelke mélyén, az imént említett egyetemes összetévesztés és tükröződés következtében. Abban a pillanatban, ahogy elfogadtam az ellenségi alapállást, ráfogva és rámondva valakire azt, hogy ő az én ellenségem, engedek az ember bűnbeesett állapotát létrehozó és fenntartó ontológiai tévedésnek és menthetetlenül, én is ellenséggé válok. Ezáltal automatikusan működtetni kezdem az ellenséges léthelyzetemnek megfelelő negatív mágikus képzelőerőmet. Ez a zavart, csak az anyagi formákat: a részeket látó, és ezért részre-hajló: egészségtelen (beteg) öntudatom által működtetett imaginációm, létrehozza számomra a rész-képzeletem mágikus hatásaként megvalósuló ellenséges élethelyzeteket és létkörülményeket és végül a betegségeket.

Tudom, kedves olvasóm, hogy ezt a misztikus galuskát nehéz egyszerre lenyelni egy ártatlan regényolvasó számára, és az egésznek mintha moralizáló kicsengése is lenne. Nem fair eljárás ez részemről egy becsületes olvasóval, vagyis veled szemben, de meglátod, hogy nemsokára kinyílnak mindebből a regényes szirmok is és, hogy ez a svindli-gyanús, cikornyás gondolatgubanc is (Ami nem más, mint az egyedül érvényes meghatározása az ellenség-képzetnek), amivel itt mellbe vágtalak, át fog alakulni a közös könyvünk, előrehaladást és új, vízöntői szellemi felfedezéseit biztosí­tó kézikönyvvé, szellemi bedekkeré, mágikus kulccsá. Éppen ezért, térjünk vissza egy kis időre a Nemes Mózes látszatra kivételes, – „karizmatikus” (sicc!)– hogy ne adj Isten: „szent” személyéhez, amelyről ki kell derítenünk, minden viccgyártási és pro­fanizálási szándék nélkül, itt most és mindjárt, nem csak a magunk, hanem a föld­kerekség minden élőlénye érdekében, hogy szeretett Nemes Mózes, akit több éven át püspökévé választott az erdélyi református egyház presbitériuma, mennyire világos, egyszerű, természetes, egészséges és a szó pozitív értelmében vett, közönségesen normális személy.

Azért vagyok kénytelen közönségeset írni, hogy ezzel is érzékeltessem: mindaz, amit ez a fiatalon püspökké választott férfi művel – legalábbis a mindannyiunk szá­má­ra követhető közélet színterén – nem rendkívüli tett, hanem mindenki által gyakorolható természetes életforma és mondhatni, magatartás, amely magatartást minden normális, épeszű és ép lelkű embernek, aki egy kevés emberi öntudattal is ren­delkezik, gyakorolni kellene. Pontosan akkor vétkezünk mi, huszadik század végén élő, az anyagi lét, vagyis a vélt anyagi érdekeink pszichológiai káprázatában összezavarodott emberek, amikor az egyedül normális magatartásra és globális szempontból ésszerű életvitelre, a némi önfegyelem és lelkiismereti következetesség árán mindenki által elérhető és követhető morális emberi magatartásra ráfogjuk, hogy rendkívüli. Ezáltal elhárítjuk magunktól a példa személyes követésének még csak a gondolatát is. A rendkívüli tettek és a rendkívüli személyiségek, amint a rendkívüli (tehát: renden kívüli) fogalom maga is jelzi, inkább megbontják a ter­mé­sze­tes rendet, miközben Nemes Mózes a közösség cselekvésrendszerek színpadán foly­ta­tott életvitelével a lehető legegyszerűbb, áttetsző és következetes gondolkodás­mód­jával és állásfoglalásaival nem rendkívüli, hanem az örökké létező és egyetemesen érvényes emberi szellemiségnek ad félreérthetetlen megnyilvánulási formát. Tulaj­don­képpen nem tesz egyebet, mint következetes marad ahhoz az egyetemes erkölcsi rendhez, ami számára már egész fiatal lelkész korában megnyilatkozott és ehhez a látomáshoz igazítva életét, tetteit és szavait, vigyáz arra, hogy a személyes felelősségre fektetett alapállása megmaradjon, hogy a szavai, tettei, gondolatai és képzelete között az összefüggések és a megfelelések megmaradjanak és megvalósulhassanak. Ezért nem ő a rendkívüli ember, hanem pontosan azok, akik az életnyerő életstílusuk és csodaváró fantazmáik által félrevezetve és kicsinyes érdek-képzeteiknek alárendelve a természeti értelmüket és lelkiismeretüket, zavaros életükkel és cselekedeteikkel folytonosan megbontják a létezés rendjét. Azok az emberek, akik őt ellenségként kezelik és támadják, mint ellenséget, anélkül, hogy Nemes Mózes valaha is megneve­zett volna közülük egyetlen személyt mind ellenséget, az egyetemes összetévesztési mechanizmus áldozatai és ebben a zavaros, zaklatott és törvénytelen állapotukban előbb-utóbb el fognak senyvedni az élet folyamán, miközben Nemes Mózes nyugod­tan és következetesen, kiegyensúlyozott békés lélekkel és egészséges testtel halad előre a saját világos sorsának az útján.

Úgy-e mennyire egyszerű? És mégis, mintha nagyon bonyolult lenne. Vagy nem is bonyolult, csupán összetett? Végsősoron mégiscsak akarat kérdése. Akarom-e hogy ne legyen ellenségem senki a világon? Igen? Akkor elsősorban azt kell akarnom, hogy személyiségtudatomban én soha ne legyek ellensége senkinek. Mit gondolsz, kedves olvasó, az iménti fejezetben ellensége volt-e Balog Ádámunknak Vérmes őrnagy? – Persze, hogy igen! Igen, de miért? Azért, mert Balog Ádám, neveltetése következtében és romániai magyar kisebbségi státuszának intenzív átélése hatására, már évekkel azelőtt elfogadta a Szekuritáte nyomozó tisztjeihez, valamint a diktatórikus román államhatalmi apparátusát képviselő és kiszolgáló személyekhez való viszonyát, mind ellenségeset. Ezért szegény főhősünknek viselnie kellett az ellenség-státuszából adódó következményeket, amelyek állandósították tudattalanja legmélyebb rétegeiben az üldözöttség képzetét. Az ellenség-állapot, illetve az ellenség-tudat és a fizikai szerve­ze­tünk egészségének a felbomlása közötti összefüggésekről még lesz szó a későb­biek­ben. Most viszont még csak annyit kell tisztáznunk a nagy regényes kalandunk elején, hogy egyetlen szó sem kerül csak úgy, az esztétikai örömeid fokozása céljából ebbe a KÖNYVBE.

Ezért például el kell fogadnod, hogy azt a kijelentésemet, miszerint a legelső nega­tív képzet, amivel az olyan igazi harcosok, mint a szamurájok és a beavatott keresz­tény lovagok gyökeresen le kell, hogy számoljanak, az nem más, mint az ellenség képzete, annak érdekében, hogy szabadon és főként, hogy keresztényi szeretettel har­colhassanak, nem azért írom ide, hogy ezzel téged szórakoztassalak. Az igazi harcos szeretettel és nem gyűlölettel harcol, és szeretettel döfi le azt a tévelygőt, aki úgy képzeli, hogy ő az ellensége, amennyiben ez kikerülhetetlen. Az igazi harcos meg­szaba­dult az ellenségképtől és a gyűlölködés zavaróan-zavaros káprázatától, és meg­tanulta nemcsak azt, hogy Istent tisztelje és szeresse a vele harcoló ellenfelében, hanem azt is, hogy miként kell szívből jövő, felhőtlen és derűsen odaadó szeretettel megpofoznia gyermekét, ha az túllép bizonyos viselkedési határokat, ha kényeskedik, vagy szemtelenkedik, pontosan a gyermeke lelki egyensúlyának és egészséges személyi tudata kifejlődésének az érdekében. 

