Thiel Katalin: A humor, mint az éberség egy formája

E fogalom itt nem pusztán ébrenlét, hanem több annál és mélyebb is, az örök logoszhoz fűződő lényegi viszony, amelyben a teljes élet, a szakrális életrend aranykori lehetősége villan fel. Nem más, mint „az őskor szelleme” a történet előtti idő lényege, az ember metafizikai érzékenysége. Olyan állapot, mely az „aranykorral” van összefüggésben, de ez az aranykor nem egy történeti korszak, amelyet létre kellene hozni, hanem lehetőség szerinti állapot, amely minden időben esedékes, csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja. A megvalósítás (egzisztálás) naponként és pillanatonként adódó feladat, amely előfeltételezi az éberséget, s amely az „abszurd erejénél fogva” az örök „felvillanása” az időben. 

 

Hamvas megnevezi az éberség egyes formáit is, s ezek a humor mellett az álom és a mámor. A három forma közötti kapcsolat első pillanatra nem egyértelmű. Hogy milyen mélyebb összefüggések húzódnak meg itt, abban segítségünkre lehet Nietzsche. Amikor Az értékek átértékelésében a művészről és a művészetekről ír, akkor az apollóni és a dionüszoszi kapcsán „vizionárius kényszert”, illetve „organikus kényszert” emleget. Ezeket a belső kényszerítő erőket úgy jellemzi, hogy azok megtalálhatók a hétköznapi, úgynevezett „normális” életben is, éppen az álomban és a mámorban. Nietzsche szerint az álom is és a mámor is tartalmaz vizionárius és organikus kényszerítő erőket, hiszen mindkettő a művészivel rokon energiákat szabadít fel az emberben, de mindkettő mást és mást. Mint írja: „az álom a látás, az összekapcsolás, a költészet erejét; a mámor a mozgás, a szenvedély az ének és a tánc erejét.” Az álmot az apollónival rokonítja, a mámort pedig a dionüszoszival.

Hamvas bölcseletében mind a mámor, mind az álom a nietzschei „esztétikai viszonyhoz” hasonló értelmezést kap. Mindkettő felfokozott éberség, olyan hangoltság, amely révén érintkezni lehet az örök renddel, a teljességgel. Az éberség realizálása Hamvasnál ugyanakkor az eksztázis-technika eljárása, a metafizikai tengely (vertikális alászállás és felemelkedés tengelye) mentén való elmozdulás, azaz dionüszoszi alászállás és felemelkedés. Ez az eksztatikus állapot nem puszta „kívül levés”, hanem még inkább a jelenlét legfelső foka. Mint írja: „Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a művészi alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a szerelem, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima.”Hamvas azonban a mámor és az álom mellett az éberség harmadik formájaként emlegeti a humort, amelyben hasonló eksztatikus felfokozottság és organikus kényszerítő erő sűrűsödik. Ennek lényegét Hamvas meg is fogalmazza. Szerinte a humor az alapállásról való tudás elveszíthetetlensége.

 

A szó etimológiája szintén elárul valamit abból a jelentéstartalomból, amelyet Hamvas humora képvisel. A humor eredetileg, ókori értelmében nedvet jelent Hippokratésznál és Galénosznál is. Ez a nedv szerintük az emberi szervezetben kering, s ennek minőségétől függ az ember testi jóléte és kedélyállapota. Innen átvitt értelemben alakult ki a szónak az a jelentése, amely szerint a humor egyfajta derűs, higgadt, megbocsátó kedélyállapot szülötte, az élet visszásságain felülemelkedő, jóakaratúan, de kívülállóan nevető ember attitűdje. A humor jelentőségéről sokan sokféleképpen írnak Cicerótól kezdve Kanton és Jean Paul-on át egészen Arany Jánosig, Karinthy Frigyesig és Bergsonig. Jean Paul szerint a humor lealacsonyítja a nagyot és felemeli a kicsit, hogy mindkettőt megsemmisítse, mert a végtelennel szembesítve mind a kettő egyformán semmi.

