Az emberiség új idők elé néz. Olyan idők elé, ahol minden elmulasztott harc háborúvá válik. Talán még ma nem késő, hogy megforduljunk, és újra értelmezzük az életet. Talán, ha még ma, új értékeket keresünk, új látásmódot alakítunk ki, újjászületünk, elkerülhető az a jövő, ami már kirajzolódott a legsötétebb álmainkban.

Általában ilyen témákról írok. Ezért vagyok ebben ennyire biztos. Írhatnék másról is, de az meg engem nem érdekel. S akkor inkább ez.

Életünket, sorsunkat a gondolkodásunk alakítja. Bár mára ez közhely, de sokkal több van a kijelentés mögött, mint gondolnánk. A gondolkodásunk ugyanis a világlátásunk alapja, a világlátás pedig nem csak azt jelenti, hogy milyennek látjuk a világot, hanem inkább azt, hogy mit látunk a világból. És amit a világból látunk, azt éljük. És amit megélünk, az a sorsunk.

Hajnalban arra ébredek, hogy zuhog az eső. Sűrűn kopogtatja a ház tetejét, az ablakot, a tó vizében buborékok. Sötétebb van, mint máskor, az ég komor. Nehéz felhők ereszkedtek alá, súrolják a fák ...