Amennyiben azt kérdeznéd mégis, hogy mire jó ez a furcsa, – mert számodra szokat­lan – eszmefuttás, az egészséges létezésről, illetve az ellenség nélküli létezés állapotáról, arra kell gondolnom, hogy a regény hasznos olvasására még nem vagy felkészülve. Ezért mielőtt fejest ugranánk a nagy szerelmi kalandok labirintusába, ahol akarva akaratlanul, megint csak találkoznunk kell az ellenség téveszméje és tév­képzete által létrehozott erkölcsök szerint élő hősökkel, vizsgáljuk meg egy kicsit a mostani léthelyzetedet és a rejtett kedélyállapotodat. Vagyis az egészségedet. Merem fogadni, hogy neked is úgy, mint másnak – és anélkül, hogy tudnál róla – egyelőre ellenséged az egyik munkatársad. Vagy a főnököd. Az alkalmazottad. De több mint valószínű, hogy ha nem is nyíltan, de rejtetten ellenséged az anyósod, az apósod, a saját feleséged (a férjed), a fiad, a lányod, a szomszédod, a főbérlőd, az albérlőd, a szemetesed, az orvosod, a kertészed, a kőművesed. Ellenséged a lépcsőházfelelősöd, a szeszélyes szeretőd, a szabód, a kocsijavítód, a víz- és gázszerelőd, az ügyvéded, a könyvelőd, a bankárod, a polgármestered, a képviselőd, a kérelmeződ, a hiteleződ, a házvezetőd vagy a házmestered, aki megkeseríti az életedet. Igen, a másik, a lusta, figyelmetlen, a felelőtlen, a meggondolatlan, az egoista, szűklátókörű, kapzsi, becs­te­len, nehéz felfogású, hanyag, rendetlen, flegma, beképzelt és nagyképű idióta. Téged a román, a szlovén, a magyar, a török, a görög, az orosz, a szerb, az albán, vagy a bos­nyák nacionalista, a zsidó kozmopolita, a cigány gazember kihoz a sodrodból. Neked a gerinctelen, gyáva, agresszív, tökkelütött, kegyetlen, szűkagyú, kicsinyes, erélytelen személy, mindegyre felületeskedik, vagy kibabrál veled, borsót tör az orrod alá, tu­da­tosan keresztbe tesz, vagy közönyösségből eredő figyelmetlen kezelésével, kétségbe ejt, és boldogtalanná tesz. Összezavarja az ügyeidet, lehetetlenné teszi az érvényesülé­sedet, visszaél a bizalmaddal, a türelmeddel, a jóságoddal, az időddel, és így tovább. Ezért neked állandóan szorongani kell, résen kell lenni, meg kell őrülni, ki kell borulni, stresszben kell élni, bele kell betegedni, és így tovább. És amiért végső soron természetes, hogy ő számodra egy ellenszenves ember, nem bírod elviselni a képét, vagy legalábbis a vele való együttlétet, téged az ő személye egyszerűen kiborít, az őrü­letbe vagy a betegségbe kerget, és mindezért úgy érzed, hogy végső soron ő a te ellen­séged. Mert egyedül ő, a másik, vagy ők, és csakis ők a mások azok, akik mindent állandóan elszúrnak, felelőtlenül kezelnek, akik téged becsapnak, megcsalnak, átver­nek és kijátszanak, és megtámadnak, és ellenszenvvel viseltetnek irányodban, aki pedig, ha nem is vagy egy jóságos angyali lény, de megteszel mindent, hogy rendesen és becsületesen elvégezd a dolgodat, hogy civilizáltan és emberhez méltóan járj el mindenben. Ők, a lelkiismeretlen és figyelmetlen és felelőtlen csaló gazemberek hoz­zák létre számodra azokat az ördögi körülményeket, zavaros és ellentmondásos társa­dal­mi körülményeket, a feszült családi és lelkiállapotokat, amelyek következtében te szen­vedsz, pontosan úgy, mint regényünk főhőse: Balog Ádám, olyannyira, hogy már gör­csöl az epéd, szúr a veséd, a szíved és a májad, fáj a léped, a tüdőd, hiszen miattuk nem vagy képes már nyugodtan és önfeledten egy egészséges, mély lélegzetet sem venni.

Az újkori gondolkozási minták szerint mindig és állandóan a mostoha és kedvezőtlen körülmények és mások, az ellenségek, a te boldogtalanságodnak az okozói. – „Hát nem is Én!” – gondolod logikusan – mint ahogy logikus számodra, hogy mindig más (és mások) a te boldogságodnak a feltétele, aki viszont nem akarja ezt megérteni (mármint azt, hogy ő a te boldogtalanságodnak az okozója) és így ő neked, ha kimondatlanul is, de egyértelműen az ellenséged. Hiszen amennyiben ő figyelmesen, becsületesen és jól végezné a dolgát, és jó lenne hozzád, úgy ahogy te is jó vagy hozzá, te nyugodt tudnál lenni, neked nem lenne rossz a közérzeted, nem kel­le­ne állandóan stresszben élned, és nem fájna a gyomrod, a szíved, az epéd, a veséd, a májad, a tüdőd és nem szoronganál állandóan és nem lennél ideges! Nem így van? Hiszen logikus, hogy ő, a másik, a te nyugalmadnak, lelki békédnek, a jó közérzeted­nek a feltétele! Ezért nagyon szeretnéd, ha ő egy kicsit figyelmesebb lenne. Mert, ha igazán szeretne téged, akkor jobban odafigyelne, hogy mit csinál, tekintettel lenne az érzékeny személyedre és a te nehéz életedre. Ha észre akarná venni, hogy mennyi gondot okoz neked ő a figyelmetlenségével, a felületességével, a felelőtlen ignoran­ciá­jával? Ha vigyázna arra, hogy miatta ne légy feszült, hogy ne bosszankodj, hogy te ne mérgelődj, hogy ne idegeskedj fölöslegesen, hogy ne szoruljon el a torkod, hogy ne görcsöljön az epéd, ne szúrjon a szíved és a májad, ne szökjön fel a vérnyomásod, ne fájjon a fejed, ne görcsöljön a veséd, stb., stb., stb., nem?

Valószínű tehát, hogy ez a felelőtlen személy, nap mint nap, ott van melletted. Ő a te feleséged, a te férjed, az anyósod, az apósod, vagy éppen a te valamikori kedves kisgyermeked. Ő, aki, lám, kamaszkorára elvadult, mert egyáltalán nem rád hasonlít, hanem „az anyjára” (az „apjára”), vagy a férjednek – feleségednek a szüleire, ponto­sabban: arra a nagyanyjára-nagyapjára, nagybátyjára, nagynénjére, akit te sohasem kedveltél, és aki általában és természetesen „A MÁSIK” (a férjed, a feleséged) család­já­nak a tagja. Ő nincs tekintettel a te érzékenységedre, a te lelki finomságodra, jó ízlésedre, elfoglaltságodra, munkahelyi gondjaidra, komolyságodra, gyomor­fekélyed­re, infarktusodra, más betegségedre és a betegségeiddel együtt járó erkölcsi érzékedre, a korrektségedre. És mindegyre azt teszi, ami zavar téged, amiről te tudod, hogy nem helyes, amit nem úgy kell csinálni, amit nem úgy szoktak tenni, ami értelmetlen, zavarkeltő, hiábavaló ostobaság, ízléstelen, erkölcstelen hülyeség, és így tovább... Ami téged felingerel még akkor is, ha unod kimondani, és inkább magadba fojtod a keserűséget, ami persze még nagyobb baj, mert asztmás légszomjad van néha, vagy a torkodban érzed a fojtást, mert hiszen torkig vagy már az egésszel, és a tarkódban is egy szűnetlenül fokozódó nyomást érzel.

Nem tudsz boldog lenni, barátom, mert az ellenséged éppen az élettársad, a szere­tőd, a munkatársad, a gyermeked, az anyád, az apád, vagy az anyósod! A kamaszodó, felnőtté váló gyermeked nem az ellenséged? Hiszen nem úgy viselkedik, mint ahogy annyi érte hozott áldozat, az ifjúságod, az életed és az egészséged feláldozása után elvárnád azt tőle! Hát miféle világ az, kedves olvasóm, ha még a „saját gyermeked” miatt sem tudsz nyugodt és boldog lenni? Mit várhatsz ezek után a férjedtől, a feleségedtől, az anyósodtól, az alkalmazottadtól, a rendőrödtől, az ügyvédedtől, a villanyszerelődtől, a postásodtól, az orvosodtól és a gyógyszerészedtől? Az ország­gyűlési képviselődről, a rendőrminiszteredről, az államelnöködről ne is beszéljünk! Na, dereng már valami? Kimondjam? Tessék: a te boldogságod és a te egészséged egye­düli megteremtője csak és csakis te egyedül lehetsz. (Persze nem egoista aszkéta­ként, párkapcsolat nélkül és a közösségből kivonulva valamilyen kolostor vagy más lelki börtön kényelmes falai közé.) És ez még akkor is így van, ha most irtózatosan káromkodsz, amiért ilyen ócska közhellyel etetlek, egy ilyen, mindenki által év­ezre­dek óta elfogadott, de senki által komolyan nem vett, a mese és a humor – megvaló­sí­tásra nem kötelező – életszférájához tartozó közhellyel, amitől viszket a könyököd. Hát kellett neked megvásárolni ez a könyvet?           

– Kellett!