 

Arany János megközelítésében a humor csak álarcát viseli a nevetségesnek. „Alapjában véve fölséges. Nevetséges álarcában rejtezett sírás. Élesen különbözik mint a szatírától mind a komikumtól. Mert a komikum tisztán csak nevettet, semmi keserű íz nem vegyülvén a nevetéshez. A komikus író nevet a világ bohóságain, mulatja magát és mások velök. A szatirikus író csúffá teszi azokat, hogy térjenek eszökre. A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.” Karinthy sommás megfogalmazásában szinte mindkét vélemény összefoglalható: „Mindnyájan halálra vagyunk ítélve. Alapjában véve minden humor akasztófahumor. Humorban nem ismerek tréfát.” A humor paradox módon a teljességet veszi célba, s éppen ezért jóval több, mint a felszínes kedélyesség. A humoros félig vidám, félig komoly, olykor pedig melankolikus és tragikus is. 

 

Hamvas Béla esetében a humor nem cél, hanem mint az éberség egy formája, fontos stílusjegy. A humorban Hamvas az egzisztáló, önmagát választó és önmagát vállaló egyén vélekedéseit testesíti meg. Számára az az élet, amelyet élnie kell, tele van abszurdummal, melyek feloldási kísérlete rendre paradoxonhoz vezet. Gondoljunk csak például a Hamvas „B listázása” eredményeképpen kialakult helyzetre, és a helyzet teremtette egyik komikus szituációra. Amikor a magyar szellemi élet hallgatásra kényszerített nagy alakja november 7-én Tiszapalkonyán lelkesen zongorázott – mert végre zongorázhatott – a gyári munkásoknak, az ünnepség után átvette a párttitkár köszönő levelét, a következő szöveggel: „Köszönjük Hamvas Béla elvtársnak ezt a feledhetetlen szép estét.” Az ilyen helyzeteket csak humorral lehet átvészelni. Hamvas humora azonban nehezen feltérképezhető, igen enigmatikus. Jó néhány írásában érezhető a külvilággal szembeni ideges ellenszenv, az idioszinkrázia, s mindez gyakran keveredik a ressentiment bosszantó-fájó érzésével. Az írások nagy részét azonban átjárja valamiféle földöntúli, felhőtlen derű, amelyet Hamvas fehér humornak nevezett el. A „fehér humor” Hamvas saját találmánya, amelyet a következőképpen határoz meg. „Az egyetlen lehetőség, hogy kísérteteinket elviseljük, ha kinevetjük őket. Ez a Démokritosz-féle módszer, a morbiditásnak és a gyengédségnek ez az izgató kétezerötszáz éves vegyülete. André Breton fekete humornak hívja. Nem vitatkozom vele. Én fehér humornak hívom. Magyarul derűnek. Cseppet sem fárasztó állapot, mert még csak nevetni sem kell. Aki nevet, a háttérben marad és az ember derül még a nevetésen is.”

 

Ennek a derűnek – amely a melankóliából táplálkozik, s amelynek mintegy kiegészítője a szatíra és az irónia –, számos formájával találkozhatunk. Hamvasnak valószínűleg nincs más választása, csak ezzel a fehér humorral tud fölülemelkedni kora társadalmi-politikai visszásságain. Könyvet ír a jövőről, pár sorban leírja az államok kialakulását, eligazító kalauzt készít a túlvilágra, leírja a Jóisten uzsonnájának receptjét, ódát ír a XX. századhoz, illetve megírja a derű könyvét, a bor filozófiáját.

