Idill 2 (Vihar a tónál)

Kép forrása: https://www.thinglink.com/scene/709037896723595265

Azt mondja Böhme, hogy minden pillanatnak szakaszd le a virágait. A pillanat virágai a létezés pillanatai, amelyek csak egyszer vannak, de mindörökké. Ha olvasok, a pillanat virága az enyém. Emlékszem gyerekkoromra, amikor igen kevés alkalommal néztünk tévét, mennyire módosítja a tévénézés a belső látást. A testvéremmel játszottunk naphosszat, játékházat rendeztünk be, s ott életre keltettük a babákat meg az állatokat. Olyan érzés volt, mintha valódi életet élnénk, de utána, ha megnéztünk egy rajzfilmet a tévében, hirtelen sötét lett bennem. Utána már nem tudtam játszani, mert a kívülről kapott inger elnyomta a benti világot. Mintha utána sötétebb is lett a szobában. Figyeld meg, ha olvasol, még a gyertyafénynél is vidám világosság van. Tévénézés után a legerősebb lámpa is lehangoló sötétség. Legalábbis én így érzem. Ezért úgy gondolom, hogy a moziba menés, meg a tévénézés nem szerelmeseknek való foglalkozás. A szerelmes pár menjen sétálni az erdőbe, sétáljon a havazásban, az esőben, és beszélgessenek, mert ebből egy óra maradandóbb, mint a közös filmnézés. Séta közben a páromat látom, filmnézéskor őt kizárom. Minden egyes filmnézéssel eltöltött óra hiányozni fog az együttlétből. De minden egyes filmnézéssel töltött óra hiányozni fog az életünkből is. Amíg filmet néztünk, nem éltünk. Aki nem a másik szemébe néz, hanem egy képernyőt bámul, az ne várjon csodát.

A mai világ a külső ingerekre építkezik. A külső behatások silányabbá teszik a belsőt, így nem csoda, hogy a párkapcsolatok egyre inkább rosszabbul működnek. Ha magamban sikerül felépítenem az idillt, a szépet, akkor le tudom szakítani a pillanat virágát – a párkapcsolatban is. Néha elgondolkodok, vajon az egy – két milliárd pillanatból hányat sikerült megélnem. Halál után biztosan kiderül, mert el kell számolni úgy a megélt, mind a kihagyott pillanatokról.

A barna lány a pillanatnak élt. Mindig a jelenben volt, arra figyelt, ami épp történt. Ezért is volt vele könnyű. Nem terveztünk semmit, nem ígértünk semmit. Amikor ott voltunk egymásnak, akkor egymással foglalkoztunk, nem a jövővel és nem a múlttal. Mintha csak azok a percek léteznének, így csináltunk örökkévalóságot a jelenből. Azért volt érett, mert emlékezett valamire, amire én nem? Nem tudom. De ezer év tapasztalata sem elég erre. Legtöbben nem tudjuk a pillanat virágát leszakítani. Észre sem vesszük. Elmegyünk mellette, mert egy távolabbi virágra koncentrálunk, aztán ha visszatekintünk, látjuk a sok letaposott virágot mögöttünk.

A szél erősödik, egyre jobban zuhog az eső. Néha a villám fénye bevilágítja a szobát. Szinte érezni az elektromosságot. A természet hatalmas, ha vihar tombol, az ember tisztelettel tekint rá. Nem akar világosodni, mintha a sötétség itt ragadt volna. A gyertya már félig leégett. Becsukom a könyvet, s az ablakon át nézem a vihart. A fák meghajolnak, bólogatnak.

A barna lány magabiztosan mesélt néha a múltról. Azt mondta, egyszer, ha akarom, visszavisz néhány helyre. Hipnózisban. Nem akartam. Féltem, hogy elvesztem az uralmat magam felett. Mondta, semmi baj nem történhet, csak újra átélem azt, amit már megéltem, és akkor én is fogom tudni. De egyszer tisztázni kellene, gondoltam, hogy hova is mennénk vissza, illetve át, mert ki tudja, az amiről ő beszél, a múlt – e, vagy most van, valahol máshol. Az egész bonyolult. A színpadias reinkarnáció egyszerű lenne, de attól nem egyszerű, hogy az idő nem olyan más dimenziókban, mint itt. Ha a halál az álom kistestvére, ahogy Wictor Charon írta, akkor tudhatjuk, miről van szó: többnapi esemény pörög le pillanatok alatt, meg sokszor nem is egymásután, hanem párhuzamosan. Egyszer azt álmodtam, hogy kerget egy farmnyi állat, volt ott farkastól tyúkig minden. Jöttek utánam, ki akartak csinálni. Én szaladtam felfele a lépcsőkön, a nyolcadik emeletre, mert akkoriban ott laktunk, elértem az ajtót, de zárva volt, kulcsom nem volt, így csengettem, hátha beenged valaki. Nyomtam a csengőt leizzadva, aztán arra ébredtem, hogy nem is a lakás csengője szól, hanem az ébresztőóra. Ha lineáris idő - logikával közelítjük meg az álmot, felvetődik a kérdés, hogy hogyan érhet az ember az ajtóhoz és nyomja meg a csengőt pont akkorra, amikor az ébresztőóra is szólni kezd. Véletlen lenne? Nem hiszem, mert többször előfordult ilyen típusú álom, s nem csak velem. Sokan azt hiszik, nem álmodnak, pedig mindenki éli az életét alváskor is. Ha nem hiszed, tegyél egy füzetet és egy írószert magad mellé az éjjeliszekrényre, mikor lefekszel, s határozd el, hogy minden álmot leírsz, amire emlékszel. Egy – két hét múlva nem lesz elég papírod, hogy mindent leírj. Éjjel többször is fel fogsz ébredni, hogy jegyzetelj, s oldalakat fogsz teleírni. Szóval, erre az álom – példára egyetlen magyarázat van: az álom abban a pillanatban épül fel és bontakozik ki, amikor csenget az óra, pillanat alatt sokpercnyi esemény rakodik egymásra. Az álombeli idő csak illúzió, a logikánknak fontos, hogy legyen, egyébként nincs. Így a halál után, vagy a halál előtt sincs idő – tehát egymásután tehetők életek? Vagy egyszerre zajlanak? Események egymás után csak akkor tehetők, ha közöttük lineáris idő telik el, bármilyen rövid is legyen az. Ha nincs idő, akkor nincs egymásután: egyszerre van minden, pillanat alatt történik, de ugyanakkor mindörökké tart, mert nincs kezdete és nincs vége.