Mert, amennyiben a mérges káromkodást, vagy a fölényes vigyorgást abba hagyod és a következő órákban – napokban a könyv segítségével szellemi erőfeszítéseket teszel annak érdekében, hogy teljes mélységében megértsd azt, hogy miért vagy te és egyedül csakis te a saját boldogságod és egészséged záloga, megteremtője és fenn­tartója, akkor nem kell több, olyan könyvet vásárolj, amely ezt, vagy az ellenkezőjét bizonyítja be számodra. Ha ez megtörténik, akkor én is szabad leszek, és nem kell több olyan könyvet írnom, amely megérteti veled: a férjed, a feleséged, pártod, a po­li­ti­kai képviselőd, vagy a mások férje és felesége, a mások pártjai és képviselői sem lehetnek a te boldogságod, a te lelki nyugalmad és a te egészséged feltételei. Amennyi­ben ezt nem tudod, bocsánat, nem akarod megérteni, a jókedved, a derűd, a lelki nyugalmad, az életkedved csak látszólagos mert rajtad kívüli okokhoz, szemé­lyek­hez, eseményekhez, jelenségekhez és folyamatokhoz, illetve helyzet­alakulások­hoz van kötve és ezért, bármely előreláthatatlan és kedvezőtlen esemény, sorsfordu­lat hatására felborulhat az egész lelki berendezkedés és ezzel együtt az egészséged.

Ha nem így van, azt jelenti, hogy te, éppen te kivételesen, egy eszményi férjre-fele­ségre találtál, akit az Isten direkt neked rendelt, amennyiben az Isten éppenséggel ilyen földi megrendelések kielégítésével foglalkozik, és amennyiben lehetséges lenne, hogy te az ő megkülönböztetett protekcióját élvezhesd egész életed folyamán, csak úgy, mert ez neked valamiért épp kijár. Ettől az eszményi feleségedtől, vagy férjedtől született egy, vagy több, eszményi gyermeked, és szintén az eszményi feleségeden keresztül hozzá jutottál egy eszményi anyóshoz és egy eszményi apóshoz és termé­sze­tesen eszményi anyagi háttérrel indultál az életbe és amennyiben mindez igaz, máris leteheted ezt a könyvet. Amennyiben nincsenek eszményi családtagjaid – és tapasz­talataim alapján, inkább ez a valószínű – és továbbra is érdekel ez a könyv, ez azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb állsz az egészséghez és a boldogsághoz, mint az átlag, mivel a feleségeddel – férjeddel megértettétek azt, hogy nem vagytok egymás boldogságának a feltételei. Ti autonóm személyek vagytok, két egymástól jól meg­különböztetett látásmóddal és teremtőképzelettel, de a lélek és a szellem legfinomabb rétegei szintjén mégiscsak egymásra hangolódni képes lény, aki már tudja, hogy egyetlen szellemi forrásból született. Olyanok, akik tudják, hogy az egységes szellemi eredet ellenére, felmérhetetlen belső erőfeszítéseket kell tenni külön-külön, annak érdekében, hogy szerethessék egymást folytonosan, minden zavaró körülmény elle­né­re és ezáltal a szellem szintjén egymással folyamatosan kapcsolatba legyenek. Ha eddig eljutottál, a tisztánlátásod fokozása érdekében körül nézhetsz a rokonságod­ban, a baráti körödben, a városodban, a faludban, az országban, a világban! Nézd csak jól meg és számold össze, hogy hány ember ugrana a másik torkának, miközben nyájasan mosolyog, vagy kíváncsi és érdeklődő arcot vág, miközben azon töpreng, hogy voltaképpen a másik személy neki miért is az ellensége?  Ha hinni lehetne a misz­tikus, auralátó személyeknek, akik szerint az aurában, különböző foltok és elszíne­ződések alapján látni lehet az elfojtott érzelmek, az agresszivitás, az indulatok és a szenvedélyek váltakozását az emberi lélekben, akkor örvendhetünk, hogy csak ke­veseknek adatott meg ez a képesség, mert egy ilyen átkozott tisztánlátással, állan­dó­an csak a gyűlölet színeit kellene látnunk, és állandóan azt kellene észlelnünk, hogy mindenki mindenkinek az ellensége. És mindez csupán ama tévképzetünk miatt, hogy az ellenség, az kívül van a természetben, vagy a másik ember személyében.

És most fogózz meg jól: az ellenségképzet annak a következménye, hogy úgy kép­zeljük, az elemi természet a mi boldogságuknak a feltétele. És pontosan úgy, ahogy e sok jóságos ártatlan embernek a természetből ki kell csikarnia az ő jogos boldogsá­gá­nak az eszközeit, ugyanúgy kell kikövetelnie a másik embertől a boldogságához szük­séges feltételeket és természetesen magát a szeretetet. Ha ilyen komolyan körül­néz­tünk a külső világodban, a családi és társadalmi a környezetedben, próbálj meg egy pillanatra magadba nézni jó mélyen és kérdezd meg őszintén önmagadtól, hogy te, aki olyan jószívű, jóakaró, jó kedélyű, jó humorú, nagyvonalú, szorgalmas, figyelmes, odaadó, derekas ember vagy, hány ember nyugalmának, derűjének, boldogságának és egészségének lehetsz és vagy most a jelenben is a feltétele? Vagyis hány embernek vagy te, tudatosan, vagy öntudatlanul az ellensége? Megnyugtatlak, hogy nagyon sok­nak. Sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy rajtam és még egy pár hozzám hason­lóan gondolkozó bolond személyen kívül, az egész élő emberiségnek az ellensége vagy. Szörnyű egy helyzet, nem? Fogadjunk, hogy soha nem gondoltál volna erre! Fogadjunk, hogy mindig azon csodálkoztál, hogy miért ellenségeskednek veled, ártat­lan és jóindulatú és jóakaró emberrel, egyes személyek? Most már tudhatod: ők is ugyanattól a kényszerképzettől szenvednek, mint te, vagyis ők is áldozatai ugyan­annak az egyetemes összetévesztésnek: azt képzelik, hogy te vagy az ők boldogságá­nak a feltétele. Azt viszont, hogy mit tehetnél e szörnyű állapot megszüntetése érdekében, nem árulom el, mert ha elárulnám sem érnél vele semmit.

Én most csak azt árulom el neked, hogy miért nem írok számodra egy olyan regényt, amilyet te megszoktál (sem klasszikus krimit, sem posztmodern fantazmát) és amilyet én valamikor számodra elterveztem. Ennek a teljes megértéséhez viszont megint csak egy, hárompercnyi, számodra nagyon kellemetlen és téged nem valami előnyös fényben feltüntető, egy szalonképes komoly regényben meg sem engedett, de még a komolytalan regényben is szokatlanul furcsa magyarázatra, magyaráz­ko­dás­ra van szükségem. Három perc türelmet kérek tehát, kedves olvasó, még mielőtt a jóságosan mafla és a maflául szenvedélyes Balog Ádámnak, a szépségesen zavaros Dóra és az ördögi következetességgel következetlen Géza sorsával egybeszőtt diadal­mas bukásai után, a világegyetemet működtető Logosszal, a Szent Áthatolás őserejé­vel való közvetlen kapcsolat felvétele közben zajló élményeit és tanulságait is el­mesél­ném. Szükségünk van erre a három percre, annak érdekében, hogy még több világossággal és még több szeretettel foghassunk belé mindketten a beígért, erotiku­sabb­nál erotikusabb, a shakespearei-rómeói szerelemnél szerelmesebb, a Szentkuthy féle szellemi kalandoknál szellemibb, a Sütői sors-csatáknál is drámaibb és a meg­világosodásnál is világítóbb fejezetek élvezetébe.    

Erre a három percre azért van szükségem, hogy még egy, az emberi gondolkozás és a bizonyos emberekhez, tárgyakhoz, személyekhez, helyzetekhez való ragaszkodá­sunk, érzéseink, vagyis az értelmi világosságunk és a szeretetünk működési mecha­niz­musát zavaró elemét ismertessem meg veled. Az értelmünk szerinti jó szándékunk és a megvalósulás között tátongó önkéntelen hazudozások által létrehozott szaka­dékot kell bevilágítanunk, amely tátongó szakadék gyökerében zavarja össze és teszi lehetetlenné azoknak a fő életerőknek a tiszta, egyértelmű megnyilvánulását, vala­mint ezen őserőknek az egymáshoz való harmonikus viszonyulását. Ezek az őserők a mindennapi fogalmaink által jelölt, minden létezési formát megelőző, azokat létrehozó-megalkotó és végső soron világalkotó, a világban és az életünkben élő és ott közvetlenül és kivédhetetlenül hatni képes léterők, őshatalmak és létprincípiu­mok. Ezek a léterők, amelyek mára, a mi ésszerűen steril (modern!) személyi- és világ-tudatunkban egymással könnyen felcserélhető fogalmakká degradálódtak, magának a Teremtőnek az elsődleges megnyilvánulásai. Ezeknek az őserőknek a kép­zeteit az okoskodó tudósaink, az íróink és filozófusaink, valamint az erkölcsös­ködve fontoskodó papjaink mára steril fogalmakká züllesztettek. Kezdjük például a gon­dolattal. A gondolat közvetlenül is ható erejével. Pontosabban: annak a kérdés­nek a tisztázásával, hogy ez, a minden irányba ható, egymásba gabalyodó, tükröző és viszont-tükröződő, értelmező és értelmeződő, minden irányból ránk törő infor­máció­folyam, szellemi fényáram, hogyan kerülhet összhangba azokkal a cselekedeteinkkel, amely cselekedetek mégiscsak egyértelműbbek, láthatóbbak, követhetőbbek a gon­do­latoknál? – Tudom, tudom, kedves olvasóm, aki még nem lettél sem a barátom, mert – nagyon helyesen! – gyanakszol rám, és nem adod be könnyen a derekadat, tudom, hogy számodra úgy tűnik, hogy megint egy borzasztóan fárasztó, sőt: unal­mas, még pökhendi hangnemében is mintha kioktató, moralizáló, unalmas „szöve­gelésbe” akarok belefogni. Tudom, hogy ebből neked eleged van, és ráadásul az ilyes­mi nem is igazán regénybe való, hagyjuk ezeket a papírkukacokra, nagyokos teoló­gusokra és filozófusokra, a filológusokra, a pszichológusokra, a futurulógusokra és az urológusokra. Szóval pontosan tudom, hogy most mit gondolsz, és teljesen igazat adok neked abban is, hogy amennyiben nem hagyom azonnal abba, földhöz vágod a könyvet és ezután csak az izgalmas, és cselekményes krimiket fogsz olvasni. Olya­no­kat, amelyekben az ellenség meg is jelenik konkrétan, csaknem hús-vér valóságban, és azt el lehet kapni, sarokba lehet szorítani, le lehet teperni, móresre lehet tanítani, be lehet verni a pofáját, dutyiba lehet dugni, agyoncsapni, lelőni, mint egy kutyát. Mert az ellenséget el kell ítélni, meg kell semmisíteni, és ki kell irtani még az írmagját is. Az anyja szentségét neki! – Mármint az ellenségnek, csakis neki! Szóval minden­képpen cselekedni kell valamit, és persze mindig kifelé, a rajtad kívüli, vagyis te személyeden, az öntudatodon kívül eső világra nyomást és hatást kell gyakorolni, és akkor a dolog egyszer s mindenkorra el lesz intézve a regényben, és te nyugodtan leteheted a könyvet, újra részed volt egy igazi olvasmány-élményben.   