Valamennyi íráson átsüt azonban a kierkegaard-i rezignáció életérzése, a létezéssel való megbékélés fájdalma. Bármiről ír, a derű és a komikum hátterében ott van maga Hamvas, aki egzisztenciálisan nagyon is érdekelt az adott témában, aki úgy villantja fel a komikumban a paradoxont, hogy mindig tudhatjuk, komoly dolgokról van szó. Hamvas esetében az a „komoly dolog”, ami a paradoxonokat szüli, s amely a hétköznapokkal való szembesítésben újra és újra megrajzolja az egzisztenciális törésvonalat, az épp Hamvas bölcseletének lényege, az istenhasonlóság realizálásának kérdése. Hamvas vallásos szenvedéllyel, az éberség fenntartásának igényével igyekszik realizálni a „statusz abszolutuszt”, az autentikus egzisztenciát. Heller Ágnes ezt a humort így jellemzi: „A humorista humora nem ugyanúgy működik, mint az irónista iróniája. Nem kacsint ránk, nem burkolt gondolat, nem burkolt közlés, hanem inkább tranzakciós pont. Egy olyan tréfálkozás, amely az isten-viszonyban állók tranzakciós pontja. […] … a humorista megnevezi azt, ami megnevezhetetlen, amiről nem lehet beszélni azaz az Isten-eszmét. Hamvas szubjektivitása, humorba ágyazott konfessziója egy egzisztáló személyiség vallomása saját útkereséséről, a realizálásról, hol töredékekben, hol derűs esszékben, hol monumentális regényben, a Karneválban.

 

Az autentikus élet realizálásának vágya valamennyi írásában paradoxont takar, mely paradoxon értelme épp a teljesíthetetlen feladatra utal: „megállni a végtelenben”. Aki mindezt vállalja, az Hamvas szerint „a többiek” szemében őrült, bohóc, Arlequin. Ilyen Arlequin Hamvas is, hiszen jól látja, hogy e meghasonlott világban az lesz abnormális, ami eredetileg normális kellene hogy legyen. Arlequin-Hamvas furcsa csodabogár, poeta sacer-i magatartásában a magány, a melankólia filozofikus-humoros költője, aki a valóságos élet hétköznapiságából kiszorulva tudatosan vállalja a kirekesztettségét. Ebben a kirekesztettségben azonban van valami nietzsche-i értelemben vett szívderítő vidámság. „Aliis laetus, sibi sapiens,” azaz a más előtt vidám, önmaga előtt bölcs ember magatartása. Nietzsche szerint ugyanis „az igazi gondolkodó mindig földerül és fölfrissül, akár komolyságának vagy játékos kedvének, akár emberi belátásának vagy isteni türelmének ad hangot”.

Hamvas „vidámsága” a melankóliából táplálkozó arlequini derű, a fehér humor. Mögötte életbölcsesség áll, annak felismerése, hogy az egzisztáló ember minden porcikájával az autenticiátás felé rugaszkodik, de tökéletesen tisztában van vele, hogy mindez abszolút módon nem valósítható meg. Az embernek még sincs más választása, mint véges, hétköznapi életében, cselekedeteiben naponként és pillanatonként a „realizálás”. Realizálni ugyanis az életben kell, s ennek alapja a „szó-gondolat-tett” körforgásának folyamatos fenntartása.

 

Ez az az arlequini attitűd, amelyet Hamvas felesége, Kemény Katalin így fogalmazott meg: „A megoldás kulcsa a böhmei inqualieren: az egybejátszó kiegyenlítődés. Egyszerre jelen lenni a világ minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni, s ugyanakkor tudatában lenni, hogy az ezer arc közül egy sem vagyok, de azonos vagyok azzal, akinek ez mind arca.” A személyes átélés, s az ezt megalapozó egyetemes bölcseleti távlat olyan kérdések megfogalmazását teszi lehetővé, amelyekre azonban nincs abszolút biztos válasz. Olyan létezési szféra ez, amelyhez nincs igazán nyelvünk. Így fordul el Hamvas is – Kierkegaard-hoz és Nietzschéhez hasonlóan – a filozofálás hagyományos nyelvi formáitól, s így lesz ő is a „kis formák nagy mestere”, hiszen itt minden megszólalásnál jelen van a mondanivaló „KI”-je. Szubjektivitás ez, amely a bizonytalanságérzés, a kétségbeesés és a szorongás objektivitásából fakad, s amely óhatatlanul a szarkasztikus humorhoz vezet.