Mintha enyhülne a szél, az eső is lecsendesedett. Talán ma még kisüt a nap, ki tudja. Azért még az ég sötét, s a távolban villámok hangja szól. A távolban már eloszlani látszanak a felhők. Néhány állat kimerészkedik a levelek, bokrok alól, ők tudják, hogy vége a viharnak, sokkal hamarabb, mint én.

Valamikor próbáltam a regressziós hipnózist, de nem láttam szinte semmit a múltból. Vagy amit láttam, az nem volt egyértelmű, talán nem is a múlt volt, csak a fantázia. Sokszor az ember azt lát, amit akar. Ha a látás mellé nem társul érzelem, akkor valószínűleg nem emléket lát az ember. De ez teljesen mindegy. Az érzések akkor, a barna meg a szőke lánnyal, igaziak voltak, emlékfoszlányok voltak, amiket inkább éreztem mind láttam. Amire emlékszem, az a barna lány érettsége volt. Az érett, aki nem sértődik meg, akinek a boldogsága nem mástól függ. A lány boldog volt előttem is, utánam is, ezen én mit sem változtattam. Úgy látszik, annyi emléke volt, hogy nem kellett neki külső visszaigazolás. Az ilyesmi nem érdekelte. Egyedül is tudott élni, s nem is akárhogy. Érett volt, mert nem kérte ki magának a sérelmeit, nem haragudott, nem várta hogy boldoggá tegyem, nem tette érzéseit tőlem függővé. Ezért volt nyugodt, idillikus vele lenni, de én a szenvedélyt, a feszültséget kerestem. Mint mindig. Ezért mentem tovább. Mert éretlen voltam az idillre. Meg is találtam aztán, amit kerestem: a sértődöttséget, a bosszút és a kikérem-magamnak lehetőségeit. A két nő megmutatta az érettség szintjeit. A barna soha nem említette sem az anyját, sem az apját, a szőke mindig őket emlegette. A barna nem kérdezte, hogy majd miből tartom el a családom, ha nagy leszek, s netalán vele élek majd, a szőke ezen a témán lovagolt. A barna nem vitt azokra a helyekre, ahova járni szokott, nem akart senkinek sem bemutatni, inkább hagyta a társaságait hogy velem találkozzon. A szőke erőltette, hogy részt vegyek a baráti köreiben. A barnával nem kellett olyan közös programokon részt venni, amelyek inkább rá tartoztak volna. A szőkét a legkevésbé sem érdekelte, hogy én jól érzem-e magam az ő baráti társaságában, ha nem mentem, pár órára megharagudott. A barna hagyta megtörténni az életet, a szőke ki akarta erőszakolni. A barna a lehetőséget mutatta meg, a szőke a tükörképem. Akkoriban meg a legkevésbé sem akartam tükörbe nézni. A barna a pillanatnak élt, ugyanakkor az örökkévalóságnak, a szőke a múlt és a jövő között állt határozatlanul, hol a múlt miatt haragudott, hol az elképzelt jövő bántotta.

Már késő délután van, az eső teljesen elállt. Egyre világosabb az ég, megélénkül a természet, lerázza magáról a komorságot, és új életre kel. Most már nem kell a gyertya, sem a könyv, kimehetek a természetbe, nézhetem, ahogy az utolsó cseppek lehullnak a fák leveleiről. A nap, mielőtt lemenne, visszasüt egy kis időre két felhő között, mintha búcsúzna. Gondolatban én is intek neki, hogy tudja, nincs egyedül.

Kedves olvasó! Szeretnél hozzászólni a cikkhez? Vagy csak egy gondolkodó és kutató közösségre vágysz? Egy olyan portál tagja szeretnél lenni, ahol elmondhatod a véleményed? Csatlakozz, szólj hozzá, olvass, kérdezz. A Csapat erről szól.