Szóval ezután csakis megbízható, okoskodás nélküli és jól követhető cselek­mény­nyel rendelkező regényeket fogsz olvasni. Izgalmas eseményektől duzzadó története­ket. Mondjuk, krimiket és pornó-regényeket. Maximum izgalmas és értelmes pszicho­ló­giai drámáktól feszülő társadalmi korrajzokat, de inkább csákányoló kalandregé­nye­ket váltva műveltség-gyarapító történeti regényekkel, amelyekben folyamatosan tör­ténik valami. Olyan regényeket, amelyeknek a cselekményébe nem pofázik bele a nagyokos író, a zavarosan misztikus kommentárjaival és értelmezéseivel, hanem egyszerűen leírja a tényeket. A főhős nehéz helyzetét, az ellenséges világot és benne magát az ellenséget és az ellenségeket. Megírja a sok és sokféle, értetlenségből, vagy merő rosszindulatból fakadó ármánykodást, a családi, gazdasági és politikai intrikát, a méregkeverést, a szenvedélyes szerelmeket és a még szenvedélyesebb erőszakot, az apagyilkosságot, a népnyúzást, a nép boldogsága érdekében feláldozott királylánynak a szüleihez intézett megható monológját, az ördöggel cimboráló főpapot, szóval min­dent, ami nem unalmas és nem fárasztó számodra, hanem érdekes, nagyon érdekes.

De még ezekbe a holtbiztos, nem unalmasként reklámozott könyvekbe is beleolvasol az elején és a végén, vásárlás előtt, nehogy e könyvben használt, vagy hasonló eljárással behúzzanak még egyszer a csapdába! Mert neked az ilyesmiből aztán eleged van, téged éppen eleget oktattak mindenféle nagyokos és morális haszontalanságra az utóbbi időkben, aminek mind csak kárát láttad, és most már tényleg eleged van az egészből.

Tudod mit? Igazad van! Egyet értek veled. Engem is eleget oktattak egész negyven éves koromig olyan dolgok felől, aminek az életemben semmi hasznát nem vettem, de kárát, azt igen. Ezért én ma, nemhogy a moralizálás és az okoskodás, de még a humanista segítségnyújtás pozitív értelmében sem hiszek. Nekem volt alkalmam megfigyelni közelről azoknak a szegényeknek az életét és a sorsát, akiket a nyugati Caritas-jellegű szervezetek gazdagodási tanfolyamokkal és anyagi segítségeikkel megsegítettek. Pontosan ezért én nem akarok semmi ehhez hasonlót elkövetni veled. Hidd el, hogy Én csupán értékesebbé, vagyis személyesebbé és valóban izgalmassá akarom tenni mindkettőnk számára ezt a könyvet. Figyeled? – Nem csak számodra, hanem számomra is! És így, ha már a könyvírás közbeni élvezete mellett az én érdekem is egyértelműen benne fekszik, de nem az utólagos siker reményében, ha­nem az azonnali lelki-szellemi és anyagi gazdagodás igényével, az írástudói felelős­sé­gem által amúgy is állandóan ellenőrzött igyekvésem pozitív irányultságát és jó­hiszemű­ségét te is állandóan ellenőrizheted. Hogy jobban megértsd, mit akarok és, hogy az ellenőrzés kulcsát is a kezedbe adhassam tehát, mindössze három percre igénylem még a türelmedet, azután nagy lélegzetvétellel, mint ahogy egy NAGY KÖNYVHÖZ az illik, berohanunk az élet sűrű fergetegébe.

Kérlek, most azonnal nézz az órádra és ellenőrizd: szavahihető emberre akadtál-e bennem?

Három perc tehát, pontosan három:

Szóval… hogyan hozható összhangba az egyszerre ezer irányba kiterjedő gondolat­világunk, azzal, amit mondunk, amit állítunk igazságként, azzal az erkölccsel, amit hirdetünk az életben és végső soron mindazzal, amit hiszünk? Hogyan lehetséges azt megtenni, ami a világon a legegyszerűbbnek tűnik és mégis, végső soron mindig ez lesz földi létünk legnehezebb feladata: az tudni illik, hogy legalább magunknak ne hazudjunk annyit, amennyit egyébként állandóan hazudunk az embertársainknak, vagy legalábbis kevesebbet hazudjunk magunknak annál, mint amennyit a legtöbb jóindulat mellett is kénytelenek vagyunk hazudni másoknak?

Hazudozási kényszerünk a teremtésben létező és a korábbiakban leírt, egyetemes összetévesztési folyamatból adódik. Ezért külső ráhatással, vagyis úgynevezett objek­tív eljárással ez ellen, a természetes hazudozási kényszer ellen, semmit nem tudunk tenni. Erre a tehetetlenségre, a nagy filozófusoknak és az általuk nevelt, illetve a taní­tásaikon nevelkedett diktátor-nevelőknek és zsarnok-tanácsosoknak a teljes kudarca a legjobb példa. Személyünkön, illetve a mágikus erejű képzeletünkön belül viszont nagyon sokat tudunk tenni, mert saját képzeletét az akaratával mindenki ki tudja javítani. Hiszen, ha nem akarok valamiről képzelegni, nem fogom azt tenni. Ennek a javítási-nagytakarítási folyamatnak az előfeltétele nem más, mint az egész vonalon végig nyomuló és a mindannyiunk szellemére egyaránt ható civilizációs hazugság tényé­nek a beismerése. Jézus volt az első ember az emberiség történetében, aki a küldetése megkezdésétől, nem kellett hazudnia egyszer sem, mert a negyven napos böjttel egybekötött meditációja során, teljes lényével összhangba került az egyetemes törvényekkel. Ezért tudott fizikai beavatkozás nélkül gyógyítani és ezért nem bete­ge­dett meg soha. Avagy hallottál, vagy olvastál te olyat, kedves olvasó, hogy Jézusnak májpanaszai, epegörcsei, húgyhólyag, here vagy prosztatagyulladása, homloküreg-gyulladása, migrénje, vércukra, vagy legalább szívritmus zavara lett volna? Netán magas vérnyomása?

Mit mondhat erre a szemforgató, esendő mivoltára való hivatkozásával magától minden felelősséget elhárító, vallásos személy? „Jaj kérem, Jézus Krisztus az Isten fia volt, rendkívüli, isteni személy, másabb valamennyi szentnél. Pedig már csak ezek a szentek is, milyen rendkívüli emberek voltak! Mi, közönséges emberkék, igazán nem kelhetünk versenyre Krisztussal, vagy a szentekkel.” Mintha a versengés, az erő- és képesség összemérés, vagy akárcsak az összehasonlítás is lehetne itt a lényeg!   