 

Hamvas így ír erről: „Az egyik oldalon egyre kisebb leszel, kisebb mint a búzaszem, kisebb mint a daraszem, kisebb mint a daraszem szeme, a másik oldalon egyre nagyobb leszel, nagyobb mint a föld, nagyobb mint a nap, nagyobb mint a világ, nagyobb mint az összes világok együttvéve. A két módszer kombinált alkalmazásához az őrület alkonya, illetve a mámor hajnala kevés. Ehhez már humor kell.” Az arlequin-alapállás így aztán különös helyzetet teremt, melyet a „kivétel a többi” életérzés hat át. Kirekesztettség ez, amelyben a behódolásnak egyetlen formája sem ismeretes. Arlequin „nem kötelezi el magát se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek. (…) Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.” – írja. A derűt a világ legnagyobb csodájának tartja, amely paradox módon épp a melankóliából táplálkozik. „A tárgytalan nézés, ami a melankóliára oly jellemző, nem lát semmit, vagyis éppen a semmit látja. Nem fél. A melankólia mégis ott van benne, mint nevetésének paradox ellenpontja.” A derű Hamvas megközelítésében tiszta öröm, nincs benne semmi görcs, semmi nyugtalanság, semmi gyengeség. „A derű az élet abszolút ereje.” Ez az erő tartozik Arlequinhez, de ezt az erőt a legnehezebb megtartani. 

 

A nevetés ugyanakkor éppen a derű ellentéte, mert a nevetés olyan ragály, melyben végső soron távolságot tartunk , „kitérünk”. Amikor nevetünk, tulajdonképpen önmagunkon nevetünk, de egyben kinevetjük magunkat a világból is. „A nevetés kényszer. – írja. – Olyan parancs, amelyet ismeretlen helyen adtak. Az ilyen parancsok mindig az ember érdekében állnak, sőt: mindig az élet szolgálatában vannak! Arra a kérdésre, hogy miért kell nevetni, úgy lehet felelni, azért, mert az embernek szüksége van rá. Saját érdekében nevet. Olyan képeket, szembeállásokat, feleszméléseket hidal át, amelyeket másképpen nem tud. A problémát nem oldja fel, hanem megkerüli.”

 

Kundera kétféle nevetésről beszél A nevetés és felejtés könyvében. Szerinte azok a dolgok késztetnek bennünket nevetésre, amelyek elvesztették feltételezett értelmüket és azt a helyet, amely a jelenségek vélt rendjében megilleti őket. A nevetés Kundera szerint eredetileg az ördögé. Egy adag rosszakarat vegyül benne egy adag jótékony megkönnyebbüléssel. De az ördög nevetését kétségbeesésében megtanulta az angyal, s mi már nem tudunk különbséget tenni a kétféle nevetés között, nincs olyan szavunk, amellyel egyiket a másiktól megkülönböztetnénk. „Így tehát – írja – egymással szemben állt az ördög és az angyal, nyitogatták a szájukat, hozzávetőleg egyforma hangokat hallgattak, de mindkettőjük harsogása valami egészen mást fejezett ki. És az ördög nézte a nevető angyalt, és egyre hangosabban, jóízűbben és őszintébben nevetett, mert a nevető angyal végtelenül nevetséges volt.”

 

A Kierkegaard és Nietzsche nyomdokain haladó Hamvas arlequini nevetésének is ilyen kettős értelme van, „a nagy és édes nevetés az őrjítő semmin”. Mint írja: „Arlequin egyik szülője, az anyja, az örvény mámora. Arlequin másik szülője, az apja, a hatalmi ösztönön való nevetés.” Ezért is nevezhető határlénynek a poéta, hiszen egyszerre bölcs és bolond. Ezért mondhatjuk Arany Jánossal: „A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.” A humor, úgy tűnik, óhatatlanul a lényegkereső egzisztálás velejárója, annak elismeréseként, hogy az emberi létezés paradox. Így aztán a humor nedvként „keringve” az emberben törékeny egyensúlyt tart a véges és a végtelen között.