Arról van szó, hogy Jézusnak és a szenteknek a példája mindenki számára követ­hető, felölthető és gyakorolható, mert ő sem beszélt semmiféle más keresztről, mint a tudatos és felelős sorsvállalásról. A mi sorskönnyítési, sorselhárítási-kikerülési törek­vé­seinkből tákolt hazugságrendszerünk labirintusa nagyon könnyen lebontható, mi­helyt rájövünk, hogy az ellenség nem kívül van, hanem belül, a negatív képzele­tünk­ben. A külső ellenség téveszméje által létrehozott hazugság-labirintusaink lassan felcserél­he­tők közvetlenebb, ellenségkép nélküli gondolatokkal, olyanokkal, amelyek nem késztetnek minket olyan hazug szavakból és hamis magatartásokból font, védekező-biztosító stratégiák kiépítésére, amelyek ellentétbe kerülnek az emberi értékekről val­lott szavainkkal és eszméinkkel. – Ne, kedves olvasóm, ne vágd földhöz még a köny­vet, nem telt el még el a három perc! Inkább figyeld meg, hogy én itt, ebben a KÖNYVBEN magamra vállaltam minden felelősséget és ezért határtalanná nőtt a szabadságom. Így még azt is megtehetem, hogy a klasszikus írói fegyelemnek fittyet hányva és a kab­bala szellemi beavatási rendszerének az egységes struktúrájára épített könyvünk­nek a holografikus természetét kihasználva, lehetővé tegyem számodra is az egység­látást és a három perc letelte után, mindjárt fejest is ugrunk a világirodalom egyik nagy szeretkezési aktusával nyomatékossá tett szerelmi fejezetbe. Az éhségsztrájk, illetve az éhségsztrájkok tanulságait, valamint az azokat követő megvilágosodások eredményeit, mindenestől átutalva a regény későbbi fejezeteibe.

Kedvenc íróm, Hamvas Béla sokat idézi Nietzsche azon mondatát miszerint el­enyésző azon hazugságoknak a mennyisége, amit mások félrevezetésére használunk, ahhoz a hazugság-rengeteghez képest, amivel saját magunkat vezetjük félre. Amikor ennek a mondatnak a jelentőségét valójában megértettem, úgy viselkedtem egy da­ra­big, mint akit valami nagyon piszkos dolgon folyamatosan rajtakapnak. Napokig és hetekig és hónapokig folytonosan rajta kaptam magam, hogy állandóan és önkén­te­lenül hazudok, pedig az elején csak egy érdekes, aforizmaszerű, okoskodó szellemes­kedésnek találtam az egészet. Igazságtartalma azonban nagyon is hamar mellbevert. Ekkor nagyon dühös lettem. Először csak a Hamvas-féle esszéket olvasva, de utána egész elevenbe vágóan: a közvetlenül megélt élethelyzeteim, személyi konfliktusaim és betegségeim igazi okait felülvizsgálva, újraértékelve, az elején csak kíváncsiságból, azután az igazság gyakori beigazolódásának eufóriájában, végül dühösen, egyre dühösebben és végül dühöngve ordítottam magamban, hogy miért nem mondta el ezt nekem eddig senki sem?! Leéltem a fél életemet és még magammal szemben sem élhettem becsületesen legalább egy fél perc erejéig! De tényleg. E mondat cáfolhatat­lan igazságtartalmának a hatására rájöttem, hogy a kamaszkori személyi öntudatom kifejlődése óta, egyfolytában csak hazudtam magamnak! Hát ez az állapot nem kész tragédia? Nem szüntelen és sorozatos tragédiák melegágya? Igen, kedves olvasóm, nekem addig, ameddig rá nem jöttem ennek a mondatnak az igazságára, hazugság­ból állt az egész életem! Neked nem?... – Te csak azt hiszed, hogy nem!

Csoda-e hát, ha annyi mindent elrontottam, elrontottunk mindketten az életben? Csoda-e, ha az emberek a fennkölt szónoklatok, abszolút biztos gazdasági programok, humanista jó szándéktól duzzadó versek és fennkölt eszmék hirdetése közben tönkreteszik egymást és az egész földet?

És tudod-e, hogy egészen közelből hogyan mutat az őszinteség szelleme? Tessék, most aztán végre egyenesen a képedbe vágom, ha nem hiszel nekem még a sok óvatoskodó megközelítés ellenére sem: még ebben a percben is, amikor az oktatói hangnemtől, amiből eleged van nyilván, meg akartalak kímélni téged, szóval nem csak most, hanem amióta ebbe a regénybe belekezdtem, még téged is a fészkes fené­be kívánlak, azért amiért nekem itt folyton önérzeteskedsz. Az tehát az igazság, hogy a pokolba kívánom azt a nagyokos kételkedésedet, a fene nagy önérzetedet, a hülye hiúságodat, amivel kikéred magadnak az oktatói hangnemet. Az igazság az, hogy lábbal akarom tiporni azt a nagyképű, tahó, okoskodó, kételkedő, fölényes, cinikus és tudálékos, minden alapot nélkülöző, üres bölcsességedet, amivel e kitörésem lát­tán, fölényes kíváncsisággal mosolyogsz soraim olvasása közben, mosoly, amiről én tudom, hogy csak arra használ, hogy e cinikus mosolyod vértnek képzelt maszkja alatt, újabb betegségeket szerezz magadnak. Hogy kíméletlen, találó megjegyzéseid­del vérig sértsd az élettársadat, vagyis azt az embert, aki a legfontosabb neked, de nem csak őt, hanem a barátodat is „ha kell”, a többiekről: a munkatársakról, a bolti eladókról, az anyósodról és az apósodról nem is beszélve. Tessék: a képedbe vágom, hogy miközben a műfajhoz illő komolyságot és mértéktartást próbálom betartani, én iszonyúan mérges vagyok rád, amiért nem hagyod, hogy végre mindent elmondhas­sak neked. Mindent, amitől annyira derűssé és nyugodttá válna az életed, mint az enyém, miután a beavató mesterem segítségével tényleg megértettem, hogy milyen szörnyű az önámító hazugság-rendszer, amiről beszél Hamvas Béla és nem rekedtem meg az ő művei felületes, irodalmi olvasatának a szintjén, vagyis a számomra ma már nevetséges esztétikai szférák szintjén. Haragszom rád, amiért nem térhetek azonnal rá a lényegre. Arra, amire rávezetett az úgynevezett művészi tehetségemmel járó, elem­ző és kritikusi-intuíciós készségem, amire rávezetett az egység-átélő és az ítélő­képes­sé­gem, amire rávezettek a krízisekben eltöltött mély töprengéseim. Arra, amiről ta­nús­kodik az egészségem, a szerelmes házaséletem, az összeszedettségében is bonyo­lultnak látszó, de a hazugságaimat leleplező önvizsgálataim perspektívájából ma már logikus és áttetszően világos életem. Szóval jön, hogy felpofozzalak, te hülye bunkó, amiért „valóságos” sztorival rendelkező regényt akarsz, vagy ha nem cselekményest akarsz, mivel te egy kifinomult esztétikai ízléssel rendelkező „befogadó” vagy, akkor sznobizmusodban maximum a Joyce Ulisseséhez, vagy Proustnak „Az eltűnt idő nyomában” című, regényfolyamához hasonló, esztétikai csemegével vagy hajlandó múlatni az idődet. Természetes tehát, ha haragszom rád, amiért ez, az általad jogos­nak hitt egyoldalú, de maximum kétoldalú elvárásod miatt, nekem mindegyre figyel­nem kell a te olvasói érzékenységedre. Én viszont becsületesen és nyíltan, de nem ellen­ségeskedve haragszom rád, amiért mindegyre a regény kiegyensúlyozottságára kell vigyáznom ahelyett, hogy mindent pőrén, egy az egyben elmondjak neked, akár­csak a tizenhatodik fejezetben, amit te azonnal alkalmazni is tudnál a mindennapi életedben, hogy végre valahára te is egészséges lehess. Hogy ne legyenek szexuális és szerelmi problémáid, hogy minden erőfeszítés nélkül és minden tekervényes látszat-megoldások nélkül összhangba kerülhess az élettársaddal, az egész családoddal, az egész nemzeteddel, emberi fajoddal és az egyáltalán nem objektív Isteneddel.

Úgy-e, hogy már csak ettől a felsorolástól is borsózik a hátad, akárcsak nekem is annak idején, nagyokos festő koromban, mérnök-értelmiségi koromban és sikeres újságíró koromban. Hiszen én akkoriban, akárcsak te még mindig, „valami mást ke­res­tem”, valami nagyon tudományosan és vallásosan érdekes, művészi fából-vas­karikát, valami tudományos formulákból és esztétikus lócitromokból felhúzott, ésszerű Bábeltornyát.

Na végre! Jó, hogy ezt végre kiöntöttem. Így már egyenesbe jöttünk, becserkésztük a terepet és felmértük az erőviszonyokat, vagyis a hadállást. Ezen túl már bízhatsz bennem: Én vagyok a te legtisztességesebb ellenséged, aki még finomkodik ugyan egy fél és egy kétharmad regényen keresztül még veled, de a végén így is – úgy is min­dent a fejedhez vág. Kövesd hát bizalommal tovább a mi zaklatottan szimpatikus Balog Ádámunk történetét az ő szegény édesanyjával, rengeteg szeretőjével, de még több lelki bonyodalmával, konfliktusával és betegségével, figyeld meg, hogy sokkal többet hazudik magának, mind a fölényesen kegyetlenkedő barátjának, vagy a szíve első számú választottjának, a gyönyörű Dórának, a misztikus zavarodottság bűbájos Emesének. Akár vissza is lapozhatsz a harmadik fejezethez a mélyebb megértés és a szálak szorosabb összefűzése érdekében. Letelt a három perc? Három és fél? Igazán sajnálom. Én igyekeztem. Nem kellett volna ennyi kitérőre rákényszeríts a hiúságból eredő, nagyokos önérzeteddel. Meglátod, később majd hálás leszel, amiért most téged jogosan, vagy jogtalanul felingerelve, mágikus erejű szellem-kulcsot adtam a kezedbe annak érdekében, hogy a regény misztikus rétegeit saját életedben tovább gyűrűz­tet­hesd, és haragudni fogsz rám, amiért most csak három percet kértem. Nem baj, én is haragszom rád, akkor te miért ne haragudnál? Hisz ellenségek vagyunk, nemde? Csakugyan kedves olvasó: végig, e regényen keresztül, én leszek a te első számú ellen­séged. Vagy a barátod. Választhatsz, de semleges olvasó immár semmiképp nem lehetsz. Aki nincs velünk, az természetesen ellenünk van, de ez nem azt jelenti, hogy az ellenségünk. Ennek tudatában, vele szerető odaadással harcolunk, veszekedünk és verekedünk. Meglátod, hogy csuda-jó mulatság ez!

Most lapozz vissza, kérlek, és a korábbi fejezetekben keresd meg a felelősséget. Nem, kedves olvasóm, nem káprázik a szemed. Igenis, azt a hülyeséget írtam le, hogy keresd meg a könyvnek az I, II, III. és IV. fejezeteiben az írói felelősséget. Azt ugyanis ott keresheted, mert nincsen. Ez az a sokat emlegetett lényeg. Az Én veled szembeni írói felelősségem ugyanis ennek, a te rendeltetésedről szóló könyvnek a lényege. Ez a regényírás misztikus felelőssége, aminek a segítségével megszólaltatom a te felettes Énedet, és amely szentségtörést nem követtem el a korábbi fejezetekben. Azt a felettes ént szólaltatom meg most, aki neked keresztbe tett, amikor rávett arra, hogy olvasd el ezt a te személyedhez szóló könyvet. De mielőtt erre sor kerülne, ismerkedjünk meg egy pár kulcs-fogalommal és egy pár kulcs-gondolattal, aminek a segítségével e könyv olvasása közben a kezedbe veheted a sorsodat, átvilágíthatod az életedet, és ez által örökre elnyerheted a boldogságodat és az egészségedet.

Ugyancsak Hamvas Béla a Gyümölcsóra című esszéjében kifejti, hogy az érett szavunk az és az érintett szavunk, közös gyökből ered és érettnek lenni, azt jelenti, hogy az isteni szellem (fény és szeretet) által érintetté – és a szellemi információ irá­nyá­ba nyitottá válni. Hamvas szerint az érett ember, akár az érett gyümölcs, a terem­tés misztériumának a megtestesülése, mert általa „az, ami belül van, kívül megjele­nik”. Általa láthatóvá válik, hogy mi az, amit a csecsemő, a gyermek és a kamasz, illetve a rügy, a bimbó és az érlelődő gyümölcs, mint lehetőséget rejtegetett magá­ban. Az érettség elérése tehát a Hamvas meglátásában a kiderülés, a megnyílás, a nyi­tottá válás. Az a teremtési aktus, amikor mindaz, ami mindaddig csak a belül, a szellemi erők körében létezett és ott érlelődött, mint lehetőség, a külvilágban egyszerre megjelenik, és láthatóvá válik.

Ha Hamvas Béla a spirituális érintettséghez kapcsolja az érettséget, mi kapcsoljuk a személyi felelősségtudathoz. Pontosabban: a felelősség képességének az eléréséhez (Megérni: a felelősség képességét elérni.). A magyar kultúrában a felnőtt személynek a nagykorúsága annak a függvénye, hogy mennyiben képes valaki megérteni az anya­nyelv szellemét és mennyiben tud az ő egyéni szellemét érlelő „anya-nyelve” ál­tal érin­tett lénnyé válni, a gondolkozása alapjául szolgáló fogalmaknak a szellemé­vel összhangban élni. Mert ki az, aki felelős, aki felelősségre képes? E fogalom olyan „fele­lő” képességgel rendelkező személyre utal, aki nappali éber állapotában bármikor és bár­milyen körülményben felelni tud, ha szólítják, és értelmes feleletet tud adni arra vonatkozóan, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, mit miért mond, vagy nem mond. Felelős ember az érett személyiség-tudattal rendelkező ember, aki határozottan tudja, hogy ő emberi személy, hogy személyi nevével együtt felelősséggel rendelkezik: fele­let-adási képességgel. Felelős ember az, aki felel azért, amit mond, gondol és tesz. A felelős ember a személy és a személy az, akiben létrejött a gondolat, a szó és a tett egysége.

Az olyan személy, aki nem tud felelősséget vállalni azért, amit gondol, vagy kép­zel, nem képes felelősséget vállalni azért sem, amit tesz. Persze, ezt így megkövetelni mindenkitől, nemcsak hogy lehetetlen, hanem a követelés erőszakos bevezetése terrorhoz és tragikus helyzetekhez is vezetne és ellentmondana az emberi nagykorú­ság és az érettség szellemének. A Balog Ádám szegény édesanyját például hiába utalná egy felelősség követő szervezet felelősség-edukációs lágerbe, mert ő a személyi felelősségvállalásra teljesen képtelen. A felelős ember ugyanis csak az a függőségei által meg nem zavart, autonóm és szabad ember lehet, akinek a szabadsága a lehető legnagyobb mértékű egyéni felelősségvállalásában rejlik.

A szabadságnak, illetve a szabadság-állapotnak a megértése, az érettség második tényezője, de ez nem választható el a felelősség kérdésétől, sőt, a kettő egymásnak a feltétele: csak a tetteiért, szavaiért és gondolataiért felelős ember lehet szabad és ugyanakkor csak a szabad ember az, aki felelhet minden tettéért. Az éretlen ember összetéveszti a lehetőséget a szabadsággal és a felelősséget a kellemetlen teherrel, a gátoltsággal, a korlátozottsággal, a nyűggel. Amennyiben abbéli törekvésünkben, hogy egyénileg, vagy csoportosan minél jobban és boldogabban éljünk, kivágjuk a földkerekség minden erdőjét és kipusztítjuk, vagy halálra szennyezzük a természet minden zugát, maga a tönkretett természet fog korlátok közé szorítani bennünket, mert a felelőtlen tetteink során nem a szabadságunkat gyakoroljuk, hanem mindössze a lehetőségeinkkel élünk. Pontosabban: visszaélünk. Leegyszerűsítve ez lenne a szabadság és a felelősség, illetve a nagykorúság és az érettség összefüggése.

A főkérdés azonban az, hogy mi a helyes, az igazi (a nem hamis!) felelősség­válla­lás? Láttuk már, hogy semmi esetre sem az aggodalmaskodás, az aggodalmaskodó magatartás. Az önmagát és „szeretteit” a természetes nehézségektől és az erőfeszíté­sek­től mentesíteni akaró, aggódó ember az öncélúan élvezni akaró emberrel karöltve teszi tönkre, szennyezi be és zavarja össze a föld élővilágát, a föld önmagát szabá­lyozni, megtisztítani és újjászülni képes biológiai rendszerét. Az aggódó ember, féle­lemben élő ember, mert ő nem akar egy felelős, egész személy lenni, nem akar, vagy nem képes teljes felelősséget vállalni gondolataiért, tetteiért és szavaiért. Nem akar, vagy nem tud harmonikusan együtt élni sem a szellemi, sem a természeti törvé­nyek­kel. Az aggodalmaskodó ember, annak ellenére, hogy „jogosan aggodalmaskodó” szerepében nagyon felelősnek tűnik, valójában felelőtlen személy, aki tudata mélyén, a lelkiismerete értelmében nem hisz és a saját szándékai törvényességében kétel­ke­dik. Nyugodt lehetsz tehát, kedves olvasóm, mert mielőtt teljesen belemerültem volna ennek a könyvnek az írásába, szert tettem arra a szellemi tudásra, amely megengedi számomra, hogy ne hályogkovács, illetve csontkovács módra írjam meg ezt a könyvet és ugyanakkor, a tudás megszerzése után a szándékom törvényes­sé­gé­be se kételkedjek. Gyere hát velem e minden szempontból felelősségteljes, felfedező kalandra, olvasó! Figyeled? Nem azt mondtam, hogy kövess engem, hanem azt, hogy gyere velem. Mert ha mindössze csak követsz engem, és nem velem együtt jársz a felelősségteljes szellemi megismerés útján, nem fogsz érni semmit az egésszel. Annak érdekében tehát, hogy ne követőm, hanem partnerem legyél e kalandos szellemi megismerésben, meg kell ismerkedned a te igazi vezetőddel: a Felettes Éneddel.

A pozitivista (mentális) hazugság-dzsungelnél és a szellemi felelősséggel való megismerésünk előtt a KÖNYV egy másik kulcsánál, az ELLENSÉGNÉL maradtunk el. Az ellenség kilétének, illetve az ellenség nemlétezésének megértése érdekében tett erőfeszítéseink során a segítségünkre sietett Nemes Mózes erdélyi református püspök­nek a nem rendkívüli, hanem egyetemesen normális személyisége. Nemes Mózes nem lehet igazából senkinek az ellensége, mert az ő élet-teóriáján (Isten-látásán) ala­puló életképzelete tiszta és világos. Az ő esetében csak azok számára nem nyílván­való, hogy ő nem hisz az ellenségben, hanem (és ezért) mindent az egyetemes törvények szemszögéből vizsgált és a saját tapasztalatain átszűrt gondolatainak és meglátásainak a világosságában tesz, akik megveszekedetten hisznek a saját ellenség-létükben. Nemes Mózes ezen Isten-látás értelmében és nem politikai huncutkodásból akart elmenni abba az erdélyi román faluba, amelynek lakói l990. február 18-án és l9-én elözönlötték Babosvásárhelyt és fejszéikkel, villáikkal, bunkósbotjaikkal elkövették közismert vérengzéseiket.

Nemes Mózes, aki tehát nem rendkívüli és nem kivételes, hanem a szellem vilá­gosságához és a szeretet erejéhez következetesen ragaszkodó ember, a Kopák-ra való lelkipásztori látogatásának szándékát olyan egészséges hanggal mondta el a rádió-riportereknek éhségsztrájkjának a tizedik napján, mint aki akkor kelt fel a vasárnapi ebédje mellől. Hangjának a férfias ereje semmit nem vesztett tíznapi sajtóértekezle­tek­kel, rádiós beszélgetésekkel és újságinterjúkkal, különböző személyiségekkel foly­tatott tárgyalásokkal is fűszerezett koplalása után. Ő ugyanis tényleg hisz az egye­te­mes szeretetre alapozott személyes felelősségvállalás mágikus erejében, illetve annak a következetesen fenntartott normalitás pozitív sorsformáló szerepében. Hisz abban, hogy neki mindazt, amit kimond, meg is kell tennie, mert csak azáltal bizonyíthatja be, hogy ő hisz is mindabban, amit kimond és, hogy meg is teszi, amit kimond. Ő tudja, hogy ezt másképpen tenni nem érdemes, mert különben első sorban saját személyében hasadna meg a szó, a tett és a gondolat hármas egysége. Az Atya, a Fiú és Szentlélek egysége.

Nem hirdet testvériséget, barátságot, megbékélést, kiengesztelődést, anélkül, hogy ne tenne gyakorlati erőfeszítéseket mindennek a személyes megvalósítása érdekében az ő mindennapi életében. Nemes Mózes nem mond rendkívüli dolgokat, nem hök­kent meg senkit, nem spekulál, nem huncutkodik különböző politikai vagy gazdasági érdekeknek megfelelő széljárásokhoz igazítva tetteit, szavait és gondolatait, hanem következetesen azt teszi, amit a mindenkori normális embernek tennie kellene. Ő tudja, hogy különben felborul az összhang a teste, lelke és szelleme között és akkor ő is úgy legyengülne egy háromnapi koplalás után, mint akármelyik lepény- és kancsukaleső, az életet megnyerni akaró, rendkívüli ember. Ő nem hisz a külső (ro­mán) ellenségben csakúgy, mint az egyéni boldogságának a külső, más embereknél tárolt feltételeiben, hanem elsősorban a saját felelősségében és e felelősség állandó és következetes gyakorlásának a szükségességében. Legalábbis ez következtethető ki mindabból, amit tesz és mond a közéleti életvitelében.

De ne izgulj, kedves olvasó, nem az egyesek által imádott, mások által becsmérelt Nemes Mózes püspök lesz e regénynek a további szereplője. Nemes Mózes ehhez a regény-szerephez, egyelőre legalábbis, nem eléggé érdekes, azaz nem eléggé zavaros életű ember. Ráadásul a Nemes Mózes magánéleti szférájához tartozó (például a házastársi életéhez) és a tudattalanjában lejátszódó drámai folyamatokról, például az elfojtott szexuális vágyairól), az öntudata szintjén lejátszódó ellentmondásokról és feszültségekről, amelyeket a szellemi alapállásának segítségével sikerül feloldania, nem tudok semmit sem. Sőt, mivel az egyéni, tehát a privát hazugság-rendszerünk egy rákpáncélszerű külső, pszichológiai burokként működő védett szellemterület, nem tudhatom, hogy mit és mennyit hazudik magának a magánember, tehát a nor­mális Nemes Mózes. A Balog Ádám tudatában és tudattalanjában létező hazug­sá­gok­ról, önáltatásokról és önkéntelen, vagy tudatos gyűlölködésekről, az agresszivitás miatti feszültségekről és e feszültségeknek materializációiról, az ambíciókról, a sike­reiről és sikertelenségeiről, a kalandjairól, a szerelmi, családi, társadalmi és politikai küzdelmeiről, nyílt és rejtett harcairól, szenvedéseiről, örömeiről, csalódásairól, erkölcsi bukásairól és felemelkedéseiről, ördögi kísértéseiről, isteni megvilágo­so­dá­sai­ról és harmonizálódási törekvéseiről viszont eleget tudok egy regényhez.

Ráadásul azt sem szeretném, ha – most már akaratlanul, de – újra félrevezetnélek: nem akarom, hogy amennyiben rájönnél arra, hogy máris abba a tévhitbe kerülj, hogy e szent törekvésemben én a napi sajtóból, vagy saját életemből szedett, olcsó valóságelemekkel építkezek. Nevetséges lenne, ha arra gondolnál, hogy a Nemes Mózes személyében egy Erdélyben született regényíró számára az épp kézügyben levő, „aktuális”, (hogy ne mondjak címlap-) püspököt állítottam ide számodra a Fő­pap megtestesítőjeként. A Tarot főpapja ugyanis nem egy biológiai-történelmi érte­lem­ben vett élő személy és még csak nem is a mindenkori püspökök, érsekek és pápák, guruk, vagy más spirituális vezetők archetípusa. A főpap az a Te Felettes Éned, kedves olvasóm. Ő a te rendkívülien összetett személyiséged, az általad kibontandó és feloldandó, teremtési, tapasztalási, megismerési és átlényegítési élettervet magába foglaló kauzális ősidea. A Tarot Főpapjának az ikonja csupán a Te saját ősideáddal való találkozás mozzanatát testesíti meg. Így, ez a fejezet is a Te felettes éneddel való első találkozást, illetve a te egyetemes felelősségtudatod felébresztését szolgálta. Amennyiben eddig ez, a politikusoktól, bankároktól, főnököktől, alkalmazottaktól, rendőröktől, bölcsektől, papoktól, táltosoktól, gyógyítóktól, püspököktől, pápáktól és guruktól mentes, az életedért és a melletted levők életéért, az egészségedért és a melletted élők egészségért való szellemi felelősségtudatra való ébredésed korábban nem történt volna meg.

Talán mondanom sem kell: ő, a Te Felettes Éned, az egyedüli ellenséged. Ő az, aki neked a férjed-feleséged, gyermeked, rendőröd, a románod, a magyarod, a cigányod és a bosnyákod, a munkaadód, a munkásod, a munkaügyi, a pénzügyi, a vámügyi, az egészségügyi és az államügyi hivatalnokod, a főnököd és a munkatársad képében minduntalan neked keresztbe tesz. A te Felettes Éned, az, aki téged nem hagy sza­ba­don lélegezni, aki zsarol, aki beidézi számodra a betegséget, a balesetet és a siker­telenséget, mindaddig, amíg rá nem jössz arra, úgy ahogy Balogh Ádám is rájött, hogy tulajdonképpen Te vagy a Felettes Éned, és te vagy saját magad számára a legna­gyobb ellenséged. Ez, a felelősség tudatod és a lelkiismereted sugallataiban hoz­zád szóló fe­lettes éned: a sorsformáló képzelő-erőd, keresztbe fog tenni neked, mind­addig, amíg rá nem jössz, hogy igazából te vagy az, aki magadnak keresztbe teszel azáltal, hogy másoktól: szeretteidtől és ellenségeidtől kéred számon a boldogságodat és az egész­ségedet. Keresztbe fog tenni és betegségekben, balesetekben, sikertelen­sé­gek­ben fog részesíteni mindaddig, amíg nem kezdesz a kicsinyes és ostoba önmagad ellen ját­szani, az ellen az éned ellen, aki még mindig úgy képzeli és elhiteti veled, hogy bármit is ebben az életben megnyerhetsz, hogy különböző módszerek és esz­közök segítsé­gé­vel egészséges és boldog lehetsz.

A Felettes Éned, tehát keresztbe fog tenni neked – mint ahogy Balog Ádámnak is e regényben keresztbe tesz – mindaddig, amíg meg nem ismered az ősideádban rejlő és egyedül általad kibontható és egyedül általad kiegyenlíthető élettervedet. Az aurádba kódolt, személyes rendeltetésed szerinti sors-programod keresztbe fog tenni neked mindaddig, amíg fel nem fedezed, hogy az életterved figyelmen kívül hagyásával, illetve annak megvalósításának az elmulasztásával, az öncélú élvezet-vágyaddal, a nyerni akarásoddal, te vagy a saját ellenséged. Te vagy az, aki rosszul és rossz helyen harcolsz, te akarsz kegyes hazugságok, alantas kompromisszumok és/vagy kegyetlen akarat-érvényesítésed árán boldog lenni úgy, ahogy boldognak lenni igazából nem lehet. Te akarsz úgy szeretni, ahogy szeretni nem szabad, (Mert annak a személynek a számára, akit te kényeztetve akarsz szeretni, akit te a sorsával járó nehézségektől, a kellemetlenségtől és a fájdalomtól, illetve a közvetlen tapasztalatoktól – a személyi megismerési lehetőségeitől – meg akarsz kímélni, a te szereteted zavaró és veszélyes lehet.) és végül is ezáltal, igazából te vagy az, aki magadnak midig keresztbe teszel. 

Az egyetlen, amit a Felettes Éned, által beidézett, néha csak bosszantó, máskor fájdal­mas nyomorúságaid elkerülése érdekében tehetsz, az nem más, mint hogy mindazt, amit eddig rólad írtam felismerd és beismerd. És e hihetetlen dolgokon eltöprengve, felismervén a kibontandó létfeladatodat, azzal együttműködve, ketten folytassátok a keresztbetevés játékát, a kicsinyes, fölöslegesen és öncélúan nyerni, élvezni, és minden áron győzni akaró, kicsi éneddel szemben. Meg fogod látni: csak azután kezdődik számodra az igazi élvezet!

Ez volt hát, olvasóm, az első, számodra még egyelőre furcsa találkozás a Felettes Éneddel. És most, hogy ezen is átestünk, élesítsd meg a szívedet és puhítsd meg az eszedet, (– nincs tévedés!) és... kalandra fel:


 

Kozma Botond Szilárd  ·   8 éve   ·   950   ·   0

Közköltség, Csíkszereda, huszonegyedik század.
Van pár probléma ezzel a közköltséggel. Meg a meleg vízzel és a fűtéssel.Meg a számlával – de azzal aztán nagy!Az ANL tömbházakban (is), persze.Minden lépcsőháznak saját hőközpontja van, amely már eredetileg kicsi volt a 8 lakrésznek, és amely már régen elromlott, így mára már egyszerre nem lehet fűtésünk és meleg vizünk is. Vagy ez, vagy az. A munkások mosolyogva vonogatták a vállukat, ez van kérem szépen, örvendjenek hogy ez is van. Ők nem tehetnek...


János-Széll István  ·   3 éve   ·   0  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Hobbiból pénz
A legtöbb embernek van hobbija. De az a szerencsés, aki a hobbijából keresi a pénzt, mert azt csinálja, amit a legjobban szeret. Úgy is mondhatnánk, hogy az ideális munka az, amit az ember amúgy hobbiból is megcsinálna. Ahhoz, hogy a hobbiból pénzt tudjunk keresni, három küszöbön kell átlépnünk.A hobbi az, amit az ember munkaidőn kívül szívesen csinál, nap mint nap. Anélkül, hogy erre valaki kötelezné. S anélkül, hogy ezért valamit kapna, azon kívül, hogy...


János-Széll István  ·   4 éve   ·   0  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Jegyzet: Autó vezetésnél is kell a logika
Sajnos nem mindenkinek adatott meg a logikus gondolkodás képessége, s ezt azonnal észlelhetjük, ahogy elindulunk autóval a városban. Az egyik gyakori, és zavaró hiba, amit sokan elkövetnek, a rossz irányjelzés. Csíkszeredában több körforgalom is van, de még több autóvezető, aki teljesen logikátlanul jelez benne. Sőt, iskolás autót és rendőrt is láttam már összevissza jelezni. Mint az a tanuló, aki nem tanulta meg az órára a leckét, aztán elkezd mindenfélét...


János-Széll István  ·   4 éve   ·   1  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Angyali iromány.
Szia Kedves Olvasó !Valahogy mindig azokat a dolgokat igyekszem megmagyarázni, amelyek megmagyarázhatatlanok.Ilyenek például az angyalok.Már az gondolatmenet indulásakor felvetődik a kérdés, hogy vannak-e angyalok, vagy nincsenek? Ha vannak, milyenek és hol élnek? Látható vagy láthatatlan lények ? Kifélék ,mifélék? Honnan tudhatom, hogy vannak, hogy segítenek ,hogy vigyáznak rám?Ezekre a kérdésekre sajnos nem tudom a választ. Azt viszont hiszem, hogy angyalok...


  ·   4 éve   ·   0  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Hajnal
Álmosan kél a nap.Kávéillatú füstös hajnal.A város réveteg.Nyújtózkodó fűszállerázza harmatát,tétován remeg...Még ráér az idő,még lusta-lassúnelmereng.Kacsint rám harmatcsepp az ágon,fázom..Szembejön velemdülöngélve a csend..


  ·   4 éve   ·   0  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Miért hoz egészséget a hüvelyi orgazmus?
Mi köze a szexualitásnak és azon belül a nők hüvelyi orgazmusának a Fényhez, a Tűzhöz? Miért rendeltetése a nőnek a hüvelyi orgazmus?Annak a nőnek nincs vaginális orgazmusa, aki nem bírja elviselni a fényt. A Tűz különböző vonásaitól fél. Vaginális orgazmust elérni félelemmel, félelemben nem lehet. Aki szándéktalanul, tehát utolsó vérig hazudik, csakhogy ne derüljön ki, hogy hazudik ( Skorpió 8as ház) az nagyon régen fél a tűztől.. Generációkon...


Csüdöm Melinda  ·   5 éve   ·   4  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Jó vagy igazi legyen az asztrológus?
A világból nem tűnhet el a Rend, mert egyetlen elem hiánya az egész összeomlását jelentené. Ami van az rendetlenség lehet csupán. Ha helyre tesszük, nyugalom van.A rendes értelmezés annyi, mint helytállóság megállapítás. Helytállóan megállapítani valamit úgy lehet, ha az elemeket, amiket felhasználunk az értelmezés során, a helyükön vannak. Minden a neki megfelelő funkciót látja el. Értelmezés –eltérés olyankor jön létre, amikor az egyes...


Csüdöm Melinda  ·   5 éve   ·   2  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Nem kell a Facebook
Nap mint nap ellátogatok a Facebook nevű közösségi portálra, és ahányszor rámegyek, minden alkalommal ott ékeskedik a kérdés: Mi jár a fejedben?Most az jár a fejemben, hogy minek nekem a Facebook.Legalábbis minek a Facebook - osoldal, a megosztott információk.Először is:Ennek az információnak, amelyet én hiszek, tudok és tanulmányozok, nem kell reklám. Az igazi metafizika nem közösségi érdekesség, amelyen csámcsogni lehet. Akit érdekel ez az...


János-Széll István  ·   5 éve   ·   17  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

Előnyős vagy hátrányos a válás?
  Egészen közeli ismerősőm fogalmazott úgy minap, hogy " inkább az hátrányos, nekem és bárkinek, ha az "élet"- vagy "házastársak" hazugságban élnek le egymás mellett több évet vagy talán egy életet. Jobb így és jobb lesz, mégha a kezdet nehéznek is tűnik. És akármilyen furcsa, a gyermekeknek is jobb lesz, mert nem nevelődnek bele a hazugságba".Elsősorban nem lehet általános mércének tenni azt, hogy a válás mindenki és minden helyzet esetében...


Csüdöm Melinda  ·   5 éve   ·   0  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!

A "felszabadító" válás
Elválok- mitől, Kitől?Olvasom a helyi hírdetések között, hogy nemsokára tartanak egy előadást ezzal a címmel : „ Hogyan lehet életben maradni (vagy tovább élni) válás után?” Vagyis, van-e élet a válás után?Hm, gondoltam magamban valami erősen zörög ebben a megfogalmazásban. Miért kell a hangsúlyt arra tenni, hogy van-e élet a válás után? Szinte elijesztik ezzel az embert a házasságtól. Szinte azt mondják ezzel, hogy a házasség nem jó, mert...


Csüdöm Melinda  ·   5 éve   ·   2  ·   Jelentkezz be, és szólj hozzá!
  • Bejelentkezés




    Automatikus bejelentkezés


    Regisztráció  |  Elfelejtettem a jelszót
  • Jelszó kérése
    Egy új jelszó lesz generálva és elküldve a beírt e-mail címre,
    amelyet belépés után a saját fiókom menüben bármikor megváltoztathatsz.



    Belépés  |  Regisztráció